Na és önnek miért van imposztorszindrómája?

Nem vagyok elég jó. Mindjárt rájönnek, és ki fognak rúgni. Úgysem lesz meg a diplomám. Hiába jutottam el az utolsó félévig, csak mákom volt, mert mindig jó tételt húztam, pont azt tanultam meg, amit kérdeztek. Előbb-utóbb le fogok bukni, ez törvényszerű.

Ismerős gondolatok? Nincs egyedül, rengeteg embernek a fejében pörögnek hasonló mondatok. Ez az imposztorszindróma: az érzés, hogy bármi jó történt velünk, az nem a mi érdemünk, de ha mégis, akkor semmiképp sem azért történt, mert jók a képességeink. Egy Észkombájn-cikkben körbejártuk már, hogy nagy vonalakban miről is van szó, de szerencsére ez sokat kutatott terület a pszichológiában, tele újdonságokkal.

Dr. Kun Bernadette, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Klinikai Pszichológia és Addiktológia Tanszékének docense, Beleznay-Bodó Viktória, a tanszék tanársegédje és munkatársaik két éve belekezdtek egy nagyszabású kutatásba, hogy felmérjék, milyen sajátosságai vannak az imposztorszindrómának. A fő kérdés az volt, valóban egy önálló tünetegyüttes-e, vagy csak a szorongás és perfekcionizmus kellemetlen keveréke. Mi is írtunk a kutatásukhoz használt kérdőívről, amit több mint 12 ezren töltöttek ki. Eredményeikről már két tudományos cikket is írtak:az egyik inkább módszertani jellegű, és az imposztorszindróma mérésével foglalkozik,a másik pedig azt a kérdést járta körül, hogy a családi dinamikák és egyes személyiségvonások hogyan járulnak hozzá az imposztorszindróma kialakulásához. A munkájukról Kun Bernadette pszichológussal beszélgettünk.

Persze, nem ilyen egyszerű

Kezdjük ezt a részt azzal, hogy a cikk címe kicsit csalóka: általánosságban nem lehet kijelenteni, hogy mindenkinek, akinek imposztorszindrómája van, van egy konkrét kiváltó ok, és meghatározható, hogy az anyját, apját, nagymamáját, szigorú töri- vagy zongoratanárát kell hibáztatnia. Ez mindenkinél egyéni, és a kialakulásnak több oka is lehet. Van azonban néhány általános motívum, amik korábbi és az ELTE-s kutatásban is megjelentek.

Bár a neve ezt sugallhatja, az imposztorszindróma szigorúan véve nem minősül mentális zavarnak. A szakirodalomban sincs egységes konszenzus a pontos meghatározásáról, és senki sem kaphat hivatalosan ilyen diagnózist. A lényege az, hogy akinél fennáll, az a sikereit nem képes saját tudása eredményének tulajdonítani, hanem mindig valamilyen külső tényezőt lát a háttérben – legyen szó a szerencséről, mások segítségéről vagy egyéb külső körülményekről.

Az imposztorszindrómával gyakran együtt jár az alacsony önértékelés és a szorongás, mert az érintett attól tart, hogy a környezete, vagy egy szélesebb, számára fontos közösség rájön, hogy valójában egy csaló, nem érdemelte ki, hogy ott legyen és azt csinálhassa, ahol és amit, ezért előbb-utóbb le fog bukni. Gyakran kéz a kézben jár vele a perfekcionizmus, valamint a halogatásra, túlkészülésre való hajlam, és az egész egy öngerjesztő folyamattá válhat.

Egy imposztorérzésekkel küszködő ember gyakran halogat feladatokat, és ahogy közeleg a határidő, egyre nagyobb nyomást érez. Végül éjszakákat átdolgozva, vért izzadva, de elvégzi a feladatot, ami amúgy jól sikerül. Még ha egy rövid időre megéli is a sikert, nem fogja tudni internalizálni, mert nem azt fogja érezni, hogy ő maga volt sikeres és ügyes, annak ellenére sem, hogy rengeteget dolgozott. Sőt, ezt is könnyen külső tényezőnek tulajdonítja: „jó, úgy bárkinek menne, ha napi 24 órát dolgozna rajta”.

„Ez egy ördögi kör, mert utána tovább aggódik, hogy »ezt már tartanom kell, mert ha nem érem el ugyanezt a szintet, akkor nem vagyok méltó rá, és kiderül, hogy nem vagyok elég tehetséges/ügyes/okos, tehát lebukom, hogy csaló vagyok«”

– magyarázta Kun Bernadette.

De hogy alakul ez ki? Egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy genetikai oka lenne a hajlamnak, vagy létezne olyan biológiai háttérmechanizmus, ami hozzájárul a kialakulásához. Kun szerint a háttérben elsősorban korai tapasztalatok, a gyerekkori és családi élmények játszanak szerepet. Ez önmagában nem teljesen új felvetés: kutatók már évek óta feltételezik, hogy összefüggés van a fiatalkori élmények és a szindróma kialakulása között, viszont nagyon nehéz pontosan feltárni, hogy mely tényezők a legmeghatározóbbak ebben. Kun örülne, ha belevághatna egy olyan vizsgálatba, amiben akár 20 éven át, gyerekkoruktól kezdve követhetné a résztvevőket, hogy kiderüljön, mik voltak azok a tényezők, amik hozzájárulnak az imposztorszindróma kialakulásához.

Erre azonban nem volt lehetőség, így a kutatásnak volt némi limitációja – például az, hogy a kitöltők csak az emlékeikre hagyatkozva tudtak válaszolni a gyermekkori élményekkel kapcsolatban, és a szülőket nem volt lehetőség megkérdezni ezekről.

„Ezekkel a korlátokkal együtt azért az látszik, hogy a nevelésnek van szerepe, és ezt más kutatók is kimutatták már. Annak, hogy valaki milyen családi környezetben nő fel, nagyon fontos hatása lehet az imposztorszindróma kialakulására. Nemcsak a túlkontrolláló nevelés lehet meghatározó, hanem például a szülők túl magas elvárásai is a gyerekkel szemben, vagy akár az, ha a gyerek otthon egészen más visszajelzéseket kap, mint az iskolában vagy más fontos személyektől. Előfordulhat például, hogy a tanáraitól, kortársaitól vagy más meghatározó felnőttektől pozitív visszajelzést kap, miközben a szüleitől nem.”

Az inkonzisztens visszajelzések is negatív hatással lehetnek egy fejlődő szervezetre, és hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a gyerek mindig azt érezze, hogy sose elég jó amit csinál, és emiatt szorongani kezdjen. Például ha diákként sokat hallja, hogy „igaz, jó tanuló, de csak azért, mert szorgalmas és sokat magol, nem azért, mert okos lenne”. Persze ha a teljesítménykényszerről vagy a visszajelzésbeli eltérésekről van szó, ezek nemcsak a szülők felől, hanem a már említett más fontos felnőttektől is származhatnak, például edzőktől vagy tanároktól.

„Kialakulhat egyfajta kényszeres teljesítési igény, mert azt látjuk, hogy az illető nagyon szeretne jól teljesíteni, de úgy érzi, hogy a képességei ezt nem teszik lehetővé”

– mondta Kun.

Amikor az 1970-es években elkezdték kutatni a jelenséget, először azt gondolták, hogy ez inkább a nőkre jellemző. Ez nem is olyan meglepő: a nők csak néhány évtizeddel korábban kezdtek nagyobb számban megjelenni a munkaerőpiacon, a választójoguk sem volt még meg mindenhol. Így érthető, hogy ha egy nő magas pozícióba jutott, akkor felmerülhetett benne, hogy nem a saját képességeinek okán történt így, hanem valamilyen csalás, kötelező kvóta, vagy a férfiak nagylelkűsége miatt – miközben másoktól megkaphatta, hogy csak azért került oda, ahova, mert, mondjuk, jó kapcsolatot ápolt egy magas beosztású férfival.

Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy az imposztorszindróma a férfiakat is érinti, de az ELTE-s kutatás alapján úgy tűnik, a női nem valóban növeli az imposztorszindróma esélyét, bár csak kismértékben jellemzőbb a nőknél, mint a férfiaknál. Emellett a fiataloknál és a kisebbségi csoportoknál is gyakrabban jelenik meg; a hatás ezeknél sem óriási, de statisztikailag kimutatható.

Egy nagy vagy sok kicsi?

A kutatás egyik célja az volt, hogy megnézzék, hogy az úgynevezett Clance-féle Imposztor Jelenség Skála (CIPS), amit gyakran használnak a szindróma vizsgálatára, mennyire alkalmazható a magyar mintán, vagyis hogy a magyar változata is megbízhatóan méri-e az imposztorjelenséget. Emellett arra is kíváncsiak voltak, hogy a válaszok alapján el lehet-e különíteni egymástól viszonylag független faktorokat, amikből összeáll a szindróma, vagy inkább egyetlen egységes jelenségként érdemes rá tekinteni.

A CIPS jól működött, és az eredmények alapján Kunék szerint nem elvetendő ugyan az imposztorjelenség egyes összetevőinek – például a hibázástól vagy sikertől való félelemnek, a saját siker leértékelésének vagy a sikerek külső okoknak való tulajdonításának – külön vizsgálata, de ők inkább azt tartják hatékonyabbnak, ha a jelenséget egységesen vizsgálják. Szintén kérdés volt számukra, hogy vajon tényleg önálló jelenségről van-e szó, vagy csupán arról, hogy valakinek egyszerre alacsony az önértékelése, szorong és perfekcionista.

Arra jutottak, hogy az imposztorérzések nagyon szoros kapcsolatot (0,7 közeli korrelációt) mutatnak az alacsony önértékeléssel, valamint összefüggnek a perfekcionizmussal és a szorongással is. Ezek az összefüggések azonban nem elég erősek ahhoz, hogy teljes egészében megmagyarázzák az imposztorjelenséget, vagyis ezek a tényezők inkább háttérben álló faktoroknak tekinthetők.

Ki miatt van?

A második kutatásban azt vizsgálták, hogy milyen élmények vezethetnek az imposztorérzések és a munkafüggőség kialakulásához. Kun kiemelte, hogy bár a gyerekkoriak kifejezetten meghatározók lehetnek, más környezeti faktorok, élmények, élethelyzetek is szerepet játszhatnak, és átmenetileg felerősíthetik az imposztorérzéseket. Például, ahogy említettük, a női vagy kisebbségi lét, de akár az is, hogy az illető melyik országba, milyen településre születik.

De ilyen lehet az is, ha valaki új munkahelyen vagy új pozícióban kezd, esetleg először kerül vezetői szerepbe. Lehet, hogy előtte nem voltak erős imposztorérzései, de a hirtelen nagyobb – vagy nagyobbnak vélt – nyomás ideiglenesen felerősítheti azokat. Ebben nagyon hasonlít a munkafüggőségre.

„Sokszor úgy tűnik, mintha ez determinisztikus lenne, mintha valaki egyszerűen olyan lenne, amilyen, de ez nem ilyen egyszerű. Fontos, hogy ne úgy gondoljunk erre, hogy valaki ilyennek születik, vagy a gyerekkori élményei eleve ilyen pályára állítják, mert nagyon sok környezeti faktor is szerepet játszik, és ezek között gyakran szervezeti vagy munkahelyi tényezők is állnak.”

Bár korábban is felmerült, hogy kapcsolat lehet az imposztorszindróma és a munkafüggőség között, ezt a kapcsolatot korábban még senki nem vizsgálta közvetlenül. Kunék kutatása most egyértelműen kimutatta, hogy a kettő összefügg – a korreláció közepes erősségű volt, kicsit alacsonyabb, mint az imposztorérzések és az önértékelési problémák közötti kapcsolat, de egyértelműen érdemi. A magyarázat viszonylag egyszerű: aki nem érzi elég tehetségesnek vagy kompetensnek magát, az könnyen próbálhatja ezt túlmunkával kompenzálni, hogy bizonyítson. Ez idővel munkafüggőséghez vezethet, és növelheti a kiégés kockázatát is.

„Bár lehet vitatkozni arról, hogy az imposztorérzések inkább időszakosak vagy állandóak, ha valakinél tartósan fennállnak, az érzelmileg nagyon megterhelő. De viselkedéses és kognitív szinten is komoly következményei lehetnek, mert egyrészt rengeteget szorong, aggódik és bizonytalankodik, másrészt többet fog dolgozni azért, hogy csillapítsa saját kételyeit, és eleget tegyen a saját magával szemben támasztott elvárásoknak.”

Kun kiemelte, hogy bár most arra jutottak, hogy az imposztorérzések valószínűleg megelőzik a munkafüggőség kialakulását, de ez egy keresztmetszeti kutatás volt, ami mindig csak a kitöltés időpontjában mértekről ad pillanatfelvételt. Ezért a jelenségek közötti mélyebb összefüggések feltárásához további kutatásokra van szükség.

Arra is kíváncsiak voltak, hogy egyes gyerekkori élmények, például a túlkontrolláló vagy a túlvédő nevelés mennyiben járulnak hozzá az imposztorérzések és a munkafüggőség kialakulásához. Az előbbi azt jelenti, hogy a szülő kevésbé engedi, hogy a gyerek azt csinálja, amit szeretne, és erősen korlátozza a döntéseit, a túlvédő nevelés pedig azt, hogy túlzottan óvja a gyerekét a nehézségektől és kockázatoktól. Emellett azt is vizsgálták, hogy a parentifikáció milyen szerepet játszik. Ez azt jelenti, hogy valakinek különböző okokból már gyerekkorában felnőtt szerepeket és felelősséget kell vállalnia. Ez leginkább a diszfunkcionális családoknál jellemző, például akkor, ha az egyik vagy mindkét szülő függőséggel küszködik, vagy mentális betegségben szenved. Ilyenkor előfordulhat, hogy a gyereknek kell bevásárolnia, számlát fizetnie, vagy a kisebb testvéreiről gondoskodnia.

Ilyenkor a gyerekek, mivel korán felnőtt szerepbe kényszerültek, hajlamosak többet várni maguktól, mint amit a kortársaiktól általánosságban szokás. Sőt, néha azt is érzik, hogy a problémás családi helyzet az ő hibájuk, és ha jobban csinálnának mindent, akkor lehet, hogy nem lenne baj. Ez pedig belső bizonytalansághoz vezethet.

Azt látták, hogy a túlvédés számít a legkevésbé, de a túlzott kontroll és a parentifikáció szignifikáns előrejelzői voltak mind a felnőttkori munkafüggőségi tüneteknek, mind az imposztorérzéseknek, vagyis részben magyarázhatják ezek kialakulását.

„Fontos, hogy nem teljesen. Mondhatjuk, hogy van szerepük ezeknek a tényezőknek, de bizonyára rengeteg másnak is, például a munkahelyi környezetnek”

– jegyezte meg Kun.

Ezek hatása leginkább a személyiségjegyekben jelenik meg, főleg az önértékelési problémákban és a perfekcionizmusban. Ez a két tényező azonban nem egyformán befolyásolhatja a munkafüggőség és az imposztorszindróma kialakulását: Kunék eredményei alapján a perfekcionizmus inkább a munkafüggőséggel, míg az alacsony önértékelés inkább az imposztorszindrómával függ össze. Fontos azonban, hogy mindkét tényező mindkét jelenség szempontjából jelentős.

Érdemes megjegyezni, hogy a perfekcionizmus, vagyis a tökéletességre törekvés önmagában nem feltétlenül ördögtől való, és több formája is létezik. A kutatásban három különböző típusát vizsgálták:

• azt, amikor az ember saját magával szemben támaszt nagyon magas elvárásokat;
• azt, amikor másoktól várja el ezt, mert szeretné, hogy a számára fontos emberek a maximumot nyújtsák; és
• azt, amikor az ember azt érzi, hogy a számára fontos személyek nagyon sokat várnak el tőle.

Kun szerint ez az utóbbi, vagyis a társas előírt perfekcionizmus a legfontosabb: az imposztorérzéseknél és a munkafüggőségnél is ez magyarázza a legjobban az összefüggéseket. Az viszont, hogy az ember másoktól sokat vár el, nem mutatott érdemi összefüggést.

„Ezért fontos a gyerekkor vizsgálata, mert megmagyarázhatja az imposztorérzéseket, ha valakinek volt egy túlkontrolláló szülője, aki mindenről megmondta, mit szabad és mit nem, mi nem jó úgy, ahogy van, és ezt az ember idővel internalizálja. Nem csoda, ha utána azt érzi, hogy »ezt várják el tőlem mások, a szüleim, a párom«.”

A parentifikációnál kicsit más a dinamika, de a lényeg ott is az, hogy van egy külső nyomás a jó teljesítményre: a gyerek úgy érezheti, hogy meg kell mentenie a család működését, vagy segítenie kell a szüleinek, mert nélküle nem tudnak boldogulni, és ez fokozhatja a perfekcionista törekvéseket.

Jól látható, hogy nem lehet egyetlen dologra visszavezetni, miért érzi azt valaki, hogy nem elég jó ebben vagy abban, de bizonyos tényezők nagyban hozzájárulhatnak az imposztorérzések kialakulásához. Nem könnyű együtt élni velük, mert gyakran ciklikus, öngerjesztő folyamatot alkotnak, és a folyamatos szorongás könnyen vezethet más problémákhoz, például kiégéshez vagy depresszióhoz. Bár – mivel nem egy önálló mentális zavarról van szó – nincs egyetlen megoldás, amivel egyszerűen meg lehetne szüntetni, az ember nem teljesen eszköztelen. Ha magára ismert a cikkben, érdemes lehet szakember segítségével feltárni a háttérben húzódó okokat, és tudatosítania magában, hogy a sikereit valóban kiérdemelte. Ezt megteheti úgy, hogy visszajelzést kér a feletteseitől, barátaitól vagy családtagjaitól, vagy hogy elkezdi vezetni, hogy mire lehet büszke, milyen sikereket ért el. Az biztos, hogy nincs egyedül, és talán kicsit megnyugtató lehet a tudat, hogy magas beosztású emberek is gyakran attól tartanak, hogy egyszer lebuknak.