Emlékszem arra, amikor még a telefonokba be kellett dugni a füleseket, és leírva ezt úgy érzem magam, mint a nagymamás mém főszereplője, akit aztán az unokája támogat, hogy persze nagyi, hogyne. A jackdugó lassú eltűnésével, a piacot elárasztó bluetooth-fülesek elterjedésével még pont nem tartunk ott, hogy eltűnjön a kábel, de mintha a legnagyobb gyártók, és a legkisebb startupok pont ezen mesterkednének éppen. Hiszen ha valamit ki lehet spórolni egy telefonból azért, hogy még nagyobb legyen a képernyője, még kerüljön bele RAM, vagy valami egyedi feature, azt ki is fogják hagyni.
Miért is ne hagynák, a bluetooth nem hajlandó eltűnni, hiába vannak ugyanolyan gyerekbetegségei, mint 5 éve, hiába tud még mindig egy fárasztó kálvária lenni az, hogy eszközöket párosítsunk, bluetoothos fülesek lesznek. És főleg lesznek olyanok, amik nem a klasszikus fülhallgatók, hanem füldugók, amik kifejezetten kapóra jönnek akkor, amikor az emberiség jelentős része egy maszkkal bohóckodik, viszont kedve van a kórokózok mellett más kellemetlen dolgokat is kiszűrni a közvetlen környezetéből.
Ezek a fülesek kényelmesek, a kábelmentességük miatt nem kell bénázni azzal, hogy a kezünkben tartjuk a telefont, már ha telefonhoz használjuk őket, a hívásokat is lehet velük kezelni, és ezeknek köszönhető, hogy ha holdkórosnak hiszünk egy embert az utcán, az egyre nagyobb valószínűséggel már ilyen fülest használ. Aminek használatakor gyakorlatilag zéró nyom utal arra, hogy az illető telefonál, maximum ha közel mentünk és látunk két dugót, vagy ha Apple-termékről van szó, akkor két cigicsikket kilógni a füléből, de egy holdkórosnak hitt emberhez senki sem fog olyan közel menni. A viszonylag új generációban már kezdenek kikopni azok a nyakbavaló galléros egységek is, amitől úgy tud kinézni a viselője, mintha rátettek volna egy high-tech nyakörvet egy jövőbeli szuperbiztonságos börtönben, és felrobbantanák a nyakát, ha kiteszi a lábát egy bizonyos körből. A mostani fülesek már tényleg nagyjából annyira tűnnek fel, mint a fülbevalók.
De úgy általánosságban attól, hogy egy kütyü kevésbé észrevehető, az nem azt jelenti, hogy ezzel elérte a tökéletes formáját, sőt. Ezekkel a fülesekkel kapunk valamit, amit megint tölthetünk, míg mondjuk a kábeles változatokkal ilyen eszünkbe nem jutott volna. Nem nagyon van olyan, amit 8 órán keresztül tudnánk használni, egyszerűen nem bírja aksival. Tölteni pedig egy saját kis dobozban kell, általában USB-C kábellel, úgyhogy lesz hozzá még egy semmi másra nem használható biszbasz, plusz jó esetben egy extra kábel is hozzá. Benne van a pakliban, hogy egy darabját elhagyjuk, vagy egy fülhallgatót, vagy a töltődobozt, és akkor néhány cég kivételével rendelhetünk megint egy új szettet. És hát ismétlem századjára, egy bluetooth-technológiát használó eszközről van szó, ami a legkitartóbb próbálkozások ellenére is képesek bénázni, ledobni a kapcsolatot, akadozni, recsegni, nem kapcsolódni az eszközhöz, véletlenül a szomszéd zenéje kezd el szólni rajtuk, és így tovább. A próbálkozások ellenére a hangminőségük sem annyira jó, mint lehetne mondjuk egy rendes, kábeles fülhallgatónak – én jelenleg egy 20 ezer forintos Audio-Technika ATH-M30x-ben hallgatom a Spotify-t laptopról, és gyakorlatilag nem volt olyan füldugós kütyü, amiben ugyanez jobban szólt volna.
Igen, tudom, hogy a Spotify-jal zenét hallgatni olyan, mint foszlós menzai szalvétáról enni a Costest, és hogy még a legjobb minőségben sem fog soha felérni egy .flac vagy egy .wav fájllal, de aki a telefonján hallgat zenét, azt nem biztos, hogy az audiofil ösztönök vezérlik. Annak ellenére, hogy például a Tidal nevű zenestreaming pontosan ezt a piacot akarta belőni magának.
Nem, a telefonunkon nem olyan jó minőségű zenét hallgatunk és általában telefonálunk is néha – a bluetoothos füleseknek pedig ezeknek a követelményeknek kell megfelelniük. Ezért fogtunk és kiválasztottunk a tényleg eléggé telítettnek tűnő piacról néhányat, főleg a drágábbik végéről, hogy kiderüljön, milyen ezeket használni. Egy olyan embernek, aki telefonról hallgat Spotifyt.
Ez nem egy mindenre kiterjedő teszt, főleg azért, mert egyszerűen annyi ilyen nyavalyás füles van a piacon, hogy képtelenség átfogó cikket írni róluk, hanem inkább egy szubjektív beszámoló arról, milyen ezeket használni. Ha valakit tényleg egy mindenre kiterjedő teszt érdekel, akkor ajánlom a Wirecutter cikkét, aminek a „futottak még” kategóriája hosszabb, mint amennyi féle és fajta fülest én használtam életem során. De az biztos, hogy ők egyiket sem potyogtatták az V. kerületi autós forgalom alá.
Azt sem fogom megmondani, hogy melyiket érdemes megvenni, mert képtelenség: a döntést befolyásolhatja, hogy mennyire márkahű az ember, mekkora összeget hajlandó erre költeni, milyen telefonja van, akarja-e számítógéphez használni, meg úgy általában, milyen kinézetű dolgokat szeret a fülébe dugdosni, és hogy a füle általában milyen formájú.
Mi True Wireless Earphones 2 Basic
A Xiaomi fülhallgatójával már szőrmentén foglalkoztam az okosotthonos kütyükről szóló cikkemben, de azért érdemes még egy kicsit gyúrni, főleg azért, mert a kínai gigacég egyszerre tudta azt megjátszani, hogy nagyjából a piac legolcsóbb bluetoothos fülesét dobta a piacra, és azt is, hogy ez a fillérekbe kerülő füles képes arra, hogy ha letesszük szám közben, akkor leállítja a zenét. Ez pedig olyan feature, ami a többszörösen ennyibe kerülő füleseknél sem mindig van meg.
Az Apple-re emlékeztető, lecsöppenő cigicsikk-forma itt még vaskosabb, és még műanyagabb. Súlya kézben szinte észrevehetetlen, sőt, olyan mintha egy műkütyü lenne a kezünkben, a fülünkben pedig csak olyan, mintha valamit viccből bedugtunk volna, és bármelyik pillanatban kieshet belőle.
Sokáig gondolkodtam, hogy a zenét hogyan lehetne tesztelni, mi az a dal, amit mindegyik fülesben bömböltetni fogok. Végül beugrott az, amit egy lengyel fesztivál nulladik napján órákig végtelenítve hallgattam egy kempingben. És ha a lengyel színpadépítőknek megfelelt, akkor nekem is meg fog felelni a Sweetest Taboo Sade-tól. Ami egy bombajó szám amúgy is, de ezt a Xiaomi fülesén meg nem mondanánk, alapból olyan, mint azok a virális Youtube-videók, amikben nagyon híres slágerek szólnak a másik szobából vagy egy üres plázában. A lerakás viszont tényleg működik, elég kivenni a fülünkből, és letenni mondjuk az asztalra az egyiket, és leáll a zene. Más kérdés, hogy akarunk-e zenét hallgatni vele egyáltalán. Zajszűrés nincsen, annak ellenére, hogy Sade Adu duruzsol a fülemben, pontosan ugyanúgy hallok mindent vele a környezetemből, mintha nem ezt tenné.
A TW E2B elvileg akadálymentes terepen 10 méterig bírja a kapcsolatot, egy feltöltéssel 5 óráig húzza, de ha fel van töltve a kis töltődobozkája, azzal még +15 órát hozzá tudunk rakni. Amúgy erre is igaz, hogy olcsó húsnak híg a bluetootha, vannak azért kapcsolódási problémái a fülesnek, illetve saját fülemmel nem, de elmondásból már hallottam olyanról, hogy a két fülesben csúszással szólt a zene, mintha egy visszahang-szobába keveredtünk volna. Vagy egy üres plázába. De telefonbeszélgetésekre, podcast hallgatására otthon ideális lehet, főleg ennyi pénzért. (9000 forint)
EarFun Free Pro
Te beletennél valamit a füledbe, aminek az a márkája, hogy EarFun? Illetve bocsánat, ahogy a dobozán van: EarFün? Én csak munkából. Az EarFun egy hároméves cég, de tavaly a CES-en díjakat is kapott, ez a Free Pro pedig elvileg a világ legkisebb olyan fülese, ami egyrészt teljesen drótnélküli, másrészt pedig aktív zajszűrésre is képes. Kinézetre nem egy őrületesen nagy dizájnelem, a tokja messze a legunalmasabb az öt közül, egy semmilyen fekete szelence, amire az van írva, hogy earfün. Sajnálom, nincs az a mennyiségű Sade, hogy ezt elnyomja.
Apropó Sade, a Xiaomihoz képest már sokkal több apróságot lehet hallani a zenében, ami mondjuk nem is csoda, hiszen nem csak lifeg a fülemben, hanem konkrétan bele is kell dugni. Sőt, a dugórész mellett van egy pici, szárnynak nevezett műanyagdarab is rajta, aminek a beállítására nagyon kell vigyázni, hogy működjön a zajszűrés. Ami a zenehallgatásnak a Sweetest Taboo, az a zajszűrésnek a Deák téri forgalom esőben, úgyhogy megpróbáltam ott meggyömöszölni az EarFun képességeit. Lehet, hogy nekem nem sikerült megfelelően betuszkolni a fülembe ezeket a szárnyakat, vagy a városközpont a nyikorgó villamosával lehetetlen küldetés, de szinte semmit sem szűrt ki. A zajszűrés funckió kikapcsolva és bekapcsolva is ugyanolyan hatást keltett, amikor a kettő közötti „ambient noise”-fokozatra kapcsoltam, akkor egy nagy sistergést is kaptam pluszba. Egy dologra viszont alkalmas volt: ez volt a tesztben az egyetlen zajszűrős füles, amit gond nélkül tudtam használni fél füllel is voicechatben, nem lett belőle valami posztmodern hanginstalláció a fülemben tőle. Természetesen ez volt a helyzet, amikor a zajszűrésnek semmi értelme nincs, de muszáj volt elmondanom.
Számítógéphez gond nélkül tudtam csatlakozni vele, de a zeneminőség itt sem volt annyira eszelős, viszont órákig tudtam úgy használni, hogy egyszerűen megfeledkeztem arról, hogy bármi is van a fülemben, nem zavart, nem böködött, és nem is annyira merült le. A bluetooth elvileg 15 méterig bírja, de egy becsukott ajtó már kifogott rajta. A fülesek zajszűréssel 6 órát, anélkül 7 órát bírják. A dobozát két óra alatt lehet feltölteni, drótnélkül töltővel 3 és fél óra alatt, a doboz pedig a füleseket 1 óra alatt tölti fel. (Magyarországon hamarosan kapható, külföldön 60 euró körül mozog az ára.)
Bang & Olufsen BEOPLAY E8 3.0
A Bang & Olufsen fülhallgatója valószínűleg a legdrágább tárgy, ami kipottyant a fülemből, és autók alá esett. Történt ugyanis, hogy egy hét intenzív teszt után, aminek során mérsékelten, de azért meg voltam elégedve a fülessel, úgy döntöttem, hogy itt az ideje a mindent vivő tesztnek, és biciklizés közben is ki kell próbálni. Úgyhogy nagy lendülettel el is indultam vele, és isteni volt – annak ellenére, hogy a B&O fülese akkora, mintha egy kisebb parafadugót szeretnénk a fülünkbe tuszkolni, teljesen jól működött, piros lámpánál még a zajszűrést is próbálgattam vele.
Aztán az Alkotmány utcában, mint egy kósza Dunakavics, egyszer csak egy visszafogott surrogást hallok, és látom, ahogy a fülemből kiesik az amúgy százezer forint feletti fülhallgató egyik fele, kicsit még a vázon is pattog, majd egészen az aszfaltig pattan. Egy olyan útszakaszról van szó, ahol egy esős napon egy fékezésnél a mozgásom átváltott egy Fatboy Slim-klipbe, és nem az elegáns Christopher Walkenre gondolok, hanem a dróton rángatott vidéki urakra. Úgyhogy a satuféket kizártam, komótosan megálltam, letámasztottam a bringát, és néztem, ahogy az ötödik kerületi SUV-k sorban átgázolnak egy sok tízezer forintos kis biszbaszon. Miközben a jobb fülembe megállíthatatlanul szólt a zene. A BEOPLAY E8 megroppant, belseje kilátszott, illesztéseit kikezdte a több tonna súly. Viszont bedugtam a fülembe, és még szólt, igaz, az érintője már annyira nem működött. De jobbnak láttam inkább füles nélkül biciklizni, amúgy sem szép dolog.
Azért voltam sokáig mérsékeltem megelégedve a Bang & Olufsennel, mert otthoni környezetben egész jól megy a zajszűrése, jól szól. A mérsékelt rész viszont annak köszönhető, hogy addig meg sem mukkan az eszközömmel, amíg egy appot fel nem telepítek, és előáll az a hülye, és adatvédelmileg fura helyzet, hogy hozzáférést kell adnom a Facebook- vagy Google-fiókomhoz, hogy egyáltalán használni tudjam. Az app segítségével aztán lehet variálni az hangszínen, basszuson és magas hangokon, de valójában egyik sem olyan eszeveszett változtatás, hogy megérje rajta bindzsizni.
Ami viszont nagyon brutális ennél a fülesnél, az az ára, és ezt nem csak csóró újságíróként mondom, aki tropára törette az egyik felét. A boltokban 110 ezer forint felett kezdődik a BEOPLAY E8, ami nevetségesen sok. Főleg egy olyanért, amiben például aktív zajszűrés sincsen, csak a transzparenciát lehet állítani. Tény, ha ezt lekapcsoljuk, akkor elég jól megakadályozza a fülünkbe jutó külső zajokat, például szűrés nélkül is jobban tudja ezt, mint az aktív zajszűrős EarFun. És egyszerűen ez a kütyü túl nagy, túl vaskos, túl nehézkes, és érezhetően csak a Bang & Olufsen nevet fizetjük meg vele, mint a teljesítményét. Egy töltéssel 7 órát bírja, ehhez még hozzá lehet csapni összesen plusz 28 órát a tokjával. (110 000 forint környékén)
Apple AirPods Pro
Sajnálom, elmúltam már bőven 14 éves, de ha meglátom az Apple-füldugóját valakin, akkor önkéntelenül is a Keresd a nőt! jut eszembe, ahogy fityeg a sperma Ben Stiller fülén. Mostantól az anyaméh fog eszembe jutni vele, mert azt hiszem, ennek a fülesnek a segítségével jutottam életemben a legközelebb állapotba ahhoz, amikor bekapcsoltam a zajszűrést, beraktam ezt, és próbáltam egyszerre elaludni és nem elaludni, mert túl jó volt az élmény.
A zajszűrés megdöbbentő volt, és nem is kellett ehhez a Deák téri forgalmat kipróbálnom, elég volt ezeket a szavakat legépelnem a mechanikus billentyűzeten először anélkül, majd azzal. Ha valakinek nem lenne esetleg otthon mechanikus billentyűzete, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani a hangját, mint amikor valaki egy golyószóró segítségével próbál egy írógépen dolgozni, hangosabb és idegesítőbb csak akkor lehetne, ha az ember még teli torokból ordítana is hozzá. Az Apple AirPods Pro ezt a gépelést a Sweetest Taboo alatt halk szöszmötöléssé változtatta át, valami kis nesz, ami csak úgy motoszkál a zene alatt. Ennek amúgy hátulütője is van, egyszer elkövettem azt a hibát, hogy főzés közben bekapcsoltam a zajszűrést, és csak kikapcsolva jöttem rá, hogy bőven jó lesz az olajon a hagyma, már a hangja alapján is. De bekapcsolva úgy éreztem magam, mintha magamra húztam volna egyszerre egy stresszpaplant, betoltam volna egy CBD-gumicukrot, és valaki közben dörzsölgetné a hátam. Csak közben majdnem odakozmált a hagyma.
Párosítani pofonegyszerű volt iPhone-nal, még egy kis animációval is megy a parasztvakítás a telefonon az új csatlakozáskor. A füles elvileg összeköti magát az Apple ID-val, azaz ha van más eszközünk egy profillal, ahhoz is tud csatlakozni. Nekem kifejezetten szimpatikus, hogy van rajta egy fizikai kapcsoló, amivel irányítani tudjuk, és aminél érezzük, hogy benyomódott, nem pedig tippelünk, hogy sikerült-e elégszer és eléggé megnyomni az érintőképernyőt. Az viszont irtó ciki, hogy még a legolcsóbb Xiaomi is képes arra, hogy a hangerőt növelje vagy csökkentse anélkül, hogy a telefonunkat elő kelljen venni, az Apple-nél pedig marad ez, vagy pedig szerencsétlenkedhetünk Siri és a neki adott parancsokkal.
Itt is muszáj elmondani, hogy a szuper zajszűrés ellenére ez egy röhejesen drága ár, főleg akkor, ha hasonlóan borzasztóan bírja az aksija, mint a sima AirPods, aminél sokan drasztikus teljesítménycsökkenésről meséltek. Ha nem nyomták volna a kezembe, hogy tessék, próbáld ki, eszembe nem jutott volna venni egy ilyet. Még most, hogy egy hete használom folyamatosan, most sem tudnék kiadni érte ennyi pénzt. Azt amúgy hozzá kell tennem, hogy a cikknek ezen a pontján eljutottam odáig, hogy órák óta a The Sweetest Taboo szól a fülemben.
Az AirPods Pro elvileg izzadság-, és vízálló (egész pontosan IPX4) besorolású, de nem reckíroznék meg egy zuhanyzást vele. Egy töltéssel csak 4,5 órát bír, ami azért annyira nem eszelősen sok, egy fél műszakot nagyjából, de 24 órányit lehet utántölteni a tokból, és 5 perces töltéssel már 1 órát lehet megint hallgatni. (A hivatalos Apple-boltban 99 000 forintba kerül.)
Samsung Galaxy Buds Pro
Nyilván egy másodlagos kérdésnek kell annak lennie, hogy egy ilyen fülhallgató hogyan néz ki, de a Samsungé pont olyan, ahogy 2020 környékén ki kellene néznie egynek, ami ugye azt jelenti, hogy olyan, mintha 2000-ben tervezték volna, fekete (legalább is a Phantom Black fantáziaszínű változat), csillog, és kicsit olyan, mint egy földönkívüli feje. És ez volt az egyetlen, amibe nem tudok sehogy belekötni, tökéletesen szól, jól működik a zajszűrése, nem lóg ki semmi kellemetlen dolog az ember füléből a használata közben.
A zajszűrés mindig akkor megdöbbentő, amikor az ember kikapcsolja, és rájön, hogy egy olyan világban él, ahol a falnak is nemhogy füle van, hanem zöreje is. Nem olyan mindenre kiterjedő, mint az AirPod Pro, de valahogy kevésbé agresszív is. Meg kell mondjam, nagyon nehéz zajszűrést összehasonlítani zajszűréssel, és aztán leírni a tapasztalataimat.
Az egyetlen, amibe bele tudok kötni, az az érintőfelülete, ami gyakorlatilag az egész dugó külső felülete, és folyamatos bizonytalanságban voltam, hogy most sikerült-e megérintenem rendesen, és ha megteszem, akkor azt most egy duplaérintésnek fogja venni, vagy kezdhetem elölről. Zajszűréssel öt órát bír, anélkül 8 órát, előbbinél 18 órát lehet rátölteni, utóbbi esetben 28 órát. De egyszerűen nem tudok semmi negatívumot felhozni, már ahhoz képest, hogy ez még mindig árban alulról súrolja azt az értéket, amiért józan döntés lenne ezt venni. Ki tudja, lehet, hogy aztán az ember megveszi ezt, és ez lesz életében a legédesebb tabu. (85 000 forint körül)
Tl;dr most akkor melyik kinek mire jó?
Mi True Wireless Earphones 2 Basic – azoknak, akiknek kell egy olyan füles, ami szétfilterezett TikTok-videón Apple-nek néz ki
EarFun Free Pro – aki zajszűrést akar, de mindegy, hogy jól működik-e, illetve aki örömmel válaszol arra a kérdésre, hogy milyen fülest vett, azzal, hogy egy FülMókát
Bang & Olufsen BEOPLAY E8 3.0 – egy performatív audiofil, aki audiofil akar lenni akkor is, amikor videohívásokat bonyolít le, és fennáll a veszélye, hogy egy terepjáró átmegy a fülesén
Apple AirPods Pro – gazdag embereknek
Samsung Galaxy Buds Pro – egy fokkal kevésbé gazdag embereknek
(A Samsung és Xiaomi termékeket a gyártók hazai képviseleteitől kaptuk a teszthez, az Earfünt a gyártótól, az Apple AirPodsot az iSTYLE-tól, a Bang & Olufsent pedig a Technolivingtől.)