Diplomáciai bravúr kell ahhoz, hogy Magyar Péter zöld is maradjon, és a lengyelekkel se vesszen össze

Az „Európai Unió emissziókereskedelmi rendszerének (EU ETS) soron következő felülvizsgálata” elsőre pont olyan ügynek hangzik, amitől az ember ösztönösen a következő cikkre kattint. A dögunalmas munkacím mögött azonban nem brüsszeli aktakukacok technikai szöszmötölése, hanem politikai nagyágyúk kőkemény csatározásai húzódnak.

A témában már tavasszal olyan európai vezetők estek egymásnak mint Friedrich Merz német kancellár vagy Andrej Babiš cseh miniszterelnök amiatt, hogy meg kell-e erősíteni, vagy éppen vissza kell bontani az EU klímapolitikájának egyik legfontosabb pillérét. Most ősszel pedig már Magyar Péternek is választania kell, és bárhogy dönt, valamelyik fontos választási ígéretével nehéz lesz elszámolnia.

A Tisza tavaszi 240 oldalas választási programjában fogadkozott, hogy

• „Magyarország kiveszi a részét a klímaváltozás elleni küzdelemből”.
• Ugyanott „egyértelműen” megerősítette az ország elköteleződését az Európai Unió mellett,
• és azt is megígérte, hogy megújítja a Visegrádi Négyek együttműködését.

Három ígéret, amelyek papíron remekül megférnek egymás mellett. A gyakorlatban azonban hamarosan kiderülhet, hogy a három közül legalább az egyikből engedni kell.

Egy németországnyi földgázzal kevesebb

A rettenetesen bürokrata EU ETS betűszó mögött egy elsőre bonyolultnak tűnő, de valójában nagyon ötletes rendszer bújik meg. A hatálya alá tartozó mintegy 10 ezer erőműnek, gyárnak, légitársaságnak és más nagy kibocsátónak fizetnie kell minden tonna szén-dioxidért, amit a levegőbe ereget. Ehhez kibocsátási kvótákat kell vásárolniuk, ezekből pedig az EU évről évre egyre kevesebbet enged a piacra. Minél drágább így szenet és gázt égetni, és annál jobban megéri napelembe, szélenergiába, villamosításba vagy más tisztább technológiába fektetni.

Erre persze könnyű legyinteni, hogy megint kitaláltak valami bonyolult pénzügyi rendszert, aminek a végén a bankárok számolgatnak, a cégek papírokat tologatnak, csak éppen a klímának nem lesz jobb. Csakhogy elég egy pillantást vetni az eredményekre, és máris nehéz azt mondani, hogy az ETS ne működne. A rendszer által lefedett ágazatok kibocsátása 2005 óta nagyjából a felére esett, miközben az uniós gazdaság az elmúlt két évtizedben reálértéken közel negyedével nőtt.

Húsz éve az ETS még merész európai kísérletnek számított, és egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy beváltja-e a hozzá fűzött reményeket. Mára a kibocsátási kvótakereskedelmi rendszer (cap-and-trade) típusú karbonárazás világszerte a klímapolitikai eszköztár egyik alapdarabja, hasonló rendszerek pedig Kínában, Dél-Koreában és az Egyesült Államok több államában is működnek. Ami az EUETS 2005-ös indulásakor még brüsszeli kísérlet volt, mára globális trenddé vált.

A kisebb üvegházgáz-kibocsátásnak ráadásul van egy nagyon is kézzelfogható mellékhatása. Becslések szerint az ETS évente mintegy 100 milliárd köbméterrel csökkentette Európa gázigényét ahhoz képest, ahol nélküle tartanánk. Ez nagyjából Németország teljes éves gázfogyasztásának felel meg. Vagyis az ETS nemcsak a klímaváltozást fékezi, hanem abban is segít, hogy Európának egy németországnyival kevesebb gázt kelljen megvennie Oroszországtól, Amerikától vagy a Közel-Keletről.

„A napfény 150 millió kilométert utazik, és ebből egyetlen kilométer sem vezet át a Hormuzi-szoroson” – fogalmazta meg ezt találóan Bill McKibben amerikai író és klímaaktivista. A mondat jól megragadja a zöld átállás e ritkábban emlegetett előnyét. A napot és a szelet nem kell tankhajókon Európába hozni, nem lehet elzárni a csapjukat, és az áruk sem ugrik meg attól, hogy valahol kitör egy háború.

A klímavédelem ezért Európában jóval több a szelektív kukánál és a vászonszatyornál. Egy fosszilis energiahordozókban szegény, importfüggő kontinensnek kőkemény gazdasági és biztonsági érdeke is, hogy folyamatosan faragjon a kibocsátásából, és ezzel együtt a drága, világpolitikai válságoknak kitett energiaimporttól való függőségéből.

Egyszerű olajcsere vagy bontó?

Ha az ETS ennyire jól működik, adja magát a kérdés, hogy miért kell egyáltalán hozzányúlni. A rendszert eleve időről időre felülvizsgálják, hogy az EU hozzáigazítsa az új technológiákhoz és gazdasági körülményekhez. Húsz éve például még alig kellett azzal foglalkozni, hogyan kezelje a rendszer például

• a levegőből vagy gyárkéményekből különböző módokon leválasztott és eltárolt szén-dioxidot,
• a vízbontással hidrogént előállító úgynevezett elektronizáló létesítményeket,
• vagy éppen azt, hogy az európai ipar egyre élesebb kínai és amerikai versennyel néz szembe.

Az ETS nagyjából öt-hat évente esik át egy ilyen, előre betervezett nagyszervizen, a felülvizsgálat pedig általában másfél-két évig tart. Most azonban Brüsszelben jóval gyorsabb tempót diktálnának. Az uniós intézmények célja, hogy már 2027 első negyedévében megszülessen a megállapodás.

Az időzítés politikailag sem mellékes. Áprilisban ugyanis elnököt választanak Franciaországban, az EU második legnagyobb gazdaságában, ahol Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése a jelenlegi uniós klímapolitikánál jóval kevésbé zöld energiapolitikát képvisel. Egy francia politikai fordulat ezért az egész EU klímapolitikai erőviszonyait átrendezheti. Érthető, ha Brüsszelben még előtte szeretnének pontot tenni az ETS-reform végére.

Csakhogy amikor már úgyis felnyitják a motorháztetőt, hirtelen azok is odagyűlnek, akik nem néhány alkatrészt cserélnének ki, hanem legszívesebben az egész motort kiszerelnék. Az ETS gyengítését hagyományosan leginkább a visegrádi országok szorgalmazták, mostanra azonban ennél jóval messzebb jutott a vita. Andrej Babiš cseh miniszterelnök már az ETS felfüggesztését követeli, és ugyanezt kérte az olasz kormány egyik minisztere is.

Az igazán érdekes változás ezért nem az, hogy Közép-Európában megint elégedetlenek az ETS-szel, hanem hogy már nincsenek egyedül. A magas energiaárak és az európai ipar versenyképességi gondjai miatt a rendszer lazításának egyre több támogatója akad Európa más részein is.

Az ETS felfüggesztése azonban inkább hangzatos politikai jelszó, mint reálisan végigvihető terv. Az elmúlt húsz évben a rendszer mélyen beépült az európai gazdaság működésébe. Erőművek és gyárak ezrei ehhez igazítják beruházásaikat, sokan évekre előre vásárolnak kibocsátási kvótákat, a tagállamok pedig eurómilliárdos bevételekre tesznek szert azok árveréséből. Az EU közben a következő évekre már úgy alakította át a klímapolitikáját, hogy annak számos más eleme is az ETS-re épül.

Az egészet egyik napról a másikra felfüggeszteni ezért nagyjából olyan életszerű javaslat, mintha magas kamatokra válaszul egyszerűen befagyasztanánk a lakáshitelek rendszerét. Kimondani könnyű, csak utána valakinek el kell döntenie, mi legyen a már megkötött szerződésekkel, az évekre előre vállalt kötelezettségekkel és az ezekre épülő beruházásokkal. A vége alighanem nem megoldás, hanem hatalmas jogi katyvasz és végeláthatatlan pereskedés lenne.

Hosszabb távon az is komoly problémát okozhat, ha az EU minden újabb válságnál arrébb tolja a kapufát. Az unió azt vállalta, hogy 2050-re gyakorlatilag lenullázza a nettó üvegházgáz-kibocsátását, az ETS pedig ennek egyik legfontosabb eszköze. A Bizottság ETS reformot elindító júliusi javaslata már eleve lazít az eddig kijelölt pályán, de Brüsszel számításai szerint még összeegyeztethető a 2050-es céllal. Ha a tagállamok innen tovább puhítják a rendszert, a kieső kibocsátáscsökkentést valahol máshol kell majd behozni, vagy később kell ismét nagyobbat szigorítani.

Ez pedig nem csak klímavédelmi probléma. Egy acélmű, cementüzem vagy más ipari beruházás évtizedekre szól, ezért a cégeknek nem mindegy, hogy elhiszik-e az EU által kijelölt pályát. Ha abból indulhatnak ki, hogy magas energiaáraknál vagy egy újabb gazdasági válságnál Brüsszel úgyis újra fellazítja a szabályokat, kisebb okuk lesz most eurómilliárdokat tenni a zöld átállásba. A klímapolitikának ezért nemcsak szigorúnak, hanem kiszámíthatónak is kell lennie.

Versenyképesség

Itt ér össze a klímavédelem és az a szó, amely mostanában szinte minden brüsszeli vitát ural: versenyképesség. Az ETS puhításának támogatói ugyanis elsősorban azzal érvelnek, hogy Európa magas energiaárai egyre nagyobb hátrányba hozzák az európai ipart.

Csakhogy ezeknek a problémáknak az egyik legfontosabb oka éppen az, hogy a kontinens továbbra is nagy mennyiségű fosszilis energiahordozót kénytelen importálni. Vagyis egy fosszilisenergia-válságra azzal válaszolni, hogy gyengítjük a fosszilis energia kiváltására ösztönző rendszert, nagyjából olyan, mintha az egészségünket szolgáló testedzés kellős közepén azért hagynánk abba a mozgást, mert az izzadástól még a végén büdös lesz a drága edzőruhánk.

Brüsszelben ezt az ellentmondást az utóbbi években egyre látványosabban próbálják feloldani azzal, hogy a zöld átállást már nem elsősorban klímavédelmi áldozatként, hanem versenyképességi lehetőségként igyekeznek eladni. Az uniós vezetők szótárában a klímavédelem mellé felzárkózott a versenyképesség, az olcsó energia és az energiabiztonság.

Az érvelés szerint ugyanis az energiatakarékosság, a megújulók és a villamosítás nemcsak a kibocsátást csökkentik, hanem az importált fosszilis energiahordozókból is kevesebb kell miattuk, ami idővel az európai vállalatok energiaszámláját és geopolitikai kitettségét is csökkentheti.

Most kezd igazán fájni

Ettől még az ETS kritikusai nagyon is valós problémára mutatnak rá. A rendszer ugyanis úgy éri el a célját, hogy évről évre drágábbá teszi a szennyezést, ennek terhét pedig egyre inkább megérzik az európai iparvállalatok. Amíg a szennyezést viszonylag könnyen ki lehetett kerülni egy szénerőmű bezárásával, és helyette olcsóbb megújuló alapú erőmű építésével vagy energiahatékonysági beruházásokkal, addig a recept politikailag is könnyebben eladható volt. Csakhogy ezekből a könnyebb lehetőségekből egyre kevesebb marad.

Az ETS első húsz éve ebből a szempontból leginkább bemelegítés volt. Most jön az edzés nehezebb része. A következő nagy kibocsátáscsökkentéseket már olyan ágazatokban kellene elérni, mint az acél-, cement- vagy vegyipar, ahol egy gyár kizöldítése nem annyiból áll, hogy a szenet lecserélik néhány napelemre. Magas feszültségű vezetékek, hidrogén, szén-dioxid-leválasztás, új gyártási eljárások és rengeteg tőke kell hozzá, miközben ugyanazoknak a cégeknek kínai és amerikai versenytársaikkal is meg kell küzdeniük.

Ez az ETS következő éveinek valódi dilemmája. Ha a szén-dioxid-kibocsátás túl olcsó marad, a cégeknek kevés okuk lesz elkölteni a tisztább technológiákhoz szükséges eurómilliárdokat. Ha viszont túl gyorsan drágul, az európai gyárak versenyhátrányba kerülhetnek azokkal a külföldi riválisaikkal szemben, amelyekre nem rakódik ugyanekkora karbonköltség. A kérdés ezért már nem igazán az, hogy kell-e ETS, hanem az, hogyan lehet úgy fenntartani a nyomást a kibocsátás csökkentésére, hogy közben ne nyomjuk víz alá az európai ipart.

A lengyel széncsapda

És kevés országban fáj ez a dilemma annyira, mint Lengyelországban. A lengyelek az utóbbi években látványosan zöldítették az energiarendszerüket, gyorsan terjedtek a megújulók, a szén súlya pedig jelentősen csökkent. Ennek ellenére Lengyelország továbbra is Európa egyik leginkább szénfüggő gazdasága, így az ETS minden egyes dráguló tonnája jóval nagyobbat üt rajta, mint a kontinens nagy részén.

Ráadásul Varsónak két külön nehezítéssel is meg kell küzdenie. A szén egyik kézenfekvő kiváltója a megújulók mellett a szénhez képest fele annyira szennyező földgáz lenne, csakhogy Lengyelországnak kevés saját gáza van, így ezzel egy hazai energiaforrást részben importra cserélne. Az orosz energiafüggőség történelmi tapasztalatai után a lengyelek érthetően kétszer is meggondolják, mennyire akarják erre felépíteni az energiabiztonságukat.

A másik akadály nem műszaki. A szén Lengyelországban nem egyszerűen egy energiahordozó, a bányászok pedig nem egyszerűen egy iparág dolgozói. A sziléziai bányászok fontos szerepet játszottak a kommunista rendszerrel szembeszálló Szolidaritás mozgalom történetében, a bányavidékeken pedig ma is egész közösségek megélhetése függ az iparágtól. Szembemenni velük ezért politikailag nagyjából olyan kényes vállalkozás, mint Magyarországon hozzányúlni a rezsicsökkentéshez. Lehet róla közgazdasági táblázatokat készíteni, csak a végén választók is vannak.

Lengyelország szénfüggősége az ETS-számlán is nagyon látványosan megjelenik. Egymillió eurónyi megtermelt lengyel GDP-re nagyjából 180 tonna ETS alá tartozó szén-dioxid-kibocsátás jut, háromszor annyi, mint Magyarországon. Vagyis ugyanaz a karbonár Varsóban egészen mást jelent, mint Budapesten.

Nem különösebben meglepő tehát, hogy Lengyelország hosszú ideje az ETS lazításának egyik leghangosabb szószólója. Ebben a korábbi és a mostani lengyel kormány között inkább a hangerőben és az eszközökben van különbség, mint abban, hogy problémának tartják-e a rendszer költségeit. Donald Tusk kormánya nem az ETS felszámolását akarja, hanem olyan reformokat sürget, amelyek jelentősen mérsékelnék a lengyel iparra és energiaszektorra jutó terheket. Karol Nawrocki államfő viszont ennél jóval messzebb menne, szerinte az EU-nak el kellene indulnia az ETS teljes felszámolása felé.

A lengyelek számára jó hír, hogy ehhez már nem kell kizárólag a visegrádi telefonkönyvet lapozgatniuk. A magas energiaárak és az európai ipar versenyképességi gondjai miatt az ETS lazításának ügye nyugaton és délen is új szövetségeseket hozott Varsónak.

Budapesten más a matek

Hogy Budapesten sem lefutott még a meccs, azt jól mutatja, hogy a kormány augusztusban társadalmi egyeztetést indított az ETS reformjáról. Vagyis miközben Varsó már javában gyűjti a szövetségeseket, Magyarország még hivatalosan is azt számolgatja, pontosan hova érdemes állnia.

Magyarország hagyományosan a lengyel álláspontot támogatta az ETS körüli vitákban, a Tisza pedig éppen a Visegrádi Négyek együttműködésének felélesztését ígérte. Logikusnak tűnne tehát, hogy most is beálljon Varsó mögé.

Csakhogy van egy apró bökkenő a Tisza választási ígéretein túl. Magyarországnak az ETS-ben egészen más a gazdasági érdeke, mint Lengyelországnak. A legfontosabb különbség rögtön az energiamixben látszik. Míg Lengyelországban a szén máig meghatározó, Magyarország áramtermelése sokkal inkább a szén-dioxid-kibocsátással nem járó atomenergiára és egyre inkább a napenergiára épül.

A magyar gazdaság ETS-kitettsége ezért is sokkal alacsonyabb, ráadásul erősen koncentrált. Több mint 200 magyarországi létesítmény tartozik a rendszer alá, a kibocsátás jelentős részét azonban néhány nagy erőmű és ipari üzem adja, köztük az MVM visontai Mátrai Erőműve, a Mol százhalombattai Dunai Finomítója vagy a Nitrogénművek pétfürdői műtrágyagyára. Az ETS drágulása ettől még nagyon is fájhat ezeknek a cégeknek (és a rendszer hatálya alá tartozó légitársaságoknak, például a Wizz Airnek), de nem ugyanúgy ül rá az egész a magyar gazdaságra, mint a lengyelre.

És van még egy fontos különbség. Az ETS nemcsak pénzbe kerül Magyarországnak, hanem komoly bevételt is hoz. A Magyarországnak járó kibocsátási kvóták értékesítéséből az állam az utóbbi években százmilliárdos nagyságrendű bevételhez jutott, csak 2024-ben több mint 200 milliárd forinthoz. Ezen felül további uniós pénzekért is sorba állhat az energiarendszer korszerűsítésére.

Három szék között

És ezzel vissza is érünk a Tisza három választási ígéretéhez. Ha Magyar Péter Varsó mellé áll, azzal tehet egy látványos gesztust a Visegrádi Négyek újjáélesztése felé, és alighanem a magas karbonár miatt aggódó magyar nagyvállalatok sem bánnák. Csakhogy Magyarországnak jóval kevésbé fáj az ETS, mint Lengyelországnak, miközben a rendszer gyengítése nehezen férne össze a Tisza zöld vállalásaival.

A másik véglet sem túl kényelmes. Ha a magyar kormány inkább az EU klímacéljainak és az ETS erejének megőrzését szorgalmazó svédek, dánok, finnek vagy hollandok mellé áll, azzal rögtön az egyik első komoly európai vitában kerülhet szembe azzal a Lengyelországgal, amellyel éppen újra szorosabbra fűzné a kapcsolatot.

Magyar Péter augusztusban arról beszélt a parlamentben, hogy a klímaváltozás kezelése „nem felesleges luxus, nem egy nyugati ideológiai elhajlás”, hanem alkalmazkodás a megváltozott körülményekhez. Az új kormány önálló, élő környezetért felelős minisztériumot is felállított. Mindez kétségtelenül látványos szakítás az előző kormány klímapolitikai retorikájával.

Az időzítés sem éppen annak kedvez, hogy a klímavédelmet megint betolják a politikai fiók mélyére. Az elmúlt nyáron hőkupolák ültek rá az országra, sorra és jócskán megdőltek a kánikularekordok, emberemlékezet óta nem volt ilyen száraz nyarunk, a rekordalacsonyra apadó Duna medréből világháborús bombák bukkantak elő, a több mint negyvenéves paksi atomerőmű termelését pedig a hőség és a vízhiány miatt majdnem teljesen le kellett állítani.

A klímaváltozás így egyetlen nyár alatt jóval nehezebben lesöpörhető politikai üggyé vált. Ettől persze egy erősebb ETS-től jövőre még nem esik több eső az Alföldön, és Magyarország önmagában sem tudja megállítani a globális felmelegedést. Az ilyen nyarak viszont alighanem megnehezítik, hogy a klímaváltozást a választók továbbra is távoli problémának tekintsék.

Környezetvédelmi tárcát alapítani és zöldebb Magyarországot ígérni még a könnyebb része a történetnek. Az igazi próba az olyan ügyeknél jön, mint az ETS reformja, ahol a klímavédelemnek már ára van, gazdasági érdekeket sért, és adott esetben még a lengyel barátokkal is össze lehet veszni miatta.

A szerző klímapolitikai és karbonpiaci szakértő, a londoni Quantum Commodity Intelligence zöldipari elemzőportál munkatársa