Itt a zöld az úr, mi maximum vendégek lehetünk
Amikor a Csendes barát első pár percében egy kamerába bámuló kisbabával néztem farkasszemet, akinek a fejére mindenféle agyi ingereket mérő műszerek voltak aggatva, majd vágóképeket néztem fákról, azt éreztem, hogy Enyedi Ildikó a maga komótos módján, de elemében van. Annál is inkább, mert egy olyan filmet készített, aminek a sajtókönyvében főszereplőként van feltüntetve egy Ginkgo biloba, a stáblistán pedig külön hely jut minden egyes növénynek és fának.
Az olyan ikonok jelenléte, mint Tony Leung Chiu-wai, vagy Léa Seydoux szinte mellékes is, az ilyen rendezői kacérkodásokat pedig nagyon tudom értékelni. Pláne egy olyan sztárallűröktől mentes figuránál, mint Enyedi, akiről elhiszem, hogy otthonosabban érzi magát egyedül egy füvészkertben, mint egy díjátadó emberekkel telezsúfolt termében.
Enyedi régi vágyát valósította meg a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon hat díjat bezsebelő Csendes baráttal: a rendező a Telexnek adott interjújában is beszélt arról, hogy kamaszkora óta nagy figyelemmel követi a növénykommunikációs kutatásokat, és jó ideje birizgálta már a kíváncsiságát a téma, a fő helyszínként használt Marburgi Egyetem botanikus kertjéhez pedig több mint 30 éves kapcsolat fűzi. Személyes ügy és szerelemprojekt egyszerre, néha szinte olyan, mintha Enyedi nem is a nagyközönségnek, hanem magának csinálta volna.
Enyedi a filmet Karl Baumgartnernek ajánlotta. Baumgartner német producer, Enyedi régi barátja, aki 2014-ben halt meg. Még ő kérte fel a rendezőt bő tíz évvel ezelőtt, hogy készítsenek együtt filmet növényekről, sok éve dédelgetett közös gondolat tehát ez, amit végül Enyedi egyedül juttatott célba. A forgatókönyv első verzióját még az Arany Medve díjas Testről és lélekről előtt írta meg, a kettő hangvétele pedig nem is áll olyan messze egymástól, csak most állatok helyett a természet egy másik szintje van fókuszban.
Ebben az univerzumban a zöld az úr. Ez a vezérfonal húzódik az ember, a természet és azok kapcsolatával, illetve kommunikációjával foglalkozó filmen, ami egy Németországba érkező hongkongi agykutatóval kezdődik (ezért a baba és a fejére aggatott műszerek), aztán egyre csak tágul időben és térben is.
A film három idősíkon fut: 1908, 1970-es évek, 2020, Enyedi pedig ezek között ugrál, mindegyik korszakban más eszméket és témákat boncolgat. Az időben legkorábbi síkon Grete (Luna Wedler), a Marburgi Egyetem első női hallgatója küzd a férfiak uralta akadémiai közegben, a 70-es évek állnak legközelebb Enyedi saját fiatalkori élményeihez, itt a fiatalság bizonytalanságát és a személyes kapcsolatok törékenységét lehet megvillantani, ráadásul a fiatal Hannes (Enzo Brumm) konkrétan a rendező férjét, Wilhelm Droste irodalomtörténészt testesíti meg, ahogy ezt a rendező korábban a sajtónak elmondta. A 2020-as szál a pandémia magányában a kommunikáció és az emberi viszonyok régi-új lehetőségeit kutatja, amit a professzor (a Wong Kar-wai-filmekből ismert Tony Leung Chiu-wai) az Enyedi által élő kövületként jellemzett, 1832-ben ültetett magányos ginkgóban talál meg, erre aztán olyan mérőeszközöket aggat, mint a kisbabákra, akikkel addig foglalkozott.
Ez szép, filmként viszont nem biztos, hogy minden elemében működik. Ebben a sűrű rendszerben a Csendes barát sok minden akar lenni egyszerre: Covid-film, emberi dráma, magányról szóló értekezés, a tudományhoz írt óda, meditációs gyakorlat, ismeretterjesztő természetfilm növényekről, érintőlegesen a pszichedelikumokról is, és így tovább. A sok téma miatt néha Enyedi szétaprózza a figyelmét és elvész a rengetegben. A három epizodikus sík és a gazdag témakörök valami koherens egész megteremtése helyett inkább szétszórják a figyelmünket és az azonosulás lehetőségét: mire elkezdenénk szurkolni a fiatalok szerelméért és Grete emancipációs harcáért a múlt században, hirtelen újra a Marburgban ragadt Tony doktorral vagyunk. Amikor elkezdenénk ráhangolódni a magányos kutatóra, hirtelen német húszévesekkel spanglizunk a tábortűznél 1972-ben.
Az idősíkokat Enyediék háromféle nyersanyaggal rögzítették (35 és 16 milliméteres film, illetve digitális kamerák), ami vizuálisan szintén szétzilálja az élményt. Éljen soká az analóg forradalma, a Csendes barátnak mégis a digitális képek kórházi sterilsége áll a legjobban, ebből indulunk el, ez ad neki jóízű kimértséget a nyitóképeknél, és kifejezetten zavaró, amikor gyors egymásutánban ugrálni kezdünk a formátumok közt. Nagyjából úgy, mint amikor a digitális videóklipekbe szúrnak be Super 8-as felvételeket a keserédes nosztalgia érzékeltetésére, aztán pár kézikamerás snittet a Y2K-trend oltárán áldozva.
Sokkal megnyerőbb ennél Enyedi szuper színészeinek sterilsége, ami végig telitalálat. Ezek a figurák nagyon szépek (a kopaszon kicsit Barack Obamára hajazó Tony Leung is), már-már olyan érzésem volt, hogy sosem izzadnak és mindig jó illatuk van, pedig a professzort még hányni is látjuk. Az ilyen apró, elsőre jelentéktelen elemeken át jelentkezik Enyedi diszkrét humora: a Csendes barátban egy bitang nagy csülök is a komikum forrása, és kedves, esetlen tréfák vannak a csendekbe kódolva.
A szép szereplők azért nem olyan túlzóan szépek, mint Aronofsky tökéletes kinézetű színészei, Enyedi karaktereinek bája természetes, és nem hollywoodi. A három síkon viszont nehéz igazán megkedvelni bármelyiküket is, még ha összeköti is őket a Marburgi Egyetem és a végül egészen egy orgazmusig jutó nagy ginkgó: az idő totemoszlopa, az emberek csendes megfigyelője, az őket túlélő természet szimbóluma, biztos pont a múltban, és a jelenben is, amikor minden egyre gyorsabban csesződik szét.
Azonban a Csendes barát nagy bravúrja, hogy Enyedi teljesen más viszonyulást teremt az emberi és növényi szereplőkhöz. Nézőként abszolút frissítő hús-vér emberek helyett lehamuzott virágok jóllétéért aggódni, és itt egy bimbózó növény újabb hajtása is bombasztikus esemény, a rügyezés szinte robbanással ér fel. Ha pedig az eredeti missziót nézzük – miszerint ez a film nem elsősorban emberek, hanem egy fa, és megannyi más növény története – ránk van bízva, hogy szurkolunk-e bárki szerelméért, a halandók boldog-szomorú percei valójában másodlagosak.
Van abban valami nagyon szép, amikor egy rendező érzékenysége és személyisége ennyire átszivárog a filmen, Enyedi empátiája, introvertáltsága és mély lelkülete pedig tökéletesen passzol a Csendes baráthoz, ezek nélkül nem is tudna ilyen sajátos alkotás létrejönni. A rendező anélkül is tanít, hogy szájbarágós tanmesét csinálna: figyelemre, jelenlétre, kíváncsiságra ösztönöz, és mer játékos lenni. Ez valahogy mindig ott volt Enyedi rezignált karaktere mögött, és talán itt jön ki eddig a leghangsúlyosabban és legszabadabban. A vízió csillagos ötös, az összhatás mégis felemás: egyedi ötletek füzére ez, csak a kivitelezés megbotlik félúton. A Csendes barát így jobb meditációs gyakorlat és ismeretterjesztő anyag, mint amennyire jó film lehetne.
A Csendes barát már látható a magyar mozikban.
