Emberi beavatkozásokkal nem lehet visszafordítani a klímaváltozás hatásait hazánkban, nem lehet a Duna–Tisza közéről évtizedek óta hiányzó vizet pótolni, és öntözéssel sem lehet mindenütt a mezőgazdasági termelést segíteni – mondta Rakonczai János a Telexnek. A Szegedi Tudományegyetem Természet- és Környezetföldrajz Tanszékének professor emeritusa három évtizede kutatja az éghajlat változásának hatásait, különösen a csapadék és az azzal összefüggő talajvízkészlet, a növényzet átalakulását és a táj változásait.
Évtizedek óta nem esett eleget
Rakonczai a saját és több más kutató eredményeire alapozza a véleményét, és úgy gondolja, már régóta itt volna az ideje, hogy a féligazságok és a félretájékoztató információk helyett a közvélemény valós képet kapjon a helyzetről. Ezért az egyetemen kívül is gyakran tart előadásokat Szegeden és sokfelé máshol is a klímaváltozás jelenségeiről és arról, hogyan kell azt értelmezni, ami e téren történik nálunk.
Rakonczai János elemzése szerint a mai helyzet eredendő oka az, hogy a Duna–Tisza közén a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek közepéig tartó időszakban kevés volt a csapadék, ami ezen a területen kétévnyi csapadékmennyiség kimaradását jelentette. Az utóbbi négy-öt év tartósan aszályos időszaka ezen a tájon újabb egyévnyi csapadékhiányt okozott.
A nagyon csapadékos 2010 is csak átmenetileg csökkentette a táj vízhiányát: akkor egy év alatt 3,8 milliárd köbméter volt a növekedés, majd a következő évben 1,5 milliárd a csökkenés. (Összehasonlításul a Balaton vízkészlete például 1,8-2 milliárd köbméter.) A kutatásokkal a növekvő felmelegedés hatásait is becsülni tudták: 1,5-2 fokos hőmérséklet-emelkedés évente akár 300-400 millió köbméteres vízveszteséget is okozhat a Homokhátságon.
Nem hoz elég vizet a folyó
Súlyos csapás az Alföld vízháztartására, hogy a Tisza vízgyűjtő területén évek óta csökken a téli hófelhalmozódás, ami 2025-ben már gyakorlatilag a nullához közelített. Emiatt a folyóink hóolvadásból táplálkozó nyári árvizei is elmaradnak. Szegednél a 2006-os rekordárvíz óta a Tisza csak néhányszor lépett ki a medréből, és akkor is csak kismértékben. Ugyanakkor a Vajdaságban levő törökbecsei duzzasztó hatása nélkül a szegedi vízállás körülbelül további két méterrel alacsonyabb lenne.
Ha tartósan alacsony a folyók vízállása, a meder felé a földbe leszivárgó talajvíz szintje még tovább süllyedhet. Azok a területek, ahol a vízkészletek csak a csapadékból pótlódhatnak – ilyen a Duna–Tisza köze mellett a Nyírség is –, kiszolgáltatottak a csapadéknak.
Rakonczai felidézte, hogy amikor a kilencvenes évek elején a Duna–Tisza közi nagymértékű vízhiányt felismerték, Pálfai Imre, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság szakembere a fő okként az időjárást (50 százalék), az ivóvíz-kitermelést (25), a földhasználat változását (például az erdősítést, 10) nevezte meg. A talajvízkészletek változásának térinformatikára alapozott elemzésével ugyanakkor a professzor és tanítványai kimutatták, hogy három-négy évtized ivóvízkivétele is csak nagyjából akkora változást okozott, mint amennyit egy szélsőségesen száraz év ront a helyzeten.
A legutóbb elvégzett elemzések azt mutatják, hogy az utóbbi öt évben a Homokhátságon a talajvízkészlet újabb 1,5-2 milliárd köbméterrel csökkent. Jól mutatja a szomorú mai helyzetet, hogy a talajvíz szintjét mérő kutak, amik egy részét még a harmincas–ötvenes években létesítették, mára sorban kiszáradnak, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság területén legalább húsz ilyen száraz kút van. Többségük a Homokhátság magasabb részein található, de vannak ilyenek a Tiszához közelebb, sőt a Tisza bal partján is, ahol nem homokos talajok vannak: Szentes körül és a Maros hordalékkúpján is.
A tartósan mélyre süllyedt talajvíz az oka a fák kiszáradásának és a fák korai lombhullatásának, ami országszerte látható. A hamis ősznek nevezett jelenségről a Telex is beszámolt.
Az emberi tevékenység fokozta a kiszáradást
Rakonczai úgy véli, a Homokhátság helyzetéről a sajtóban gyakran szereplő „elsivatagosodás” ugyan érdekes, de tudományos szempontból nem helytálló kifejezés:
„Valójában inkább elsivatagosítás folyt az utóbbi évtizedekben.”
A talajt az év egy részében növényzet nélkül, fedetlenül hagyó szántóföldi művelés nagymértékben oka annak, hogy a csupasz felszíneken homokmozgások alakulnak ki. Ez nemcsak szélerózióval, hanem növekvő párolgással is jár, így fokozza a talaj kiszáradását.
A csupasz homok képeit látva sokan úgy beszélnek a Homokhátságról, mintha az valódi sivataggá válna. Pedig ha megszűnne az emberi tevékenység a tájban, akkor ott nem sivatag, hanem füves-erdős sztyepp alakulna ki. Csupasz homok pedig csak egy kisebb területen, a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó fülöpházi homokbuckáknál található.
A „sivatag” fogalom használata amiatt is téves, mert sivatagnak azokat a meleg területeket tekintik a szakértők, ahol a sokévi átlagos csapadék 200 milliméternél kevesebb. Rakonczai szerint fontos tény, hogy nálunk nagyon ritkán fordult elő egy-egy évben 300 milliméternél alacsonyabb átlagérték; a legkisebb csapadékmennyiség 2000-ben Szegeden volt: 203 milliméter.
Az igazi probléma az, hogy az elmúlt évek többségében a növekvő hőmérséklet miatt a párolgás jelentősen meghaladta a csapadék mennyiségét.
Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a klimatikus tényezők változása akár két-három évtized alatt jelentősen módosíthatja a természetes tájat.
Ötletelés helyett számolni kell
Rakonczai szerint az utóbbi évek során egyre többféle jó szándékú elképzelés jelent meg arról, mit lehetne és mit kellene tenni a vízhiány ellen. De a „mit és hogyan”-hoz ismerni kellene a problémák igazi mértékét. Ez pedig számszerű adatok nélkül nem megy.
Az elmúlt 25 évben a mezőgazdaságban öntözésre használt vízkészlet egyik évben sem volt több 300 millió köbméternél, inkább ennek a fele volt a jellemző. Az öntözött területek nagysága 1400 négyzetkilométer alatt maradt évente, és a legnagyobb fejlesztési elképzelések sem számolnak 5-6 ezernél nagyobb területtel, amit öntözni lehetne, ugyanakkor 43 ezer négyzetkilométer az összes szántóföldi terület. Ebből 15-20 ezer az, amit aszályok veszélyeztetnek, és ott remény sincs az öntözésre. A valóságban pedig nincsen ingyenöntözővíz sem, hiszen annak a mozgatását valakinek végül ki kell fizetnie – ha az állam fizet, akkor közvetve az is, aki nem jut vízhez. Ezért csak ott érdemes öntözni, ahol az valóban gazdaságos.
A Duna–Tisza köze és a Nyírség vízhiánya minimum 4-6 milliárd köbméter. Azt tudomásul kell venni, hogy nincsenek teljes és átfogó megoldások, mert az igen nagy mennyiségű vizet – amit nagy részben az éghajlat átalakulása vont el a Duna–Tisza közéről – nem lehet emberi tevékenységgel teljesen vagy nagy részében, az egész érintett területen visszapótolni.
Egyszerűen nincsen annyi elérhető és felhasználható víz, amennyivel a hatalmas hiányt pótolni lehetne, még akkor sem, ha a vízpótlásra korlátlan pénzügyi fedezet állna rendelkezésre, ami nyilvánvalóan szintén nincsen meg.
Mindezek alapján Rakonczai úgy véli, hogy csak a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó, helyi szintű megoldások segíthetnek, azaz meg kell tartani a talajban a vizet, ahol csak lehetséges. A helyi vízpótlásokat úgy kell alkalmazni, ahogy egy-egy terület adottságai azt lehetővé teszik. Emellett olyan mezőgazdasági művelési módokra van szükség, amik nem szárítják ki a talajt, hanem hozzájárulnak a víz megtartásához.
A problémák és a megoldási lehetőségek helyenként eltérők lehetnek. Éppen ezért nagyon fontos lenne a területen gazdálkodók megfelelő tájékoztatása, a valós helyzet feltárása. Könnyebb és olcsóbb a gazdákhoz eljuttatni az ismereteket, mint a vizet – jelentette ki Rakonczai.
A vízkímélő megoldásokat mások is javasolták már, és főként a magukra utalt gazdálkodók ismerték fel és próbálták megvalósítani, amire szerintük szükség van a klímaváltozáshoz alkalmazkodó mezőgazdasági műveléshez, de az nem látszik, hogy ők széles körű és érdemi támogatást kapnának. A területalapú agrártámogatások egy részét a vízmegtartó gazdálkodásra kellene fordítani, legalább öt-tíz éven át – mondta Rakonczai. Ezen a téren már vannak változások.
Természetesen arra is nagy szükség lenne, hogy több csapadék jusson a Duna–Tisza közére, de ebben csak reménykedhetünk. Ám a kutató szerint a klímaváltozás és a felmelegedés valószínűleg nem áll meg, és az éghajlattani modellek szerint a csapadékhelyzet még évtizedekig nem fordul kedvezőbbre, ezért nincs időnk a teendők halogatására.
A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.
