Az Apple nagyon igyekezett, de nem lehet minden évben mobilkamera-forradalmat csinálni
Ez egy nagyon jó telefon, de őszintén fogalmam sincs, hogy mit tudok írni róla
– valami ilyesmit válaszoltam Hanula Zsolt kollégámnak, amikor az iPhone 18 Pro Max kézhezvétele után pár nappal rám írt, hogy milyen a telefon. Most így visszagondolva, illetve más iPhone-okat tesztelt kollégákkal beszélgetve úgy tűnik, hogy ez már néhány generáció óta többé-kevésbé így van.
Nagy lépés az Apple-nek, kis lépés az emberiségnek
Amikor szeptemberben bemutatták az iPhone új, 18-as szériáját, mindenki az Apple első hajtogatható telefonjára, a Duóra figyelt, amit John Ternus, a cég hardveres vezetője a legjelentősebb átalakulásnak nevezett az eredeti iPhone óta. De úgy tűnik, az Apple-nél évi egy telefonforradalom nem telefonforradalom, így a 18 Pro modellnél is röpködtek a nagy szavak: óriási ugrásról, minden eddiginél nagyobb kreatív szabadságról, elképesztő teljesítményről, rekordhosszú üzemidőről, MI-erőműről, jóval intelligensebb és személyesebb Siriről és természetesen az Apple valaha volt legfejlettebb iPhone-kamerájáról beszéltek.
Az MI-t ráadásul az új telefon egyik központi képességeként hangsúlyozták, noha az Apple Intelligence és a Siri új funkcióinak egy része nem magán a készüléken, hanem felhőalapú rendszereken fut. Az persze már kicsit filozófiai kérdés is, hogy 2026-ban vajon telefont vagy szolgáltatást veszünk, egyáltalán van-e bármi értelme a kettőt különválasztani. A bemutatón Greg Joswiak, a cég marketingguruja azt is külön hangsúlyozta, hogy ezúttal nem egyszerű, lépésről lépésre haladó fejlesztésekről van szó – ami már önmagában is árulkodó megfogalmazás egy olyan piacon, ahol az éves csúcsmodellek közti különbségek inkább ilyennek tűnnek, mintsem valódi technológiai ugrásoknak.
De nézzük, mit is jelent ez, ha lehántoljuk a marketinges bullshitet az egészről. Először is: az iPhone 18 Pro Max valóban gyorsabb lett. Tudják, hogy én honnan tudom mindezt? Erre szakosodott műhelyek tesztjeiből, és benchmark szoftverek adataiból, ugyanis a mindennapi használatban pontosan annyira tűnt kifogástalanul gyorsnak a telefon, mint bármelyik másik Pro Max az elmúlt évekből. Az új csip, az A20 Pro a feladattól függően nagyjából 20-40 százalékkal gyorsabb az elődjénél, a jobb hűtéssel együtt pedig tartós terhelés alatt is tovább képes leadni ezt a teljesítményt. Ennek van kézzelfogható haszna játékoknál, videóvágásnál, esetleg nagy felbontású fotók feldolgozásánál vagy a telefonon helyben futó MI-modelleknél, csak éppen a hétköznapi, átlagos használat nagy részében nem vesz észre sokat belőle az ember.
Az üzemidő növelése már sokkal hálásabb fejlesztés, igaz, ez inkább egy régi adósság törlesztése, mint forradalmi újítás, viszont ennek a hasznát legalább nem kell sokat magyarázni. Ha egy telefont ritkábban kell töltőre tenni, az egyértelműen jobb telefon. Ennek ugyanakkor szó szerint is van súlya: a nagyobb akkumulátor és az erősebb hűtés az eleve termetes Pro Maxot kicsit még tovább súlyosbította – 249 grammot nyom, 18 grammal többet az elődjénél.
Amiben viszont nem volt javítás, az a váz strapabírása. Az Apple a 17 Prókkal átállt az alumíniumtestre, ami sokkal sérülékenyebb, mint a titánnal szegett elődök. Már az előző szériánál is elég volt rosszul ránézni, és megkopott az éleken a festés, és ez a 18 Próknál sem változott: a telefon mindenféle komolyabb igénybevétel nélkül több sérülést is szenvedett a tesztidőszakban, ami nem nagyon fordult még elő nálunk. Ezért hiába tetszenek az új színek, mindenképp tokkal érdemes használni ezeket a telefonokat – már ha nem szereti kifejezetten, ha kicsit ütött-kopott a készülék, mert persze ez is egy stílus.
És ha már színek: nem mehetünk el szó nélkül az új bordó mellett. Nagyon szép, mélyvörös, és most az aluvázba rakott üveghátlap sem tér el árnyalatban. Viszont az egész telefon egy ujjlenyomatmágnes, ami miatt szintén érdemes tokot használni, mert a koszos kis foltokat nehéz vagányként eladni, mint a karcolásokat harci sérüléseket.
Mindenesetre az A20 Pro és a hosszabb üzemidő tehát valódi, mérhető előrelépés, csak az Apple narratívájával szemben éppen abba a kategóriába tartoznak, amit az ember egy csúcsmodell-frissítéstől nagyjából el is vár: legyen gyorsabb, bírja tovább, melegedjen kevésbé, és ugyanazokat a feladatokat végezze el egy kicsit jobban, mint az elődje. Ezek fontos javítások, de inkább evolúciósak, mint forradalmiak.
A kamera változtatható rekesze viszont már más kategória. Itt nem egy már meglévő képességet csiszolt tovább az Apple, hanem egy új, valódi fizikai állítási lehetőséget adott a kamerához: a főobjektív rekesze ténylegesen változtatható, hogy szabályozhassuk vele, mennyi fényt kap a kamera szenzora. Vagyis nem csak szoftveresen próbálja utólag utánozni azt, amit a hagyományos fényképezőgépeknél a blende csinál. Ráadásul teljesen nyitva az optika fényerősebb is lett a 17 Pro Maxénál.
A változtatható rekesz persze egyáltalán nem új a mobilpiacon. Az első kétállásos megoldás már 2008-ban megérkezett a Motorola Motozine ZN5-ben, bár ez a készülék inkább egy telefonnal felturbózott kompakt fényképezőgép volt. A Nokia N86 egy évvel később ezt vitte tovább finomabban, három állással: f/2,4, f/3,2 és f/4,8 fizikai rekesszel dolgozott. Aztán egy időre eltűnt a rekeszállítás a mobilokból, majd 2018-tól a Samsung a Galaxy S9, aztán az S10 modelleknél kétállású, f/1,5 és f/2,4 között váltó blendét használt; a Huawei a Mate 50 Pro és a P60 Pro esetében már f/1,4 és f/4 között több fokozatban állítható rendszert kínált; a Xiaomi 14 Ultra pedig f/1,63 és f/4 között fokozatmentesen szabályozható, hatlamellás rekesszel érkezett. Vagyis az Apple nem feltalálta ezt a megoldást, csak most először építette be azt egy iPhone-ba.
Lassan, de gurul az alma a fájától
Az Apple hosszú évekig nem szállt be a megapixel-háborúba, és megmaradt a jól bevált 12 megapixelnél akkor is, amikor a konkurenseknél már 100 körül volt az alap. Az első nagy ugrás a 14 Pro Maxnál jött, amikor 12-ről 48 megapixelre váltott a fizikailag is megnövelt méretű fő szenzor, 24 milliméteres látószöggel és f/1,78-as optikával. Ekkor az alapértelmezett felbontás még mindig 12 megapixel volt, a teljes 48 megapixelt a hétköznapi halandóknak nem túl kényelmes ProRAW formátumban lehetett csak elérni. Azóta ez egyébként egy szoftverfrissítéssel megváltozott, a 14 Prónál és Pro Maxnál már sima HEIF vagy Jpeg formátumban is elérhető a teljes felbontás. A 15 Pro Max megtartotta ezt az alapot, de itt már 24 megapixeles alapértelmezett fotókat gyártott a rendszer. A 16 Pro Maxnál egy gyorsabban kiolvasható, második generációs 48 megapixeles szenzor érkezett, miközben a méret, a felbontás és az optika fő paraméterei nem változtak érdemben. A 17 Pro Max ezt az alapot vitte tovább, és most a 18 Pro Maxnál a szenzor fő tulajdonságait tekintve változatlan, és az optika hozza a valódi újdonságot: a 48 megapixeles főkamerán megjelent a f/1,48–f/4 között négy állásban változtatható blende.
Az ultranagy látószögű kamera ennél kicsivel később lépett szintet. A 14 és 15 Pro Max még 12 megapixeles, 13 milliméteres, f/2,2-es modult használt, a 16 Pro Maxnál viszont 48 megapixelre nőtt a felbontás, miközben a látószög és a fényerő lényegében maradt, ez viszont lényegében változatlan maradt a 18-nál is.
A telekamera kicsit más utat járt be. A 14 Pro Max 12 megapixeles, 3-szoros, 77 milliméter ekvivalens telével indult, a 15 Pro Max pedig áttért a tetraprizmás, 5-szörös, 120 milliméteres megoldásra, amit a 16 Pro Max gyakorlatilag változatlanul vitt tovább. A 17 Pro Max kicsit visszavett a gyújtótávból, a natív látószög 4-szeres, nagyjából 100 milliméter ekvivalens értékre módosult, viszont az érzékelő 48 megapixeles lett, ebből pedig a szenzor közepének kivágásával 8-szoros, körülbelül 200 milliméteres, 12 megapixeles, az Apple megfogalmazásával „optikai minőségű” nézetet is elő tud állítani a rendszer. A 18 Pro Max ezt a telehardvert alapvetően megtartotta.
Összefoglalva: a főkamera szenzorának alapparaméterei a 14 Pro Max, az ultranagy látóé a 16 Pro Max, a teléé pedig a 17 Pro Max óta lényegében változatlanok, így a 18 Pro Max valóban új kamerahardvere csak a főobjektív változtatható rekesze.
Ez a kamerasor így néz ki jelenleg a gyakorlatban az ultranagy látótól gyújtótáv szerint sorban, egészen a 8-szoros szenzorkivágásig:
A főkamera nappal – nem meglepő módon – remek fotókat készít, de még úgy sem ad hatalmas hűha érzést, hogy a 16-os és a 17-es csak futólag járt a kezemben, és a mindennapokban egy négyéves 14 Prót használok. Persze érezhetően fejlődött a kamera, de több év kihagyás után sem érzem azt, hogy most egészen más ligába kerültünk volna.
Alább néhány, 24 megapixeles alapbeállításon készült fotó és hozzá tartozó teljes méretű képkivágat a 18 Pro Max főkamerájával:
A nappali fotóknál ismerős a kép: nagyon jó részletesség, természetes színek, kiváló dinamika és pontos, de inkább a melegebb irányba billenő fehéregyensúly. A korábbi generációs iPhone-ok felől érkezők nem fognak nagy stílusváltást látni. Időnként azért vannak szoftveres túlkapások, a Telex csapatépítő táborában új drónját próbálgató Tenczer Gábor kollégánk például egészen reklámfotós utómunkát kapott:
A részletesség a teljes 48 megapixeles felbontásban is meggyőző, ez már néhány generáció óta az iPhone Pro modellek főkameráinak egyik erőssége. Sok gyártónál a névleges felbontás inkább egy specifikációs szám, mint ténylegesen kihasználható részletesség, itt viszont az optika szépen kiszolgálja a szenzort: a 48 megapixel nemcsak papíron van meg, hanem a nagyításokon is látszik:
Ami viszont szembetűnő, hogy a 18-as maximálisan nyitott rekesze tágabb a korábbi iPhone-okénál, így láthatóan erősebb és finomabb háttérelmosást ad. Emiatt talán többször támaszkodhat a felhasználó az utólagos szoftveres háttérelmosást kínáló Portré mód helyett magára az optikára. Így néz ki ugyanaz a téma felül az iPhone 14 Pro, alul pedig az iPhone 18 Pro Max fotóján:
És itt érkezünk meg a nagy újításhoz, a változtatható rekeszhez. Ami persze csak iPhone-mércével új igazán, hasonló megoldást én is teszteltem már 2023-ban a Huawei P60 Próban, és akkor így magyaráztam el a működését:
A rekeszérték leegyszerűsítve azt határozza meg, hogy milyen szűk résen jut be a fény az objektíven keresztül az érzékelőhöz, ezt pedig az objektívbe épített lamellákból álló, íriszszerű szerkezettel szabályozzák.
A lényeg most is ugyanaz: minél tágabb a rekesz – itt az f/1,48-as érték –, annál több fény jut a szenzorra, és annál kisebb a mélységélesség, szűkebb rekesznél, f/4-en pedig kevesebb fény jut be, viszont nagyobb tartomány marad éles. A korábbi iPhone-ok ebből csak az egyik irányt tudták szoftveresen utánozni: portré módban növelni lehetett a háttérelmosást, de egy eleve életlen képrészletet utólag nem lehet valódi részletességgel élessé tenni. A 18 Pro Maxnál ezért a rekesz szűkíthetősége nemcsak kreatív lehetőség, hanem részben technikai szükségszerűség is.
A különbség persze egy ilyen kis érzékelőnél nem minden helyzetben látványos. Távolabbi témáknál a mélységélesség eleve nagy, ezért az f/1,48 és az f/4 közötti eltérés sokszor alig észrevehető, igazán a közelebbi témáknál, portréknál vagy tárgyfotóknál kezd érdemben számítani, hogy mennyire van nyitva a rekesz. Az alábbi, közeli témás fotóknál jól látszik, ahogy a rekesz zárásával egyre nagyobb tartomány lesz éles:
Ez viszont már egyáltalán nem látványos, ha a téma kicsit távolabb van. A rekeszérték két vége kollégáim telexes csapatépítő táboros zenekari albumborító stílusú fotóin alább:
A változtatható rekesz összességében tehát jó játék, és bizonyos helyzetekben tényleg ad valamennyi kreatív szabadságot. Közelebbi témáknál lehet vele érdemben befolyásolni, mennyire váljon le a téma a háttérről, vagy éppen mekkora tartomány maradjon éles, de a mozgástér azért erősen behatárolt. Egy ekkora szenzornál nem úgy működik a dolog, mint egy nagyobb érzékelős fényképezőgépnél, ahol a rekesszel széles tartományban lehet formálni a mélységélességet, és nagyon sok esetben tudok dönteni, hogy szépen leválasszam a témát, vagy legyen minden plasztikusan éles tokától bokáig. Itt sokkal inkább maga a téma távolsága és a kompozíció dönti el, hogy a különbség mennyire lesz látványos.
Az ultranagy látó továbbra is a mobilos élmezőnybe tartozik: nappal részletes, jó dinamikájú és színben is megbízható képet ad, de nem hibátlan, és gyenge fényben már több konkurens csúcsmodell is megszorongatja. Én speciel sokkal többre nem vágyom ettől az egységtől, és persze mindez kit érdekel, ha a fenti albumborító ezredfordulós skate-punk verzióját így lehet vele reprodukálni, egészen jó részletességgel:
A telekamera továbbra is a csúcsmobilos élmezőny felső szegmensébe tartozik, de ez nem kifejezetten a 18 Pro Max érdeme, a 48 megapixeles, 4-szeres modul lényegében változatlanul került át a tavalyi modellből. Az extrém digitális zoomban vannak nála erősebb riválisok, normál telefotós használatban viszont kompromisszummentes megoldás. A stabilizálás is jól végzi a dolgát, ami kézből fotózva ezen a gyújtótávon már érezhetően számít.
Néhány példa képkivágattal a Telex-táborból és a nagyvilágból a telefotó kamera sima 4-szeres, 24 megapixeles fotóiból:
Általában nem rajongok a digitális zoomért, de ha félreteszem a fotós finnyásságot, a 18 Pro Max 8-szoros szenzorkivágásos megoldása a maga 12 megapixelével kvázi teljes értékű kamerának érződik. Ehhez sokat hozzátesz a stabilizálás, ami a nagyjából 200 milliméter ekvivalens látószöget kézből is meglepően jól kordában tartja. A 8-szoros módnál már nyilván nem ugyanaz a mozgástér, mint a 24 vagy 48 megapixeles képeknél: a 12 megapixeles fájlokat eleve kevésbé lehet tovább nagyítani vagy vágni. Pixelszinten viszont meglepően jól tartják magukat, jó fényben kifejezetten élesek, és a finom részletek sem mosódnak össze látványosan. Emiatt a 8-szoros nemcsak normál nézeti méretben használható, hanem közelebbről nézve is meggyőző marad:
Az f/1,48-as rekesz másik fontos, kézzelfogható előnye rossz fényviszonyok között jelentkezhet, amikor a főkamera több fényt tud begyűjteni, így adott helyzetben rövidebb expozícióval, alacsonyabb érzékenységgel és kevésbé agresszív zajszűréssel is tud dolgozni. Ez ideális esetben több megmaradó finom részletet és kisebb bemozdulási esélyt jelent.
Ettől függetlenül személyes használatban nem éreztem drámai ugrást. Ez persze nem laboratóriumi mérés, és most nem is volt alkalmam közvetlenül összehasonlítani a korábbi generáció hasonló fotóival. Ráadásul az iPhone-ok a több expozícióból dolgozó számításos fotózással eddig is nagyon jól teljesítettek sötétben, és ez a háttérben végzett szoftveres mókolás most is ugyanúgy adott. Ehhez képest a plusz fényerő inkább egy újabb tartalék, mint megváltás.
De a lényeg, hogy az éjszakai teljesítménnyel eddig is maximálisan elégedett voltam, és ez most sincs másképp. Persze az éjszakai módnak azért megvannak a maga határai. Csak utólag vettem észre, hogy a 24 megapixelesre állított főkamerával a legtöbbször valójában 12 megapixeles képet készítettem, mert a rendszer gyenge fényben automatikusan éjszakai módra váltott, ami, mint kiderült, csak 12 megapixeles végeredményt ad. Alább néhány 12 megapixelen elkészült éjszakai fotó, teljes méretű képkivágással:
Az ultranagy látóval végül nem készült rendes éjszakai fotóm, a 4-szeres tele viszont gyenge fényben is meglepően jól használható – itt persze már kijönnek a kisebb szenzor és a gyengébb fényerő korlátai. A részletesség csökken, a zajcsökkentés és a feldolgozás is jobban látszik, de a stabilizátor jól tartja magát még egy hosszabb expó alatt is, és összességében még mindig jó minőségű, használható képeket ad 12 megapixelen:
Az éjszakai teljesítmény tehát még mindig a topliga teteje, és a 18 Pro Max számomra továbbra is az egyik leggördülékenyebb és legélvezetesebb fotózási élményt adja rossz fényviszonyok között is. Az új iPhone persze nem most tanult meg hirtelen sötétben látni, csak valamivel több fényt kap hozzá, és ez más, nem szubjektív, laboratóriumibb jellegű tesztek alapján valóban mérhető eredményt hoz.
Az alma, ami forradalmat kiált
Szögezzük le az elején: ha elfogadjuk, hogy ezért a telefonért cirka 700 ezer forintot kell leszámolnunk (az 512 gigabájtos modell esetében), és egy súlyos monstrumot kell cipelnünk a zsebünkben, az iPhone 18 Pro Max piszok jó telefon. Szinte minden fontos területen jobb lett, gyorsabb, tovább bírja, fejlettebb a kamerája, többet tud az MI, és valószínűleg ezek közül egyik fejlesztést sem szeretném visszacserélni az előző generációéra.
És mégis: mindezekkel együtt a 18-as generáció inkább erős érvnek tűnik amellett, hogy bőven elég lenne kétévente új csúcstelefont kapnunk az Apple-től. Persze, értem, hogy az évenkénti frissítést diktálja a kapitalizmus logikája, és úgy lehet a legjobban profitot maximalizálni, ha időben és termékszegmentálásban is minél jobban szétszórják a kínálatot, de egyszerűen nem lehet minden évben mobilfotós forradalmat csinálni, bármit is állít az Apple.
Ha ez a telefon közvetlenül a 16-os széria után érkezik, valószínűleg sokkal jobban hasra estem volna tőle, és az olyan, valódi értéket képviselő fejlesztések sem inflálódnának el a nagy szavak tengerében, mint a változtatható rekesz. De még akkor is azt mondanám, hogy ha nincs végtelen sok pénze, nem tört össze az előző telefonja, nem gyűjt kényszeresen iPhone-okat, esetleg nem ébred éjszakánként csatakos hideg verejtékben amiatt, mert nem tud rekeszt állítani a Pro Maxon, jól fontolja meg, hogy van-e értelme váltani – és nemcsak telefont, hanem tokot is. Én a négyéves 14 Prómról egyelőre biztosan nem fogok.
