A muskátlid „lát téged”, de nem fogja kinyitni neked a kertkaput

A végre a magyar mozikba is eljutó Csendes barát című film nemcsak azért különleges, mert Enyedi Ildikó hat díjat is bezsebelt vele a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, hanem azért is, mert a film egyik főszereplője egy majd 200 éves Ginkgo biloba fa, egy másik egy cserepes muskátli, és rajtuk kívül is egy sűrűn gépelt oldalnyi, latin nevével is szereplő növény került fel a stáblistájára. A film három idősíkon játszódik, és a botanika tudománytörténetének egy-egy szakaszát mutatja be az 1900-as évek elejétől egészen a Covid időszakáig, így eljutva egy napjainkban egyre népszerűbbé váló kutatási területig, a növénykommunikációig. Kritikánk a filmről itt olvasható.

Mivel a Csendes barát nem dokumentum-, hanem játékfilm, megkértük a téma egyik hazai kutatóját, Balogh Jánost, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Növényélettan és Növényökológia Tanszékének professzorát, hogy segítsen nekünk leválasztani a fikciót a tudományos tényekről, hogy megtudjuk, a tudomány jelenlegi állása szerint érzékelik-e a növények a körülöttük lévő világot, reagálnak-e a környezetükből jövő ingerekre, és ha igen, akkor nevezhetjük-e őket intelligens lényeknek.

(Vigyázat, ha még nem látta a filmet, a cikkben spoileres részek is vannak!)

Tudományos tény, hogy a növények érző lények

„Először is szögezzük le: tudományos tény, hogy a növények érzékelnek, erre nagyon sok bizonyítékunk van” – felelte kérdésünkre Balogh János. „Már évtizedek óta zajlanak olyan kutatások, amelyek azt vizsgálják, hogyan reagálnak a növények a környezeti tényezőkre, a különböző mechanikai ingerekre, és pontosan hogyan zajlanak le bennük ezek az érzékelési folyamatok.

Tehát az egyáltalán nem fikció, hogy Enyedi Ildikó filmjében a fák vagy általában a növények érző lényeknek vannak ábrázolva, ebben tudományos konszenzus van”

A növényi érzékeléssel kapcsolatban azt érdemes elsősorban leszögezni, hogy a növények nagyon szoros kapcsolatban vannak a környezetükkel és a környező élőlényekkel. Mivel nem tudnak mozogni, nagyon fontos számukra az, hogy kommunikálni tudjanak a környezetükkel, hiszen nem tudják magukat úgy megvédeni, hogy egy veszélyes helyzetből elmenekülnek.

„A növények képesek ingereket érzékelni a környezetükből, méghozzá nagyon sokfélét, legyen az környezeti (például fény, csapadék, hőmérséklet, gravitáció), kémiai inger (fertőzés vagy permetszer) vagy mechanikai hatás (hangok, érintés). Tehát például ha valami megfertőzi a növényt, vagy egy állat megrágja valamelyik részét, az nagyon komoly válaszokat válthat ki a belőle.”

Nincs rá bizonyíték, hogy intelligensek lennének

A professzor szerint, bár az intelligenciának része az, hogy az adott élőlény az őt érő különböző ingerekre adekvát válaszokat adjon, a filmnek az az állítása, hogy a növények ugyanolyan intelligens szervezetek lennének, mint mi vagyunk, csúsztatás. „Az intelligencia fogalmát nem feltétlenül én szeretném meghatározni, de számomra legalábbis öntudattal párosul. Azt pedig jelen tudásunk szerint nem állíthatjuk, hogy a növényeknek lenne tudatuk. Ilyen állítások inkább a spiritualizmusban, az ősi vallásokban, a sámánizmusban vannak, de ezekre nincsen tudományos bizonyítékunk.”

Enyedi Ildikó filmjében Zoomon keresztül megszólal egy kutató, aki a növények intelligenciájára az érintésre összehúzódó szemérmes mimózát (Mimosa pudica) hozza példaként, mondván, a növény érzékel, döntést hoz, ebből tanul és aztán emlékezik arra, és ezért legközelebb megint ugyanúgy reagál, ha hozzáérnek.

Ezzel kapcsolatban Balogh János azt mondja, „a mimóza egy nagyon népszerű példa, de egyébként sok más növény is van, amelyik képes ilyesmire. Tigmonasztiának nevezik azt a jelenséget, amikor egy növény mechanikai ingerekre, nyomásra, érintésre gyors helyzetváltoztató mozgást végez, például összecsukódnak a levelei, mint a mimózának vagy a Vénusz légycsapójának (Dionaea muscipula), amikor belerepül a légy, és bezárja azt.”

Enyedi Ildikó a Telexnek adott interjújában említette, hogy a film elkészítésekor mennyire inspirálták őt Monica Gagliano kutatásai. A MATE egyetemi tanára a kutató tanulmányait nem olvasta ugyan, de az interneten fellelhető videós előadásait ismeri, és szerinte ezekben Gagliano nem magyarázza el teljes mélységében, hogy mire alapozza azt az állítását, hogy a növények emlékeznek. „A tudományos konszenzus jelenleg az, hogy a növények nem tudnak emlékezni. A tigmonasztia jelenségére inkább azt mondanám, hogy a növények, ha rendszeresen ki vannak téve valamiféle hatásnak, akkor ahhoz idővel hozzáedződnek.

Ez evolúciós szempontból fontos adaptációs jelenség, ami arra összpontosul, hogy ne pazaroljunk arra energiát, ami rendszeresen megjelenik a környezetünkben, hanem egy rögzült inger-válaszként reagáljunk rá – de ezt azért emlékezésnek nehéz lenne nevezni. Akkor ugyanis azt is meg kellene mondanunk, hogy milyen módon tudnak emlékeket tárolni a növények.

Nálunk embereknél az idegrendszerben tárolódnak az emlékek, és még azt sem tudjuk pontosan, hogy ez miképpen történik. A növényeknek azonban nincsen idegrendszerük.”

Kommunikálnak, de ez nem beszéd

Az viszont tény, hogy a növények sejtjei, szervei kommunikálnak egymással, tehát van kommunikáció a növényi szervezeten belül. De van kommunikáció a növények és más fajok között is, nézzük például azt a kémiai kommunikációt, amit egy kártevő megjelenésekor folytatnak. „A növényi sejtek érzékelik a vibrációkat, amiket a kártevő a rágásával okoz, és védekezésül olyan vegyületeket bocsátanak ki, amik gátolják a kártevő számára a növény megemésztését, vagy kellemetlenné teszik a növény fogyasztását.”

Van kommunikáció több növényi egyed között is, ráadásul egy más faj, a mikorrhiza gombák közvetítésével. A mikorrhiza gombák a növények gyökereivel állnak kapcsolatban, és egymásnak különféle tápanyagokat biztosítanak: a növények szenet és cukrot adnak a gombáknak, a gombák pedig ásványi anyagokat a növényeknek. A növények azonban a gombák micéliumhálózatán keresztül más növényekkel is kapcsolatot tudnak létesíteni, és anyagokat küldeni számukra, ezt a kémiai kommunikációt szokás Wood Wide Webnek is nevezni.

Balogh szerint

„ilyen értelemben növényi kommunikáció valóban létezik, de hogy ez egy valódi nyelv lenne, amit még nem sikerült megfejtenünk, az költői túlzás”.

Pedig vannak kutatók, akik valami nagyon hasonlót feltételeznek a növényekről. Egy izraeli kutatócsoport két éve megjelent kutatásában azt állította, hogy a növények képesek magas frekvenciájú, kattogásra hasonlító hangokkal valami beszédnek is nevezhető dolgot csinálni. A kutatók most egy új tanulmányukban már azt mondják, hogy a növények nem pusztán egymás között „beszélnek”, hanem kommunikálni is tudnak bizonyos állatokkal, amelyek reagálnak az általuk kibocsátott hangokra. Kísérletükben megfigyelték, hogy a nőstény molyok nem raknak tojásokat egy paradicsomra, ha az olyan hangokat ad ki, ami arra utal, hogy nem teljesen egészséges. A kutatók állítják, hogy a kísérleteik során mindent megtettek, hogy a molyok ne a növények külsejére, hanem kizárólag a hangokra reagálva hozzanak döntést.

Erre reagálva Balogh János azt mondja, hogy a növényi bioakusztika egy nagyon fiatal tudományág, és az a lényege, hogy az emberi fül számára is hallhatóvá tegyék azokat a mechanikai folyamatokat, amik egy-egy növényen belül lejátszódnak. Például azt, amikor tartós szárazságot kell elviselnie egy növénynek és a vízáramlásában stresszhelyzet alakul ki. Ilyenkor a szárában lévő szállítószövetben, a xilémben légbuborékok képződnek, ezek a buborékok pedig kitágulnak és összeesnek, és eközben hangok keletkeznek – ezeket a hangokat pedig az emberi fül számára is hallható hangokká lehet alakítani.

A professzor szerint a fenti rágásos példából kiderült, hogy

„a növények tudnak érzékelni hangokat, és az is bizonyított, hogy sokféle hangot tudnak kiadni, de arra nincs tudományos bizonyíték, hogy tudatosan hangokat bocsátanának ki azért, hogy kommunikáljanak.

A konkrét izraeli kutatásnál azt el tudom képzelni, hogy a molyok érzékelik, hogy a növény belsejében megváltozott a működés a betegsége okán, és az általa kibocsátott hangok nem olyanok, mint amit megszoktak, és ezért szelektálnak, de azt nem, hogy a paradicsomok direkt üzennének a molyoknak, hogy »betegek vagyunk, ne rakjátok le itt a petéiteket«.”

A professzor szerint az utóbbi időkben lettek divatosak a növényi bioakusztikai kutatások, az eredményeik pedig egyelőre nincsenek széles körben elfogadva a tudományos közösségben, inkább határterületnek nevezné. „Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a sokszor nagyon érdekes és meglepő megállapításaiknak nincsen alapjuk, de minden kutatónak feladata, hogy a nyitottság mellett szkeptikus is legyen, és megkérdőjelezze a még nem kellőképpen bizonyított dolgokat.”

Érzékenyen reagálnak a fényre, de nem látnak

A Csendes barát különböző idősíkokban zajló növénykutatásainál a középső, a hippikorszakban végzett lehetett az, aminél talán minden nézőnek egyértelmű volt, hogy az a fikció birodalmában zajlik. Ezen a sztoriszálon egy muskátlit tanulmányoz két diák, és amikor egy buliban bemennek cigizni a vizsgálati szobába a fiatalok, és ráhamuznak a növényre, a muskátli elektromos jeleit rögzítő gép tűje kiakad és a gép hangosan riaszt.

Balogh János szerint ennek a jelenetnek annyi a tudományos alapja, hogy amikor egy növény érzékel valamilyen változást, a receptorai működésbe lépnek, megváltozik a növényi membrán polarizáltsága, és ionáram alakul ki a membrán egyik és másik oldala között. Ezt az ionáramot pedig lehet mérni különféle berendezésekkel. „A muskátli levele erősen szőrözött, és ugyan van valamekkora kutikula réteg is rajta, de a sejtek a hirtelen hőmérsékleti változást, például a forróságot érzékelhetik esetleg, és ennek hatására történhet valamiféle változás bennük. Ez talán mérhető elektromos jelként is, de hogy egy növény úgy kiabáljon, mint aki segítséget hív, az egy nagyon szélsőséges lefordítása annak, ami valójában élettanilag történik.”

De ennél is meseszerűbb a film másik jelenete, amikor Hannes arra a következtetésre jut, hogy őt nemcsak látja, hanem fel is ismeri a muskátli, és a rákötött elektromos jeleket felerősítve ki tudja neki nyitni a kertkaput, amikor az ablakpárkányról meglátja, hogy ő közeledik az utcán. Balogh János szerint ez abszolút fikció, a jelenet tudományos maximuma az, hogy a fényt nagyon jól tudják érzékelni a növények és nagyon érzékenyen is reagálnak a különböző típusú fényekre.

Mint mondta, „a fény alapvetően a fotoszintézishez kell a növényeknek, de a fényérzékelés egy egészen másik dolog. Ezt a fotoreceptorokon keresztül végzik a növények, a többféle fotoreceptor különböző hullámhosszúságú fényt érzékel: van, ami a rövidebb kéket, van, ami a hosszabb vöröst és infravöröst, és van, ami ezek átmeneteit. Ezek a fotoreceptorok határozzák meg azt, hogy hogyan generál olyan növekedési válaszokat a növény, mint például az árnyék elkerülése. Ha nagyon sűrű a környezete, megváltozik a fényben a vörös és a távoli vörös aránya, ezért a növény erőteljesebb növekedést fog produkálni, hogy túl tudjon nőni a környezetén. Vagy ott van a fototropizmus jelensége, amit először Darwin kutatott, hogy a növények a fény felé fordulnak és arra növekednek – ez szintén egy kék fény okozta válaszreakció.

Tehát mondhatjuk azt átvitt értelemben, hogy ha árnyékot vetsz rá, akkor a muskátlid érzékel, »lát téged«, de nem fogja neked kinyitni a kaput, mert ahhoz tudatra lenne szüksége, és mint már említettük, a tudományos konszenzus az, hogy a növényeknek nincs tudatuk.”

Mindezek ellenére egyáltalán nem jelentéktelenek azok a kutatások, amik a növények különféle érzékeléseit vizsgálják, sőt Balogh János is kutatja ezt a MATE-n a kollégáival. Mint mondta, az egyetemen elsősorban a gazdasági növények működését és fotoszintézisét kutatják. A kutatásukban különböző összetételű fénnyel világítják meg a növényeket, és azt vizsgálják, hogy ez hogyan hat a terméshozamukra.

„Az utóbbi időben elsősorban paradicsomon és salátán végzünk olyan kísérleteket, amikben megváltoztatjuk a fény összetételét, és megnézzük, hogy mi van akkor, ha egy kicsit több vöröset adunk, mi van akkor, ha egy kicsit több kéket adunk, ha elhagyjuk a közel infravörös tartományt, vagy csak bizonyos esetekben kapcsoljuk be, illetve ha UV-t adunk, akkor az ultraibolya sugárzás hogyan változtatja meg a termést. Azt vizsgáljuk, hogy mi az a fényprogram, ami a növények számára termesztési szempontból a leghasznosabb.” Az első kutatásaik megállapítása az volt, hogy a sok vörös fényben növekedett paradicsomok sokkal aktívabban virágoztak, és több termést hoztak, míg kék túlsúlynál sokkal tömöttebb lombozat alakult ki.

A klímaváltozás miatt ránk fér a növényérzékenyítés

A MATE Növényélettan és Növényökológia Tanszékén folyó kutatások széles skálán mozognak, vizsgálják például azt is, hogy a klímaváltozás hogyan változtatja meg az ökológiai rendszerek működését, milyen hatása van a növényi produkcióra és a növények szén-dioxid-felvételére, illetve -kibocsátására.

Mint Balogh János mondta,

„amikor a klímaváltozás ilyen súlyos jelenségeket produkál, mint amiket akár csak az elmúlt pár évben láthattunk, akkor kifejezetten fontosnak tartom, hogy ilyen alkotások készüljenek, és a fikció eszköztárával kinyissák az emberek szemét a minket körülvevő természetre.

Fontos, hogy a társadalmat érzékenyebbé tegyük a növényvilág iránt, és ha ehhez az kell, hogy a fákat misztikus vagy tudatos lényekként ábrázolják, és ehhez a mese, a spiritualitás vagy akár a sámánizmus eszközeit kölcsönözzék, akkor az egy szép üzenet” – zárta gondolatait Balogh János.

Tehát arra az állításra, hogy a növények hallanak, látnak, tapintanak, szagolnak vagy gondolkodnak, egyfelől lehet azt mondani, hogy érzelmi alapú, tudománytalan hozzáállás, még akkor is, ha leegyszerűsítve akár így is le lehet fordítani azt, ahogyan működnek. Másfelől viszont ezek a metaforák segíthetnek átélhetővé tenni a növények világát az embereknek, sokkal közelebb érezhetik magukhoz a növényeket, ha emberszerű tulajdonságokkal ruházzák fel őket – nagyjából úgy, ahogy régebben az állatmesékkel működött ez.

Márpedig akkor, amikor egy év alatt annyi fát vágnak ki a világon, mint Lettország teljes területe, nem feltétlenül baj, ha a tudósok figyelmeztetéseit le lehet fordítani egy másik nyelvre is, és a laikusoknak az jut eszébe egy újabb erdőirtásról, hogy a fák már azelőtt sikítoztak, mielőtt hozzájuk értek volna az első láncfűrészek.