NEAK-főigazgató: Van gyógyszer, amit két és félszer drágábban veszünk, mint Nyugat-Európa

Kívülállóként nekem már volt egy benyomásom a NEAK-ról, harminc éve foglalkozom kutatóként az egészségügyi finanszírozással. Tervekkel jöttem ide. Azt elárulhatom, hogy már hosszú hónapokkal a választások előtt egyeztettünk Hegedűs Zsolttal, azt mondta, hogy ha április 12-én úgy alakulnak a dolgok, engem szeretne felkérni a posztra. Tehát én hónapok óta erre a feladatra készülök. Most kiderül, hogy ehhez milyen erőforrásokat kapunk. Közismert talán, hogy az államháztartás elég rossz állapotban van, és ehhez képest nemcsak a terv rengeteg, de az elvárás is, most hozzá kell igazítani az időrendet a rendelkezésre álló forrásokhoz. Az, hogy a ciklus végére minek kell elkészülnie, már tiszta, erre is kaptam egyébként a felkérést a miniszter úrtól.

Az elmúlt két évtizedben nagyon sajnálatos folyamat zajlott. Meghoztak egy helyes döntést, vagyis hogy Magyarországon az egészségügyben szétválasztják a finanszírozót az ellátórendszertől, ekkor jött létre az Országos Egészségbiztosítási Pénztár. Nagyon erős felhatalmazást kapott a szervezet, profi stábot is, de aztán elkezdték csökkenteni a létszámot, elvenni a feladatokat, gyengíteni a szervezetet. Igazából még az önbecsülését is elvették. Amikor például megalakult az OEP, vagyonelemeket adtak az intézménynek, hogy gazdálkodjon velük, legyen belőlük önálló bevétele. Az utolsó megmaradt ilyen vagyonelem a mátraszentimrei üdülőnk volt. A választás előtt pár hónappal ezt az üdülőt egy, a politikához közel álló valaki magához ragadta. Ez egy szimbóluma annak, hogy mi történt az OEP-pel. Nekem az a feladatom, hogy újraépítsem a szervezetet, a tudást és a gondolkodást, hogy merjenek cselekedni az emberek. Eddig nagyon pozitív a tapasztalatom az itt lévő kollégákkal. Most van számukra egy reménysugár, hogy visszaépíthetjük azt, hogy a szervezet ne csak egy kifizetőhely legyen, hanem értékalapú, betegközpontú szolgáltatásvásárlóvá váljon.

Azzal kezdtük, hogy felvettünk egy betegképviseleti koordinátort, akinek a jövőben az lesz a feladata, hogy a betegektől érkező tapasztalatokat felerősítse és közelebb hozza a döntéshozatalhoz. Lesz egy nagyon komoly elemzői csapatunk, kifejezetten szeretnénk akadémiai hátterű kollégákat is idehozni, akik nagy adattömegeket tudnak professzionálisan elemezni. Ezentúl bizonyítékokon alapuló döntés-előkészítésre lehet számítani, vagyis nem érzések vagy felsőbb utasítások alapján döntünk, hanem rideg tények alapján.

Szeretnénk egy teljesen új csapatot is felállítani arra, hogy mind az egészségügyi szolgáltatóknak, mind a gyógyszergyártóknak és az orvostechnológiai eszközök forgalmazóinak értékalapú ösztönzőket hozzunk létre a finanszírozásban. Gyógyszerek vonatkozásában például nagyon sok a bizonytalanság abban, hogy egy adott gyógyszer mekkora nyereséget hoz a betegnek. Mi lenne, ha azt mondanánk a gyártónak, hogy oké, te ezt ígéred, és ha teljesíted is, megkapod a teljes összeget, de ha ennél kevesebbet tud a gyógyszer – és ezt mérni is fogjuk –, akkor kevesebbet fogsz kapni? Például ha egy gyártó azt ígéri, hogy a gyógyszere csökkenti a szívinfarktus esélyét, az onkológiai betegeknél a betegség progresszióját, de ha ez nem történik meg, vissza kell fizetnie legalább a támogatási összeg egy részét. Ez egy teljesen más döntéshozatali megoldás, mert nem gyógyszert vásárolunk, hanem egészséget. Ha nincs egészség, nincs finanszírozás.

Ugyanezt szeretnénk az ellátórendszerben is megvalósítani. Hegedűs Zsolt miniszter úr megígérte, hogy a kórházakban mérni fogják a betegek elégedettségét is. Ugyanazért a teljesítményért egy kórház több pénzt kap majd, ha a betegelégedettségi mutatói jobbak. De ahol kórházi szövődmények nagyobb számban vannak, kevesebb lesz a finanszírozás egy adott ellátásnál. Ezeket mi úgy hívjuk, hogy értékalapú finanszírozási ösztönzők. Mindezeket fokozatosan akarjuk bevezetni. A négy év alatt szerintem tudunk olyan messzire menni, ami a lakosság számára komoly és érzékelhető változást fog hozni.

Az egészségügyi közfinanszírozásban a tanácsadói tevékenység másképp jelentkezik a különböző területeken. Például nem értem, hogy a teljesítményfinanszírozás bevezetése után évtizedekkel egy kórháznak még mi szüksége van tanácsadókra ahhoz, hogy leadja nekünk a finanszírozási jelentést. Miért nem hozott létre házon belül egy olyan rendszert, aminek segítségével tudja ezt teljesíteni? Mert egyébként azt is a betegellátástól vesszük el, amit a tanácsadóknak adunk. Azok a tanácsadó cégek készítik a gyógyszerek támogatási kérelmeit, amiket döntően volt OEP-es kollégák alapítottak, mellette ugyanők készítették a finanszírozási protokollokat az OEP-nek is. Szeretném, ha ebben nagyon jelentős változás történne.

De mondok egy másik példát. Ha egy tanácsadó cég készít valakinek egy elemzést a cukorbetegség kezelési költségeiről, akkor az az érdeke, hogy az ne legyen nyilvános, mert akkor aztán másnak is eladhatja ugyanezt az elemzést. Mi ezeket az anyagokat nyilvánossá tesszük. Csökkentjük a tanácsadó cégek hatását a rendszerre.

Nagyon sok olyan gyakorlatot látunk, ami erősen a szürke zónába tartozik. Nem tudjuk, hogy a jogszabályoknak megfelel-e, de az biztos, hogy nem fair. Egyelőre azzal foglalkozunk, hogy minél előbb hozzunk létre egy működőképes rendszert, eközben valószínűleg esnek majd ki csontvázak a szekrényből. De nem szabad úgy új rendszert építenünk, hogy kezdetben csak a múlttal foglalkozunk. Tudom, hogy az igazságérzetük sokaknak ezt várja, de olyan kevesen vagyunk, annyira nagy terheket viselünk, például a Batthyány-Strattmann László Alapítvány átvételével olyan munkamennyiség zúdult ránk, hogy ezt minél hamarabb meg akarjuk oldani, hogy haladjanak az ügyek, és a betegek azt érezzék, hogy gyorsulunk, van változás. Talán azzal megválaszolom a kérdést, hogy azt mondom: az eddigi tapasztalatok alapján nincsenek nálunk ilyenek, de ez nem azt jelenti, hogy nem is lesznek.

Nagyon valószínű, hogy a kormány tartja azt, amit Magyar Péter miniszterelnök-jelöltként ígért, vagyis 500 milliárd forint többletforrás jön majd az egészségügybe évente. Az elmúlt években megszűnt létezni az önálló Egészségügyi Minisztérium, háttérintézményeket bontottak le és vontak össze. A NEAK-ból elvittek feladatokat, embereket. 10-15 éves szerverekkel kezeljük a magyar egészségügyi közfinanszírozás 5000 milliárdos tételét. Nyilván kérünk a működésünkre többletforrást, és fogunk is kapni, de az látszik már, hogy az államháztartás sokkal rosszabb állapotban van, mint amire lehetett számítani. Önmérsékletet kell tanúsítanunk azzal kapcsolatban, hogy az optimálishoz képest mi a reális. A NEAK mostani helyzetében nagyon kicsi többlettel is nagyon sokat fogunk tenni.

Válasszuk ketté a dolgokat. Az egyik probléma az, hogy mekkora büdzsét kezel a NEAK, és igazából az 5000 milliárdos Egészségbiztosítási Alap szégyenteljesen alacsony, még a visegrádi országok átlagához képest is. De a részünkre kiosztott pénzben is vannak még tartalékok. Például van olyan gyógyszer, ami milliárdos tétel, és jelenlegi ismereteink alapján két és félszer drágábban vesszük a gyártótól, mint nyugat-európai országok. Azt gondoljuk, hogy ha ezeket a forrásokat más módon kezeltük volna, ugyanannyi pénzből sokkal többet tudnánk nyújtani.

Nagyon fontos lesz az is, hogy a jövőben parlamenti képviselők kevesebbet lobbizzanak a területükön, a választókörzetükben élő egyének miatt, hogy biztosítsanak nekik kiemelten drága gyógyszert. Mondok egy példát: van olyan génterápia, ami egy betegre egymilliárd forint fölötti összegbe kerül. Ennek a génterápiának a regisztrációját az Európai Gyógyszerügynökség elutasította, mert nem látta bizonyítottnak a biztonságosságát és a hatásosságát. Tudunk arról, hogy erre a génterápiára gyűjtés indult Magyarországon, hogy végezzék el egy kisgyermeknek Dubajban. Ez helytelen módja az erősen korlátos források felhasználásának. Mi nagyon szeretnénk a betegeket és a közvéleményt informálni arról, hogy ne harcoljanak olyanért, ami az Európai Gyógyszerügynökség szerint nem bizonyított hatásosságú.

Szerintem úgy korrekt az állítás, ha azt mondjuk, hogy a világon mindenütt történik ilyenfajta lobbitevékenység. Ha valaki képviselő egy adott területen, és egy választója elmegy hozzá egy adott problémával, ő azt megpróbálja elintézni. De egy országgyűlési képviselő nyilvánvalóan két dologgal nincsen tisztában. Az egyik az, hogy amit ő elintéz, annak az egészségnyeresége és a biztonságossága erősen kérdéses. A másik, hogy ha ő ezt elintézi egy kisgyermeknek, akkor az országban élő további harminc, hasonló betegségben szenvedő gyermek is joggal tarthat rá igényt. Nekünk arra kell kialakítanunk egy mechanizmust, hogy a helyi képviselők tudják: az ilyen típusú segítség nem életmentő. Ráadásul, ha egyedi méltányosságban valakinek ártárgyalás nélkül beengedjünk egy gyógyszerét, utána a gyártó valószínűleg nem akar majd árengedményt adni.

Igen. De annyit azért hadd tisztázzak, hogy ezt most teljesen politikamentesen mondtam. Mindegy, hogy ki éppen a helyi képviselő, attól ez még nincs jól így. És ez nem egy egyedi történet. Nyilván aki most jön be a közpolitikába parlamenti képviselőként, az még soha nem találkozott ilyen esetekkel. Ha a választóik hozzá mennek a kéréseikkel, mindenkin akar segíteni jó szándékból. Nekünk meg kell magyarázni ezeknek a politikusoknak, hogy ezek az apró segítségek egészségnyereségben lehet, hogy aprók, de finanszírozásban biztos, hogy nem azok. Ez egy edukációs folyamat. Ugyanakkor semmiképpen nem hibáztatok senkit, aki jó szándékból próbál segíteni, de szakmailag nem ért hozzá.

Ennek első fontos lépése szeptember 9-én egy betegképviseleti fórum lesz. Szeretnénk egyéni betegképviselőknek és betegszervezeteknek is tájékoztatást adni arról, hogy mi várható, mi lesz a változás, és hogy mennyivel jobban szeretnénk támaszkodni az ő tapasztalataikra, mint korábban. Ehhez van egy koordinátorunk, aki egyébként maga is beteg, és eddig betegképviselőként dolgozott. Szeretnénk a betegképviselőkkel rendszeressé tenni az eszmecserét. Ezen felül nekem személyes célom, hogy mikor elérünk a négyéves ciklus végére, a támogatási döntéseknél a betegképviselőnek szavazati joga legyen, egyenértékű az orvosszakma szavazati jogával. Ez szerintem egy normális minimum a jövő egészségügyében.

Nagyon fontos számunkra a közérthető, egyenes kommunikáció. Nálunk ennek része lesz az is, hogy eláruljuk, egy ilyen döntés kinek a felelőssége. Ha például az a kérdés, hogy miért nem fogadunk be egy gyógyszert, el fogom mondani, hogy a gyógyszer gyártója soha nem kérte a magyarországi befogadást. Ez akkor a mi felelősségünk, vagy a gyógyszergyártóé? Ugyanígy, ha egy gyógyszer gyártója Magyarországon jóval drágábban akarja adni a termékét, mint Nyugat-Európában, akkor az ő felelőssége, ha a magyar betegek számára elfogadhatatlan áron akar adni valamit. Nekünk nincs annyi forrásunk, hogy többet fizessünk valamiért, mint amennyit Nyugat-Európában fizetnek. Van olyan persze, hogy senki nem tehető felelőssé, egyszerűen azért nem elérhető valami, mert nem nyújt többet, ellenben drágább, vagyis nem feltétlenül van rá szükség. Sokszor keresnek valamilyen gyógyszert az emberek, amit kivontak, de nem tudják, hogy van valami, ami más néven ugyanazt tudja, csak jóval olcsóbban.

Most pont egy ilyen helyzet előtt állunk, meg akarja szüntetni a gyártó egy gyógyszer forgalmazását, és mi azon dolgozunk, hogy legyen helyette valami más. De ez megint kinek a felelőssége? Mi nem tudunk finanszírozni valamit, ami nincs. Készülünk egyébként arra, hogy ilyen esetekben hogyan lehetne magyarországi gyártást elindítani. A jobb kommunikáció is nagyon fontos feladatunk: el kell mondanunk az embereknek, hogy nyugodjanak meg, dolgozunk a megoldáson.

A jó hír az, hogy ez nem csak a mi problémánk. Gyakorlatilag minden ország ugyanezzel küzd, és mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a NEAK konzorciumvezető két olyan nagy nemzetközi projektben, ami pontosan ezzel a témakörrel foglalkozik. Szeretnénk a közfinanszírozók tárgyalási pozícióját a gyártóval szemben erősíteni. A CAPRICORD egy olyan projekt, amit az Európai Unió finanszíroz. Ebben 13 európai közfinanszírozó van jelen, és arra próbál megoldást találni, hogy a nagy értékű gyógyszerek esetén hogyan lehetne a hozzáférést javítani. De én nagyon szeretném azt is, hogy igen ritka gyógyszerekre közösen tárgyaljunk a visegrádi országokkal. Ha nem egy 10 milliós populációból ránk eső betegek nevében tárgyalunk, hanem a lengyelekkel, szlovákokkal, csehekkel összefogunk, nagyobb volumenben és nagyobb árkedvezmény mellett biztosíthatunk hozzáférést ezekhez a gyógyszerekhez a visegrádi országok betegeinek. Erre mi konkrét programot akarunk építeni.

Hadd tegyem hozzá még, hogy fontos szemléletváltásra van szükség. Most mindenkit a legdrágább, legritkább, legújabb gyógyszer érdekel. A gyógyszer-finanszírozási rendszerünket viszont a mindenki számára elérhető, olcsóbb, nagyon erős tudományos bizonyítékokkal rendelkező, szabadalomvesztett gyógyszerekre kell építeni. Mert nem kell mindenkinek a legújabb gyógyszer, ha az nem ad többlet egészségnyereséget a régihez képest. A gyógyszerár-támogatási rendszerünk két-három éven belül nagyon más lesz, mint amit most látunk.

Nagyon nehéz helyzetben vagyunk, mert ahelyett, hogy kommunikálnánk, elemeznénk, most mindenki azon dolgozik, hogy az alapítvány hátralékát ledolgozza. Az egyéb területen dolgozó kollégákat is hadrendbe állítottunk, a hőkupola idején is dolgoztak, hogy haladjunk, rágjuk át magunkat ezen a sajthegyen. Eredményesen haladnak a hátralékban lévő kérelmek feldolgozásával. Ezután szeretnénk létrehozni egy új ügyfélkezelői rendszert, amiben pontosan követhető, hogy hol tart valaki ügye.

Ha megkapjuk az alapítvány működési kereteit, az első fejlesztésünk ez lesz. Ígérem, hogy az egyedi méltányossági rendszer lesz az első, amit rendbe rakunk, és sokkal betegközpontúbb, ügyfélközpontúbb, informatívabb, minőségbiztosítottabb rendszer lesz. Szeretném, ha a jövőben nem is lenne hátralék. Ugyanakkor mi nem az egyedi méltányosság keretében akarjuk az új gyógyszerek többségét támogatni, hanem rendszerszintű befogadással. Megjegyzem, itt minden gyártó számítson nagyon kemény ártárgyalásra. A betegeink érdekében megpróbálunk elmenni a falig.

Nem nagyon jöttek ezek az adományozók. Mérhetetlenül kevés 1 százalék érkezett be, ez a cél biztosan nem teljesült. Az alapítvány neve erodálódott. Naiv elképzelés azt várni, hogy a jövőben tömegesen jelentkeznek az 1 százalékos felajánlások. Az, hogy kivittük a közpénzeket alapítványi formába, és ezáltal elveszítették közpénz jellegüket és kontrollálhatóságukat, a régi rendszer sajátja volt. Nem az ott dolgozó kollégákat hibáztatom, bár nyilván nekik is volt szerepük ebben, de maga a koncepció volt rossz. Fel fogjuk dolgozni az adatokat, és szeretném majd bemutatni, hogy mennyivel drágább volt így ez a rendszer, mennyire vettük el az esélyét annak, hogy normálisan tudjunk ártárgyalásokat folytatni. Szerintem most már hivatalosan is elmondhatom a véleményem: a Batthyány-Strattmann László Alapítvány létrehozása hibás döntés volt.

A rendszernek volt egy nagyon érthető és nyilvános elvárása: hogy a NEAK-döntéshozatal javuljon, mert valóban voltak a működésben gondok. Ezt úgy akarták orvosolni, hogy kivitték innen a feladatot. Ettől a helyzet csak rosszabb lett. Ahelyett, hogy a NEAK-ot hoztuk volna olyan helyzetbe, hogy az évek óta elmaradó fejlesztésekre kapjon pénzt például ügyfélközpontú informatikai rendszer terén, egy problémát egy súlyosabb hibával akartak orvosolni. Az alapvető hiba viszont az volt, hogy lecsupaszították és ellehetetlenítették a NEAK működését. Nem tudom, hogy ez tudatos döntés volt-e, vagy csak tévedés. Én olyan mértékű forráskivonást és hatáskör-elvételt láttam a NEAK esetében, hogy ezt tudatos döntésnek gondolom.

Nagy hátralékok alakultak ki, aztán például úgy dolgozták le ezeket, hogy NEAK-os kollégákat szerződtettek a feladatra. Idén kialakult egy olyan rendszer, hogy az alapítvány működőképessége attól függött, melyik kuratóriumi tagnak sikerül a lemondását megállítani vagy meghosszabbítani. Nem működhet így egy sok tízmilliárdos büdzsével rendelkező alapítvány. Ennél mélyebben nem szívesen mennék bele, de egyébként ha egy alapítvány tavaly az esetek 98,5 százalékában igent mondott a kérésekre, akkor mi az értelme? Ha beérkezik a kérelem, és gyakorlatilag szinte 100 százalékban elfogadják, akkor miért kell ehhez bármilyen szakértő?

Nem fogjuk. Nem tehetjük meg azokkal a betegekkel, akik elkezdték a terápiát, hogy megszüntetjük a kezelésüket. A betegérdek mindig felülírja a szakmai vagy közgazdasági érveket.

Arra biztatjuk őket, hogy ha a kezelőorvos szakmailag úgy gondolja, nyújtsa be újra hozzánk a kérelmet. Mi szakmai alapon, teljesen más infrastruktúrával, szakmai kapacitással fair döntést fogunk hozni, és az előző negatív döntés nem fogja befolyásolni az eredményt.

A várólista sok hatásból tevődik össze. Van objektív oka, de sokszor szubjektív oka is. Az objektív ok az, hogy az ellátórendszer is nagyon rossz állapotban van, hiányoznak az emberi erőforrások, az orvosok, a szakdolgozók, illetve bizonyos infrastruktúrák nem működnek. Ha tönkremegy a légkondi, akkor nem lehet műteni. Van olyan, hogy bezárnak egy osztályt, vagy „szüneteltetik” az ellátást, mert a régi rendszerben a bezárást nem lehetett kimondani. Van egy másik objektív ok is: a Covid-időszakban, amikor a leállás volt, egy csomó műtét elmaradt, és ezeket le kell dolgozni. És olyan ellátórendszerrel kell ledolgoznunk, ami sokkal rosszabb állapotban van, mint a Covid előtt. De például a magánszolgáltatóknál sokkal nagyobb akkor a kereslet, ha van várólista. Ez a szubjektív tényező is befolyásolhatja a várólista hosszát. Az egészségügyi miniszternek egy nagyon erős csomagja állt össze arra vonatkozóan, hogy a várólistákat hogyan dolgozzuk le.

Annyit mondhatok, hogy a köz- és a magánviszonyt az egészségügyben a közeljövőben rendszerszinten újragondoljuk. Várhatóan ezzel kapcsolatban lesz egy társadalmi egyeztetés is. Azért adok kicsit kitérő választ a konkrét kérdésre, mert ez egy nagyon komoly dilemma. Először el kell döntenünk, hogy mi legyen a köz és a magán viszonya, aztán szabad dönteni konkrét esetekről. A köz és a magán viszonyával az új tárca nagyon helyesen kiemelten fog foglalkozni.

Szerintem nem a várólisták miatt van szükség a magánegészségügyre. A világon egyetlen olyan ország sincs, ahol mindent közfinanszírozás keretében tudnak nyújtani. Az a kérdés, hogy annak, aki többet akar, mint ami a közfinanszírozás keretei között nyújtható, megengedjük-e, hogy azt megkapja. Szerintem szükség van a magánegészségügy kiegészítő szerepére. Aki többet akar, és hajlandó ezért többet fizetni, az miért ne kaphatna többet Magyarországon? De ezt a viszonyt szabályozni kell, meg kell határozni, hogy milyen feltételekkel történjen mindez. A probléma rendezéséről nagyon erős saját véleményem van, viszont nem szabad, hogy az egyén véleménye legyen a döntő, ebben a kérdésben társadalmi konszenzus szükséges.

Az első dolog, amit szeretnénk, az a már meglévő adatvagyon még jobb kihasználása. Ehhez kell informatikai és humánerőforrás-fejlesztés is. Nyilván itt bejön a mesterséges intelligencia, ezt is fel akarjuk használni. Helyes döntésnek tartom, hogy megmaradjunk a finanszírozási adatvagyon gazdájaként, az ellátórendszer adatait nem kell ide csoportosítani, sőt, sajnos most nem is férünk hozzá. Hozzáférésre szükségünk van, erről a közelmúltban született döntés. De kellenek az informatikai fejlesztések, borotvaélen táncolunk minden új gyógyszertörzs kiadásakor. Nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy behozzuk a házba az ország egyik legjobb adatelemzőjét, komoly szakmai háttérrel rendelkező csapattal fogjuk az adatvagyonunkat elemezni. Szeretnénk jobban kiszolgálni másokat is az adatkérelmekkel kapcsolatban is. Szerintem korábban valamilyen szinten az volt a cél, hogy a NEAK elveszítse az elemzőképességét, és ne tudjon önállóan dolgozni tanácsadók nélkül. Ezt a rendszert mi helyre fogjuk állítani.

A nehézség az, hogy a NEAK mint név óriási mennyiségű jogszabályban szerepel. A törvényalkotási rendben először a jogbiztonságot kell helyreállítani, létre kell hozni nagy intézményeket. Mi már létezünk, csak szeretnénk nagyon OEP lenni holnaptól. Összeállítottuk azt, hogy ehhez milyen jogszabályok módosítására van szükség, de ez hátrébb sorolható a törvényalkotási tervben. A házban még mindig vannak régi táblák, volt, aki eltette őket, annyira csalódott volt annak idején, hogy megváltozott a név. Tegnap kaptam OEP-főigazgatói fejléces papírt. Egy kollégám hozta, elmentett magának pár darabot, és adott nekem belőle. Igyekszünk türelmesek lenni, de már a jövőbeni átnevezés bejelentése is nagy örömet hozott a házban.