Se burgonyából, se cukorból nem vagyunk önellátóak, itt az ideje átalakítani a mezőgazdaságot

Európában Magyarországon az egyik legnagyobb a szántóföldek aránya, ennek ellenére több alapélelmiszerből sem önellátó az ország. A haza cukortermelés 40 százalékát sem tudja kielégíteni, de burgonyából is nagyobb a belső fogyasztás, mint az itthoni termelés. A Másfélfokon megjelent írásban Sipos Vera, a Green Policy Center klímapolitikai tanácsadója mindezért a merev termelési szerkezetet és a hibás vízgazdálkodást teszi jó részben felelőssé.

Levezetett víz, elhibázott iparpolitika

Magyarország továbbra sem vízszegény ország, de a vízgazdálkodása nem alkalmazkodott a megváltozott klímaviszonyokhoz. A jelenlegi rendszer még mindig a víz gyors elvezetésére épül, miközben a megtartása lenne kulcsfontosságú. Ennek következménye, hogy a Tisza vízgyűjtőjén mintegy három és fél balatonnyi, a Duna vízgyűjtőjén pedig egy balatonnyi víz hiányzik a talajból.

A hatások kézzelfoghatóak: porzó utak már kora tavasszal, és fák, amelyek gyökerei már nem érik el a mélyre süllyedt talajvizet. Miközben ha árhullámok érkeznek, azokat továbbra is gyorsan kivezetjük az országból, ahelyett, hogy a tájban tartanánk.

Ezzel párhuzamosan a környezeti szélsőségeknek és vízhiánynak mind jobban kitett mezőgazdasági termelés szerkezete sem a hazai élelmezést szolgálja. A szántóföldi termelésnek mindössze mintegy 10 százaléka kerül közvetlen hazai fogyasztásra, a többi exportáruként, állati takarmányként vagy ipari alapanyagként – például bioetanolként – hasznosul.

A szerkezeti feszültségeket tovább növeli az iparpolitika iránya. Az akkumulátorgyártás – amely valóban a klímasemleges átmenet megkerülhetetlen eleme – jelentős víz- és energiaigénnyel jár, miközben egyes üzemek olyan térségekben jelennek meg, ahol eleve korlátozottak a vízkészletek. Erre példa Debrecen térsége, ahol a vízellátás nagyrészt mélyfúrású kutakra támaszkodik.

A zöldmezős beruházások emellett gyakran jó minőségű mezőgazdasági területeket vonnak ki a termelésből. Így miközben a gazdasági mutatók – például a beruházási volumen vagy a GDP – javulhatnak, hosszabb távon nő a nyomás a vízkészleteken és csökken a termőföldek aránya.

Ez nem az ipar szükségességét kérdőjelezi meg, hiszen az energiatárolás nélkülözhetetlen. A kérdés inkább az, hogy indokolt-e a hazai szükségleteket többszörösen meghaladó, exportorientált kapacitások kiépítése egy vízhiányos térségben.

Az öntözés nem csodaszer

Gyakori válasz az agrárium problémáira az öntözés fejlesztése, ám a jelenlegi gyakorlat sok esetben nem hatékony. A pazarló öntözési technikák nemhogy nem oldják meg a problémát, hanem gyorsíthatják a rendelkezésre álló vízkészletek felélését.

Ez különösen akkor válik kritikussá, amikor eleve csökken a talajvízszint, és a rendszer nem képes pótolni a hiányt. A technológiai megoldások így önmagukban nem elegendőek.

A megoldás szerkezeti szintű változásokat igényel. Érdemes lenne visszafogni a vízigényes növények, például a kukorica termelését, és szárazságtűrő kultúrákkal – például a cirokkal próbálkozni nagyobb területeken. Emellett új kertészeti kultúrák, például a füge termesztése is egyre relevánsabbá válhat.

Ugyanilyen fontos a tájhasználat átalakítása: bizonyos területeket vissza kell adni a víznek, ha a szántóföldi művelés már tartósan veszteséges. A fogyasztási oldalon pedig a helyi, szezonális termékek előnyben részesítése csökkentheti a rendszer sérülékenységét.

Ha a jelenlegi folyamatok folytatódnak, annak kézzelfogható következményei lesznek. Az importfüggőség növekedése kiszolgáltatottabbá teszi az országot a globális ármozgásoknak, miközben a hazai termelés visszaszorulása tovább növeli az árakat. Ebben a helyzetben a ma még alapvetőnek számító élelmiszerek – mint a burgonya – egyre drágábbá válhatnak.

A Mercosur nem a fő veszély

A közbeszédben gyakran jelenik meg fenyegetésként az EU–Mercosur-megállapodás, különösen a dél-amerikai marhahús importja miatt. A számok azonban mást mutatnak: a kedvezményes import például évi 99 ezer tonnában van maximalizálva, ami az európai termelés mintegy 1,5 százaléka.

Hasonló korlátozások vonatkoznak a baromfira és a cukorra is, miközben az Európai Unió továbbra is fenntartja szigorú élelmiszer-biztonsági szabályait, és 2026 végétől tiltja az erdőirtáshoz köthető termékek importját. A megállapodás ráadásul exportlehetőségeket is nyit, például az olyan termékek számára, mint a Tokaji bor.