Szörnyű az egész, de alkalmazkodni muszáj

Miután a vízügy fókuszában évtizedek óta a vízelvezetés és a vízkárok megelőzése volt, és a szabályozási környezet sem segítette a vízmegtartást, országszerte alakultak olyan civil csoportok, akik saját eszközeikkel, jobbára kisebb léptékben próbálnak ellentartani az aszálynak és a szárazodásnak. Ma már több mozgalom is összehozza ezeket a csoportokat, talán a legismertebbek közülük a Vízőrzők, aminek tagjaival még az újonnan megalakult kormány is találkozott. A Reuters fotósorozatában olyan civil csoportokat és kutatókat mutat be, akik az aszályhoz való alkalmazkodás lehetőségeit keresik.

A szárazság már a mindennapjaink részévé vált, az alacsony vízállású, sok helyen már csak bokányi mélységű Velencei-tó vagy a visszahúzódó, homokzátonyokat megmutató Balaton sokaknak riasztó képként jelenik meg. Az idén tanultuk meg azt is, hogy ha nincs elég víz a Dunában, akkor az ország energiaellátása is veszélybe kerülhet, és hétköznapi témává vált a paksi fenékküszöb, amivel az atomerőmű biztonságos működtetéséhez szükséges vízszintet állították be. Az agráriumban a gazdálkodók sorozatosan szenvedik el az aszályos éveket és a hozamveszteségeket, de már az eddig jó vízellátottságúnak tartott hegyvidéki erdők is veszélybe kerültek, onnan is eltűnt a víz.

A Reuters az Ózd térségében működő Gömöri Vízőrzőket munka közben találta, egy csontszáraz völgyben pakoltak egymásra rönköket és holtfát, hogy ha egyszer végre elered az eső, akkor a gátjukkal megfogják, lassítsák a domboldalakon lecsorgó, jobb esetben lezúduló vizet. Nekik is mindennapos tapasztalatuk a szárazság, vezetőjük, Bárdos Bence erdőmérnök azt mondta, hogy neki gyakorlatilag kiszáradtak a földjein lévő kútjai.

„Ez a klímaváltozás és a Kárpát-medence különleges földrajzi adottságainak hatása. A helyiek keveset tehettek ez ellen, de apró lépésekkel, a víz lefolyásának megakadályozásával és terelésével javíthatunk a helyzeten” – mondta Bárdos Bence.

A Gömöri Vízőrzőkhöz hasonló csoportok az ország számos pontján működnek, több száz ember dolgozik azon, hogy valahogy megőrizzék a vizet a tájban, újraélesszenek kiszáradt medreket, vagy juttassanak némi nedvességet mezőgazdasági területeknek, vagy éppen itassanak vadakat. Városi környezetben pedig locsolóközösségek alakultak, hogy életben tartsák a parkok, fasorok fáit, amelyek még valamennyire hűtik a klímát.

Az ország kiszárítása már jó százötven éve, a nagy folyóink szabályozásával elkezdődött, amikor az volt a cél, hogy a vízzel (időszakosan) elöntött területeket stabilan szántóföldi gazdálkodásba vonják, és ezzel együtt csökkentsék a települések árvízveszélyét. Ez a szemlélet később sem kopott ki, a szocializmus évtizedeiben, is folytatódtak a lecsapolások, és a rendszerváltozás után is jobbára a vizek minél gyorsabb elvezetésére törekedett a vízügy. A több ezer kilométer hosszúságúra nyúlt csatornák végül hatalmas földdarabokat szárítottak ki, miközben körülbelül az ország negyede árvízi terület.

„Szabályoztuk a folyóinkat, levágtuk a kanyarulataikat, ami azt jelentette, hogy gyorsabban folytak a folyóink és leszívták a környező területek talajvizeit” – mondta Ürge-Vorsatz Diána, a Közép-európai Egyetem professzora.

Most az a feladat, hogy „amennyire csak lehetséges, visszaállítsuk a természetes viszonyokat. Hagyjuk a folyóinkat hosszabb úton és lassabban folyni, hogy több talajvíz tározódjon be a téli, tavaszi időszakban” – mondta Ürge-Vorsatz.

A tavasszal megválasztott kormány hozhat változásokat, augusztusban új stratégiát hirdetett ki, a természetes vízmegtartó módszereket támogatják, amelynek egyik eleme, hogy szándékosan el akarnak területeket árasztani, olyanokat is, amelyek korábban művelés alatt álltak. Ez éles váltás a korábbi vezessük el a vizet szemlélethez képest.

A mezőgazdaság, a magyar gazdaság egyik alappillére szenvedte meg leginkább a szárazabb viszonyokat. A Magyar Nemzeti Bank szerint a szárazság olyan károkat okozott a mezőgazdaságban, hogy az amúgy sem túl magas gazdasági növekedést 0,4 százalékkal húzta le 2026-ban.

A vízmegtartás mellett a másik lehetséges válasz a mezőgazdaság alkalmazkodása. Már most is sok gazdálkodó mondott le arról, hogy kukoricát termeljen, miután évről évre hatalmas terméskieséseket okozott nekik az aszály, és tért át más növényekre. Többen a cirokban látják a jövőt, de nem feltétlenül szükséges másik fajt választani, több hazai kutatóintézetben is folynak olyan fajtakísérletek hagyományos szántóföldi növényekkel, amelyek szárazságtűrő variánsokat keresnek.

Ez volt az első olyan év Magyarországon, amikor a kukorica vetésterülete jóval kevesebb volt, mint a napraforgóé, mondta Kende Zoltán a Magyar Agrár- és Élettudományok Egyetemének docense, a Növénytermesztési-tudományok Intézet kutatója. Hiába lett több a napraforgó, az is csak sínylődik ilyen viszonyok között.

„Azt mutattuk ki, hogy a szárazság megváltoztatja a napraforgó zsírsav-összetételét, ami az olaj minőségében is változásokat okoz” – mondta Kende.

A kutatások alapján a gazdáknak aztán tanácsokat tudnak adni a gazdáknak, hogy milyen fajtákat vonjanak termesztésbe a nagyobb termésbiztonság érdekében.

„Minden egyes termesztett növényfaj esetében megvizsgáljuk azokat az optimális tényezőket, például a hőmérsékletet és a nedvességet, amelyek a leggyorsabb csírázást eredményezik. Ez a megközelítés hozzájárul az aszály okozta károkkal szembeni ellenállóképesség növeléséhez” – mondta Kende.

Kanizsay Borbála, aki a férjével ment ki a Gömöri Vízőrzőkkel önkénteskedni, azt mondta, hogy a patak, ami a házuk közelében csorgott, májusban száradt ki, és nem emlékezett rá, hogy ilyen korábban valaha is történt volna. A szárazságot aztán a fáikon is látta, amelyek már júliusban ledobták a száraz leveiket.

„Szörnyű látvány. Muszáj alkalmazkodnunk ahhoz a helyzethez, hogy a klímánk megváltozott, és küzdenünk kell azért, hogy Magyarországot élhető helyként tartsuk meg” – mondta.