Egy évtizede éles a bolygómentő mesterterv, de mire mentünk vele?

„Mire jó egy klímamegállapodás, ha a legnagyobb hunyó, Amerika, egyszerűen kisétálhat belőle, Kína vígan ontja magából a füstöt tovább, az ENSZ pedig sóhivatalként asszisztál az egészhez, mert megbüntetni senkit sem tud?” „Ha ez a Párizs tényleg ér valamit, akkor miért fogyasztunk évről évre egyre több olajat?”

Nagyjából ezeket a kérdéseket kapom meg mindig, amióta az ENSZ klímacsúcsaira járok, lassan húsz éve. A barátaim persze a személyes ugratásokat sem hagyják ki: „Te tényleg repülővel jársz megbeszélni, hogyan kellene kevesebbet repülni?” „És idén melyik egzotikus országban mented meg a bolygót?”

Persze nem csak a csípős nyelvű haverjaim ekézik a párizsi megállapodást. A klímavédelem vészmadaraként elhíresült Gelencsér András légkörkutató szerint a párizsi vállalásokból semmi nem valósult meg. A zöldek körében ugyancsak sokszor szemöldökráncolást kiváltó, a magyar sajtóban annál népszerűbb Bjørn Lomborg dán közgazdász pedig méregdrága látszatintézkedésnek tartja az egyezményt.

Ezek a sarkos ítéletek jól hangzanak, de meglehetősen félrevezetők. Aki tíz évvel ezelőtt azt hitte, hogy a párizsi megállapodás egy csapásra megoldja a klímaválságot, az alaposan félreértette az egyezmény célját. Soha nem volt szó arról, hogy a világ vezetői Párizsban valamiféle varázspálcát fabrikáltak volna, amellyel egy csapásra eltüntethetik a szén-dioxid-kibocsátást. A megállapodás hatása kevésbé látványos, de annál szerteágazóbb. Íme, tíz dolog, amit érdemes észrevenni, mielőtt mi is beállnánk az egyezmény lehúzásában versenyzők kórusába.

1. A legrosszabb klímajövőt talán már megúsztuk

Kezdjük az időtávval! A párizsi megállapodás nem ígért gyors, tíz éven belüli sikert, hanem hosszabb távlatban gondolkodott, 85 évben. Az egyezmény egyik legfontosabb célja, hogy az évszázad második felére a világ klímaváltoztató gázainak kibocsátása „nettó nullára” csökkenjen, és ezzel megállhasson a globális felmelegedés. Ehhez persze előbb-utóbb ténylegesen csökkenteni kell a szén-dioxid, a metán és más üvegházhatású gázok kibocsátását. Csakhogy már 2015-ben sem volt különösebben reális arra számítani, hogy a következő tíz évben a globális kibocsátás csökkenő pályára áll. Arra pedig végképp nem, hogy 2026-ra már hűlni kezd a bolygó. Aki ezt várta, az nem a megállapodásban foglaltakból és a hozzá benyújtott klímavállalásokból, hanem a saját reményeiből indult ki.

Nem szabad összekeverni azt, amit a tudósok szükségesnek tartanak azzal, amit az országok ténylegesen vállaltak. Már tíz éve tudni lehetett, hogy a csaknem 200 ország önkéntes vállalásai jó esetben is csak a globális kibocsátás növekedésének lassítására elegendők. Autós hasonlattal élve nem a fékre tapostunk rá, csak valamelyest felengedtük a gázpedált. És bár a hőmérő higanyszála továbbra is makacsul kúszik felfelé, a jövőre vonatkozó számításokban már látszik a változás.

• Amikor 2015-ben Párizsban tárgyaltunk, az akkor érvényben lévő klímapolitikák alapján a világ még mintegy 3,6 Celsius-fokos felmelegedés felé tartott 2100-ra az iparosodás előtti időszakhoz képest.
• Egy neves nemzetközi elemzőcsoport modellezése szerint a várható felmelegedési pálya a párizsi klímavállalások eredőjeként mára 2,6 fokra módosult, az ENSZ múlt havi becslése pedig a jelenlegi intézkedések alapján 2,8 fok körüli felmelegedéssel számol 2100-ra.
• Ami pedig talán a legjobb hír, hogy a korábban gyakran emlegetett, +5 fok körüli világvége-forgatókönyveket ma már a legtöbb tudós valószínűtlennek tartja.

Hátradőlni persze ezzel együtt nincs okunk. Ideje lenne végre rátaposni a fékre, mert 2 fok felett a felmelegedés következményei egyre nehezebben előrejelezhetők, egyes folyamatok visszafordíthatatlanná válhatnak, ráadásul Magyarországon a globális átlagnál másfélszer erősebben érezhető a felmelegedés. Hogy mi várhat ránk Magyarországon, arról egy remek szerzőcsapat múlt hónapban publikált, látványos ábrákkal illusztrált tanulmánya ad képet.

2. Az már félsiker, ha körülnézünk a saját házunk táján

A 27 oldalas párizsi megállapodás egyik leggyakoribb kritikája, hogy bárki fütyülhet rá következmények nélkül. Az egyezmény nem írja elő az országoknak, mennyivel csökkentsék a kibocsátásukat, és büntetést sem helyez kilátásba, ha nem tartják be az ígéreteiket. Ez azonban nem véletlen hiányosság, hanem tudatos kompromisszum. Ilyen feltételekkel lehetett elérni, hogy szinte minden ország csatlakozzon. A megállapodás egyik legügyesebb húzása éppen az, hogy nem felülről diktálja a célokat. Ehelyett arra kötelezi az országokat, hogy nézzenek körül a saját házuk táján, gondolják végig, mit tehetnek a kibocsátáscsökkentésért, majd nyilvánosan tegyék le az asztalra, mit vállalnak (a megállapodás logikájáról ebben a cikkemben írtam).

Ez sokkal nagyobb eredmény, mint elsőre hangzik. Párizs előtt a klímavédelem elsősorban a fejlett országok ügye volt, a világ nagy részének nem kellett rendszeresen saját kibocsátáscsökkentési célokat megfogalmaznia. Most viszont közel kétszáz ország kénytelen foglalkozni a kérdéssel. És aki egyszer komolyan körülnéz, könnyen rájöhet, hogy a klímavédelem nem csupa áldozat és lemondás. Az EU és benne Magyarország sem kizárólag a jegesmedvék kedvéért akar kevesebb szén-dioxidot kibocsátani. Az energiatakarékossággal és a fosszilis energiahordozók kiváltásával csökkenhet az olaj- és gázimport, vele együtt pedig a kiszolgáltatottságunk az exportőröknek. Az orosz–ukrán háború óta aligha kell külön magyarázni, hogy ennek miért van jelentősége.

Ráadásul senki sem akar lemaradni a többiek mögött. Ha más országok egyre többet vállalnak, kínos egy helyben toporogni. És még kínosabb, ha valaki a saját ígéretét sem tartja be. A rendszer pedig nem egyszeri fogadalomtételre épül. Ötévente új klímaterveket kell benyújtani, amelyeknek az előzőkhöz képest előrelépést kell jelenteniük. Így a vállalások körről körre erősödhetnek. Az ENSZ a párizsi megállapodás alapján nem szabhat ki ugyan büntetést, de elérte, hogy szinte az egész világ rendszeresen számot vessen a lehetőségeivel, és nyilvánosan elszámoljon az ígéreteivel. Ez azért nem kevés.

3. A klímavédelem megjelent a pénzvilágban

A világgazdaság leszoktatása a szénről, olajról és gázról olyan irdatlan sok pénzbe kerül, hogy azt a kormányok csupán az adófizetők pénzéből aligha tudnák kifizetni. Új erőműveket kell építeni, elektromos hálózatokat fejleszteni, gyárakat korszerűsíteni, lakásokat szigetelni. Ehhez nem elég az államkassza, a bankok és a befektetők pénzét is meg kell mozgatni. Nem véletlen, hogy a párizsi megállapodásba az a kulcsmondat is bekerült: „a pénzügyi források áramlását összhangba kell hozni az alacsony kibocsátású, klímaváltozásnak ellenálló gazdaság felé vezető úttal”. Magyarul a klímavédelemnek be kell költöznie a bankokba is.

És ez már Magyarországon is elkezdődött. A Magyar Nemzeti Bank például a meglehetősen nyakatekert nevű „zöld tőkekövetelmény-kedvezmény” programjával arra ösztönzi a kereskedelmi bankokat, hogy szívesebben hitelezzenek környezetbarát beruházásokat, például energiahatékony lakásfelújításokat. A trükk egyszerű. Bizonyos zöld hitelek után a bankoknak kevesebb saját tőkét kell lekötniük, így jobban megérheti nekik ezeket finanszírozni.

De az csak egy dolog, hogy a bankok szívesebben adnának zöld hiteleket. Tudniuk kell azt is, mire lesz szükségük az ügyfeleiknek. A fenntartható pénzügyekkel foglalkozó magyar HuSIF egyesület ebben a hónapban azért indít hároméves programot, hogy segítsen a bankoknak felismerni, milyen üzleti lehetőségeket teremt a zöld átállás. Milyen beruházásokra lesz szükség a magyar gazdaság különböző ágazataiban, milyen fejlesztésekhez kérhetnek majd hitelt a vállalkozások, és ezek közül melyeket éri meg a bankoknak finanszírozniuk? Mert hiába van pénz a bankban, ha nem világos, mire lenne érdemes kölcsönadni.

Persze attól, hogy a bankok elkezdenek zöldben gondolkodni, még nem zárnak be maguktól a szénerőművek, és a fosszilis beruházásokra is jut bőven pénz. De Párizs óta már nemcsak az a kérdés, mennyit költenek a kormányok klímavédelemre, hanem az is, merre folyik a világ többi pénze. És ez nem aprópénz.

4. A klímatudomány tagadása szalonképtelenné vált

A Föld kibillent az elmúlt tízezer év viszonylagos éghajlati stabilitásából, és rohamosan melegszik. A globális átlaghőmérséklet ma már olyan magas, amilyenre 125 ezer éve nem volt példa. A felmelegedésért pedig elsősorban mi vagyunk a felelősek. Szenet, olajat és gázt égetünk, erdőket vágunk ki, és ezzel egyre több üvegházhatású gázt juttatunk a légkörbe.

Azt, hogy a bolygó melegszik, és hogy ezt döntően az ember okozza, ma nagyjából ugyanolyan tudományos bizonyossággal tudjuk, mint azt, hogy az alma a gravitáció miatt esik lefelé a fáról. A tudósok már évtizedekkel Párizs előtt is tisztában voltak ezzel, mégis újra és újra előkerülnek olyanok még ma is, akik szerint az egész tévedés, természetes ingadozás vagy világméretű átverés.

Persze mindig lesz, aki szerint a holdra szállást egy filmstúdióban rendezték meg, vagy a repülőgépek titokban vegyszerekkel permeteznek minket. Teljes egyetértésre tehát aligha érdemes várni. A párizsi megállapodás nagy eredménye éppen az, hogy nem is várt rá. A világ országai közösen elfogadták a tudományos alapokat, és vállalták, hogy fellépnek az ember okozta felmelegedés ellen. A nemzetközi klímapolitika alapvető kérdése innentől már nem az, hogy van-e egyáltalán baj, hanem az, hogy mit kezdünk vele.

És ezt még olyan, az olaj- és gázexportból élő országok is aláírták, mint Szaúd-Arábia vagy Oroszország, amelyeknek aligha áll rövid távú anyagi érdekükben, hogy a világ leszokjon a fosszilis energiahordozókról. Arról persze továbbra is vérre menő viták folynak, ki mennyit vállaljon, ki fizessen, és milyen gyorsan történjen az átállás. De legalább már nem azon kell vitatkozni, hogy ég-e a ház, hanem azon, hogy ki hozza a vizet.

5. Irányba álltak a feltalálók

A Párizsban kijelölt 85 éves út első szakasza már egész jól látszik. Persze lehetne ezt hosszan cizellálni, de a lényeg egyszerű – amit csak lehet, árammal kell működtetni, az áramot pedig egyre inkább szén, olaj és gáz nélkül előállítani (erről részletesebben itt írtam). Ezen az úton már el is indultunk.

A következő szakasz is kezd kirajzolódni. Az acélgyártásban, a vegyiparban és más energiafaló iparágakban az elektrifikáció mellett például a zöldhidrogén és a zöldammónia kaphat szerepet a fosszilis energiahordozók kiváltásában. De hogy például a repülés, a teherszállítás vagy a mezőgazdaság hogyan válhat teljesen klímabaráttá, arra még nem mindenhol van kész, megfizethető válasz.

Itt jönnek képbe a feltalálók. Párizs egyik kevésbé látványos eredménye, hogy iránytűt adott a kutatásnak és az innovációnak. Világossá tette, milyen problémák megoldására lesz egyre nagyobb szükség. A zöldtechnológiák fejlesztése azóta jelentősen felgyorsult, és jó eséllyel a mesterséges intelligencia, később akár a kvantumszámítógépek is újabb lendületet adhatnak neki. Így idővel a 85 éves út ma még homályba vesző szakaszai is kirajzolódhatnak.

Magyarországon is keresik a megoldásokat. Szegeden például Janáky Csaba kutatócsoportja olyan technológiákon dolgozik, amelyek megújuló villamos energia segítségével szén-dioxidból állíthatnak elő hasznos vegyipari alapanyagokat. Tíz év alatt világszerte felpörgött az ilyen megoldások kutatása. Persze nem minden laboratóriumi ötletből lesz piacképes technológia. De legalább egyre világosabb, milyen találmányokra lenne igazán szükségünk.

6. A szén-dioxid-szippantás tudományos ötletből gyakorlati feladattá vált

A párizsi megállapodásban kitűzött nettó nulla kibocsátás nem azt jelenti, hogy egyszer majd egyetlen gramm szén-dioxid sem kerülhet a levegőbe. Hanem azt, hogy a kibocsátást a lehető legkisebbre kell szorítani – de teljesen megszüntetni aligha lehet. Valamennyi óhatatlanul megmarad, ezt pedig ki kell vonnunk a légkörből. A tudósok már Párizs előtt is beszéltek erről, de a megállapodás egy fontos mondattal a világpolitika részévé tette: „az évszázad második felében egyensúlyba kell hozni az emberi eredetű üvegházhatásúgáz-kibocsátást és annak elnyelését”. Azóta az EU és Magyarország is jogszabályban rögzítette a 2050-es klímasemlegességi célt.

A természet persze régóta tud szén-dioxidot kivonni a levegőből. Az erdők, a talaj és más ökoszisztémák is megkötik a szenet, és ha nem pusztítanánk, bolygatnánk és építenénk be egyre nagyobb területeket, még többet segíthetnének.

Csakhogy ez önmagában nem lesz elég. Olyan új módszereket is fejleszteni kell, amelyekkel még több szén-dioxidot vonhatunk ki a légkörből, lehetőleg tartósan. Íme, néhány a kissé misztikusan hangzó potenciális megoldások közül. (Az angol nevüket is megadjuk, mert ezek a módszerek annyira újak, hogy sokuknak még igazán bevett magyar elnevezésük sincs):

• Szén-dioxid közvetlen kiszűrése a levegőből (direct air capture).
• Bioenergia-termelés szén-dioxid-leválasztással és -tárolással (bioenergy with carbon capture and storage).
• Finomra őrölt vulkáni kőzetek kiszórása, felgyorsítva a szén-dioxidot megkötő természetes mállási folyamatokat (enhanced rock weathering).
• Regeneratív mezőgazdasági módszerek (carbon farming).
• Növényi eredetű szén tartós tárolása bioszén formájában (biochar).
• A tengervíz lúgosságának mesterséges növelése (ocean alkalinity enhancement).

Ezeket most nem magyarázzuk el egyenként, de akit érdekelnek a részletek, ebben a korábbi cikkemben bővebben is olvashat róluk. A furcsa nevek mögött nagyon is valós kutatások, technológiai fejlesztések és konkrét beruházások sorakoznak, bár kétségtelenül akadnak köztük első hallásra egészen meredeknek tűnő ötletek. A legtöbb még gyerekcipőben jár, és mindegyiknél nagy kérdés, hogyan lehetne őket olcsón és nagy léptékben alkalmazni. De mivel egyre világosabb, hogy ezek közül több is a jövő kulcstechnológiája lehet, az amerikai, kínai és európai fejlesztők között már beindult a verseny. Aki jobb és olcsóbb megoldással áll elő, hatalmas piacot hódíthat meg. Ez a verseny pedig remélhetőleg egyre hatékonyabb és megfizethetőbb technológiák kifejlesztésére sarkallja őket.

És ebben a versenyben – akár hisszük, akár nem – Magyarország is labdába rúghat. Dunaföldváron, a Pannonia Bio bioetanolgyáránál az EU egyik legnagyobb tervezett szén-dioxid-eltávolítási beruházása készül. A Danube Removals projektben a kukorica erjesztésekor keletkező, biológiai eredetű szén-dioxidot fognák fel, majd a föld mélyén tárolnák. Ha minden a tervek szerint alakul, 2029–2030-ban kezdődhet a működés, és később évente mintegy 570 ezer tonna szén-dioxidot vonhatnak ki így tartósan a légköri körforgásból. Ez a teljes magyarországi éves üvegházhatásúgáz-kibocsátás nagyjából egy százalékának megfelelő mennyiség. Így válik a Párizsban megfogalmazott, távolinak tűnő nettó nulla cél egyre inkább kézzelfogható valósággá.

7. A nagyvállalatok is zöldülni kezdtek

A párizsi megállapodást országok írták alá, de a gyárakat, erőműveket és üzleteket nagyrészt vállalatok működtetik. Márpedig hiába ígér egy kormány nettó nulla kibocsátást, ha a cégek nem mozdulnak. Egyes vállalatokat persze jogszabályok is kibocsátáscsökkentésre ösztönöznek vagy köteleznek, például az európai kibocsátáskereskedelmi rendszer (aminek jelenleg zajló reformjáról itt írtam). Párizs óta azonban a klímacélok azon cégek között is terjednek, amelyeknek senki sem írja elő, hogy ilyesmit vállaljanak.

Vállalati zöld ígéretek korábban is léteztek, de a megállapodás közös irányt adott nekik. Egyre több cég tűz ki hosszú távú, akár 2050-re szóló nettó nulla kibocsátási célt. És egyre inkább elvárás, hogy ne csak hasraütésszerűen ígérgessenek, hanem tudományos számításokra épülő, ellenőrizhető célokat fogalmazzanak meg.

Persze nem pusztán azért foglalkoznak ezzel, hogy zöldebben csillogjon a logójuk. A bankok is szívesebben adhatnak pénzt annak, aki komolyan veszi a klímavédelmet, ahogy a 3. pontban már láttuk. Ráadásul egyre több nagyvállalat a beszállítóitól is elvárja, hogy foglalkozzanak a kibocsátásukkal. Így egy nemzetközi cég klímavállalása előbb-utóbb egy magyar alkatrészgyártó ajtaján is bekopogtathat.

De a nagyvállalatoknak sem csak a szén-dioxid miatt fontos, hogyan dolgoznak a beszállítóik. Az üzlet biztonsága is múlhat rajta. Egy csokoládégyárnak például nagyon nem mindegy, hogy a kakaóbabot termesztő gazdák mennyire bírják a szélsőséges időjárást. Itthon pedig egy állateledelgyárnak is jól jöhet, ha a beszállító gazdák talajkímélő, a vizet jobban megtartó módszerekkel védekeznek az aszály ellen. A klímavédelem így már nemcsak jó ügy, hanem üzleti érdek is.

A vállalatok zöldülése Kínában is tetten érhető, csak ott még nagyobb léptékben. A kínai vezetés ugyanis idejében felismerte, hogy a zöldtechnológiák fejlesztése stratégiai gazdasági érdek. Ahogy Bart István is bemutatja tavaly megjelent, Napozószékek a Titanicon című kitűnő könyvében, Kína hatalmas állami támogatással versenyképessé tett olyan kulcstechnológiákat, mint a napelemek, a szélturbinák, a villanyautók, a hőszivattyúk és az akkumulátorok. Ezzel nemcsak egy újabb, immár zöld ipari forradalom élére állt, hanem a fejlődő országok előtt is megnyitotta az utat az olcsóbb, tisztább technológiák alkalmazásához.

8. A klímavédelem több zöld legyet üt egy csapásra

A környezetvédelem ernyője alá rengeteg különböző ügy tartozik. Ott van az élővilág sokféleségének megőrzése, a műanyagszennyezés, a talajpusztulás, a vízhiány, az erdőirtás és még egy sor probléma. Ezek ráadásul összefüggnek egymással, és gyakran egy-egy megoldás újabb problémákat vet fel. Hogyan lehetne mindezt egyetlen, könnyen érthető céllal megragadni? Nehéz lenne olyan mérőszámot találni, amelyből kiderül, mennyire sikerült megóvnunk a természetet.

A párizsi megállapodás egyik nagy előnye, hogy a klímavédelemben sikerült kijelölni egy ilyen egyszerű célt. A Föld ne melegedjen 2 Celsius-foknál jobban az iparosodás előtti időkhöz képest, és lehetőleg maradjunk 1,5 fok alatt. Ehhez pedig el kell jutnunk a nettó nulla üvegházhatásúgáz-kibocsátásig. Persze ezt a képletet megvalósítani elképesztően nehéz, de legalább van egy mindenki számára érthető iránytűnk. Azt is viszonylag jól tudjuk mérni, mennyi üvegházhatású gázt bocsátunk ki, és hogyan állunk a célhoz képest.

A párizsi megállapodás így afféle jolly joker lett a környezetvédelem paklijában. Vegyük például az Amazonas esőerdőit! Az erdőirtás megállítása régóta fontos természetvédelmi cél, de a klímavédelem újabb, nagyon is kézzelfogható érvet ad mellette. A fák rengeteg szenet tárolnak, amely az erdők pusztulásával a légkörbe kerülhet. Ha tehát a klímacéljaink miatt védjük meg az erdőt, közben a világ egyik leggazdagabb élővilágát is megóvjuk.

Vagy ott van a körforgásos gazdaság. Jól hangzik, divatos is, de ha valaki megkérdezi, pontosan mit kellene csinálni holnap reggeltől, már nehezebb a válasz. A párizsi klímacélok viszont adnak hozzá egy egészen konkrét szempontot – hogyan tudnánk kevesebb üvegházhatású gázt kibocsátani? Például úgy, hogy kevesebb szerves hulladékot küldünk a szemétlerakókba, ahol metán keletkezne belőle. Vagy úgy, hogy a tárgyainkat nem dobjuk ki az első hibánál, hanem megjavítjuk, és ezzel megspóroljuk egy új termék legyártásának kibocsátását. Ami eddig egy kissé ködös zöld eszmény volt, abból így mérhető klímavédelmi feladat is lesz.

9. Globális fellélegzés

Ha valaki azt mondja, hogy a párizsi megállapodás emberéleteket menthet, valószínűleg elsőre a távoli jövőre gondolunk. Kevesebb hőkupolára, pusztító aszályra, áradásra és más időjárási szélsőségre. Csakhogy a klímavédelemnek van egy sokkal közvetlenebb egészségi haszna is, amelyhez nem kell megvárnunk jó esetben is az évszázad végét. A légszennyezés a világ egyik legsúlyosabb egészségi kockázata. Az ENSZ becslése szerint évente mintegy 6,6 millió ember idő előtti halálához járul hozzá.

Magyarországon sem apróságról beszélünk. A hazai népegészségügyi központ becslése szerint a légszennyezettség évente nagyjából tízezer ember idő előtti halálához járul hozzá. De hogyan rövidítheti meg az életünket a szennyezett levegő?

• Szívrohamot és stroke-ot okozhat: az apró szennyező részecskék gyulladásos folyamatokat indíthatnak el a szervezetben, károsíthatják az ereket, és növelhetik a vérrögképződés kockázatát.
• Tönkreteheti a tüdőt: a tartós légszennyezés súlyosbíthatja az asztmát és a krónikus tüdőbetegségeket, amelyek akár halálos kimenetelűek is lehetnek.
• Növelheti a tüdőrák kockázatát: a szennyezett levegőben található rákkeltő anyagok hosszú évek alatt hozzájárulhatnak a daganatok kialakulásához.
• Az agyunkat sem kíméli: a kutatások szerint a légszennyezés növelheti a demencia kialakulásának kockázatát, amely előrehaladott állapotban az életet is megrövidítheti.

És hogy jön képbe Párizs? A megállapodás egyik legfontosabb következménye, hogy gyorsíthatja a világ leszokását a szénről, az olajról és a gázról. Márpedig ezek elégetése nemcsak szén-dioxidot juttat a légkörbe, hanem azzal párhuzamosan egészségkárosító légszennyező anyagokat is. Ha egy szénerőmű helyett tisztább forrásból termelünk áramot, vagy kevesebb benzint és dízelt égetünk el a városokban, nemcsak a klímának teszünk jót, hanem a tüdőnknek is.

És van még egy fontos különbség. A szén-dioxid hosszú ideig a légkörben marad, ezért a kibocsátáscsökkentés éghajlati eredményei lassan jelentkeznek. A szénerőművek, kazánok és kipufogók füstjének visszaszorítását viszont szinte azonnal megérezhetjük a levegő minőségén. Vagyis miközben a klímavédelemmel elsősorban a jövő nemzedékeinek akarunk segíteni, a fosszilis energiahordozók kiváltásával már ma is emberéleteket menthetünk.

10. A klímaváltozás szexi téma marad

A klímaváltozás elvileg az újságírók álomtémája. Van benne dráma, hiszen akár az általunk ismert világ végét is elhozhatja. Van cukiságfaktor, a kapibaráktól a koalákig. Vannak celebek, nálunk például Pumped Gabó is kiállt a környezetvédelem mellett, és arra figyelmeztetett, hogy ne baszakodjunk a természettel. Vannak politikai csaták, látványos tüntetések és olyan megosztó szereplők, mint Greta Thunberg, akit lehet rajongva szeretni vagy szenvedélyesen szidni. És vannak futurisztikus ötletek, mint a szén-dioxid kiszippantása a levegőből vagy a tengervíz kémiai összetételének megváltoztatása. Mi kell még egy jó sztorihoz?

Bármilyen hálás is egy téma, az emberek figyelmét nem lehet évtizedeken át ugyanazzal fenntartani. Emlékezzünk a Covidra! A járvány kitörésekor mindenki a legfrissebb híreket bújta, aztán néhány év alatt sokaknak már a koronavírus szó hallatán is elegük lett az egészből. A klímaváltozással még nehezebb a helyzet. Évtizedek óta tart, a megoldása is évtizedekbe telik, és a hírek jelentős része ugyanarról szól: túl sok szén-dioxidot bocsátunk ki, túl lassan cselekszünk.

A párizsi megállapodás egyik kevésbé méltatott érdeme, hogy rendszeresen visszalöki a témát a hírek közé. Az egyezmény részletszabályairól, végrehajtásáról és az országok vállalásairól minden év végén többhetes ENSZ-klímacsúcson tárgyalnak. Politikusok érkeznek, országok veszekednek, civilek tiltakoznak, a tudósok új számokkal állnak elő, az újságíróknak pedig megint van miről írniuk. Néhány nap múlva például a törökországi Antalyában kezdődik a következő klímacsúcs.

És ez nem csupán azért fontos, mert a politikusoknak újra és újra számot kell adniuk arról, mire jutottak. Hanem azért is, mert az újságíróknak rendszeresen adnak egy jó ürügyet, hogy megint hosszasan foglalkozzanak a klímaváltozással. Néha még akkor is, ha nincs különösebb újdonság. Mint például most. Ha nem éppen a párizsi megállapodás életbelépésének tizedik évfordulóját ünnepelnénk, aligha tudtam volna rávenni a Telex szerkesztőit, hogy ilyen hosszan értekezzek a klímavédelemről.

Zárszó

A párizsi megállapodás tehát ezen a tíz fronton előrelépést hozott, és ezért kijár neki a dicséret. Persze nem minden felsorolt eredmény kizárólag az egyezménynek köszönhető. A megújuló energia terjedése, a technológiai fejlődés vagy a vállalatok zöldülése már korábban elkezdődött, és sok más tényező is hajtotta őket. Párizs azonban közös célt adott ezeknek a folyamatoknak, és több területen ráerősített a változásokra. Ez nem kevés, de azért a klímakatasztrófa veszélyétől még messze nem szabadultunk meg.

Jogosan vetődik fel a kérdés, ha a tudósok szerint sokkal gyorsabban kellene csökkentenünk a kibocsátást, miért nem tesszük? Csakhogy a tudományosan szükséges és a társadalmilag megvalósítható tempó nem feltétlenül ugyanaz. Képzeljünk el egy búvárt, aki túl mélyre merült, és fogytán a levegője. Hiába kell sürgősen feljutnia a felszínre, ha túl gyorsan emelkedik, a nyomásváltozás miatt súlyos sérülést szenvedhet. A megoldás nem az, hogy odalent marad, hanem hogy a lehető leggyorsabban, de biztonságosan emelkedik.

Valahogy így vagyunk a fosszilis energiahordozókkal is. A szén, az olaj és a gáz egyik napról a másikra történő betiltása megbéníthatná a közlekedést, az ipart és az energiaellátást, súlyos társadalmi következményekkel. Ettől még a jelenlegi tempó nem feltétlenül elég gyors. Éppen ezért kellene minél hamarabb kiépíteni azokat az alternatívákat, amelyekkel úgy csökkenthetjük a fosszilis energia használatát, hogy közben nem rántjuk magunkkal a gazdaságot is.

A párizsi megállapodás nem juttatta fel a búvárunkat a felszínre. De segített kijelölni az utat, és elindulni rajta. Reméljük, a huszadik születésnapján már arról számolhatunk be, hogy nemcsak tudjuk, merre kell úsznunk, hanem jóval gyorsabban haladunk is.

A szerző klímapolitikai és karbonpiaci szakértő, a londoni Quantum Commodity Intelligence zöldipari elemzőportál munkatársa, a magyar klímatárgyaló delegáció korábbi tagja.