Az otthonom okos lett, csak én maradtam hülye

2021. január 05. – 13:00

Az otthonom okos lett, csak én maradtam hülye
Egy rakás Xiaomi-termék – Fotó: Szombat Éva/Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A lakásom nem okos, de annyira nem okos, hogy például ki lehet csengetni a nagyszobából a konyhába. A legtöbb kilincset szerintem olyan nyolcvan éve nem cserélték, az ablakokat sem érte el a nagy nyílászáró-forradalom, a parkettának nem ártana egy felcsiszolás, a fürdőszobában a központi vizet egy olyan csappal lehet elzárni, amit ha felújítanának, mehetne egy hetvenes évekbeli Szabó István-filmbe mellékszerepelni. Valószínűleg ez igaz a villamos vezetékekre is a falban. Ez egy albérlet, és sosem gondoltam volna arra, hogy nem rossz, nem rossz, de fel lehetne turbózni egy kínai vállalat okostermékeivel, hogy aztán a telefonomról irányítgassam a lakásom bizonyos elemeit. Aztán hopp, eltelt pár hét, és azon kapom magam, hogy a telómat nyomkodom, hogy rendesen tudjon működni a fogkefém.

A Xiaomi valamikor a 2010-es évek elején jött rá arra, hogy izomból le lehet rohanni az otthoni techpiacot azzal, ha megrohamozzák iszonyatos mennyiségű termékkel. A kínai cég nem saját maga kezdett el különböző okoskütyüket gyártani, hanem nagyon okosan különböző helyi startupokat porszívózott fel magának, amik megkapták az anyacég renoméját, márkáját, cserébe el kellett köteleződniük a szűk haszon mellett. A startup megkapja azt a figyelmet, amire ácsingózik, viszont fel kell arra készülni, hogy a bevételeinek jelentős részét egy csatornán, a Xiaomin keresztül fogja kapni.

A termékek, pontosabban a termékek gyártóinak egy jelentős részét a cég egyszerűen csak Ecosystemnek nevezi, ezekből épül fel az otthoni ökoszisztéma, amit aztán lehet a telefonról, ideális esetben szintén egy Xiaomi okostelefonról irányítani. Az Ecosystem legnépszerűbb terméke Kínában a levegőtisztító volt, de imádom, hogy nem olyan régen bemutatták az indukciós, wifikompatibilis rizsfőzőt is. (Erről a vállalati vállalásról egyébként a Wired írt még egy hosszabb cikket a messzinek tűnő 2017-ben.)

Rizsfőzőt sajnos nem kaptam, de decemberben a Xiaomi hozzám vágott húsz terméket az ökoszisztémából, hogy próbáljak meg valahogy okosotthont varázsolni az albérletemből. Kaptam lámpákat, villanykörtéket, mozgásérzékelőket, okosporszívót, okosvízforralót, okosfogkefét, okoskonnektort, okosprojektort, okoslégtisztítót, okosfülhallgatót, okosmérleget, okoskamerát, okoskarkötőt, csak én maradtam hülye, mert a legtöbbet képtelen voltam az életembe illeszteni. De soha nem volt még ennyi USB-kábelem itthon.

Nehéz lenne egyszerre huszonvalahány termékről tesztet írni, úgyhogy először hatalmas általánosságokkal fogom kezdeni: a Xiaomi cuccait kicsomagolni bomba jó érzés, minden fehér, minden olyan, mintha a jövő egyik techoutletjéből küldték volna vissza, minden gazdaságos, de legalább kinéz valahogy. A használati utasítások nevetségesen egyszerűek és picik, sehol sincs az érzés, hogy kétszáz oldalt kell végigpörgetni, és olyan utasításokat, hogy például ne dobáljuk a tárgyakat, mert a végén a fejünkre esik valami. A gazdaságos csomagolást megmagyarázhatja például az, hogy elem semmihez sincsen, mindegy, hogy távkapcsolóról van szó, vagy éppen egy elég buta éjszakai fényhez. Viszont minden papírból van, a csomagolás, a doboz, a használati utasítás, a termékek pedig csak majdnem.

A kütyük maguk nem mind okosak. Mármint okosabbak, mint egy tégla vagy egy halom föld, de nem jelenti azt automatikusan, hogy mindent össze lehet kötni a telefonunkkal. Az automatikusan bekapcsolódó éjszakai lámpát nem tudom kalibrálni, hogy mikor és hogyan kapcsolódjon be, a Smart Projectort sem épp arra tervezték, hogy összehangoljam a vízforralómmal, és a True Wireless Earphones 2 Basicben sincsen mondjuk nyomkövető, hogy lássam, éppen hol hagytam el. Attól, hogy valami Xiaomi, még nem biztos, hogy a Xiaomi Home App-pal össze lehet kötni.

„De Dávid, mi az istenért tesztelsz egy okosotthont, ha sosem akartál ilyet magadnak, és úgy írsz erről, mintha egy okosfogóval húznák a bölcsességfogadat?”

– teheti fel bárki a kérdést, aki idáig eljutott a cikkben, és én sem tudom a választ egyértelműen. Az okosotthon fogalmáról nekem a retrofuturizmus két nagy rajzfilmsorozatos oszlopa, a Jetson és a Mézga család jut eszembe, ez valami olyan fogalom, amit régen elképzeltek, mi benne élünk, de reálisan majd pár évtized múlva lesz belőle valami olyasmi, ami tényleg csuklás nélkül működőképes. Egyszerre avítt fogalom, és túl modern. Olyan, mint a csengő a nagyszobámban, ami a konyhában csöng a cselédnek 2020-ban: van, de minek. Cseléd már nincs, maximum engem lehet idegesíteni vele, ahogy az okosvízforralót próbálom beállítgatni. Hiszek a kütyükben, hiszek abban, hogy az ember életét képesek jobbá tenni olyan dolgok, amik jobban és/vagy hatékonyabban működnek, lehet az lámpa, porszívó vagy egy kávéfőző. Nem hiszek abban, hogy régi jó dolgokból nem maradt semmi, a korszak minden szarával együtt irtó boldog vagyok, hogy olyan világban élek, ahol megnyomok három gombot a telefonomon, és a pár utcával arrébb lévő étteremből fél órán belül ott van pár fogás az ajtóm előtt.

Az éjjeliszekrényre tervezett lámpa – Fotó: Szombat Éva/Telex

De az okosotthon ideáját még mindig megvalósíthatatlannak tartom, mert tudom, hogy milyen egy mobiltelefont használni, egy mobiltelefonon egy appot használni, milyen egy internetszolgáltató kegyeiben lenni, és milyen úgy általában bármilyen háztartási eszközt elsajátítani. Okoseszközöket használni nekem még mindig olyan, mintha egy lakatot úgy lehetne kinyitni, hogy használjuk a kulcsot, majd énekelünk neki, hátrabukfencezünk, és matatunk a telefonunkon – hát nem egyszerűbb kinyitni azzal a kulccsal, és kész? Egészen biztos vagyok benne, hogy a jövő ez lesz majd valamikor, és a Xiaomi konkrét lépéseket tesz azért, hogy ez meg is valósuljon, ezek a kütyük nagyrészt elérhető áron olyan szolgáltatást adnak, ami tényleg a technojövő benyomását kelti. Legalább is elsőre. Aztán összedugjuk, kalibráljuk, majd rájövünk, hogy tök jópofa ez a sok cucc, de egyszerűbb a dolgokat a kinyújtott mutatóujjunkkal, egy kapcsoló segítségével használni. Ha van valami tanulsága annak, hogy pár hétig okoseszközöket használtam a lakásomban, akkor ez. Ezek a dolgok jópofák, csak nem tudok elképzelni olyan élethelyzetet, amikor elengedhetetlennek tartanám őket.

De a jópofaság is egy dolog, és habár minden körülményem, a lakásomtól a vérmérsékletemig alkalmatlan arra, hogy egy komplett automata otthont hozzak létre, inkább lett ez egy közepesen felületes, de cserébe széles körű Xiaomi-teszt azokból a termékekből, amik biztos népszerűek lesznek fiatal felnőtteknek szánt születésnapi ajándékként.

Amiket nehezen fogok visszaadni

Amit képtelen voltam megunni, azok a különböző okoslámpák és okosvillanykörték. A hálószobába szánt, Mi Bedside Lamp 2 (körülbelül 11 ezer forintba kerül) például hasznos, kezelni is egyszerű, nem muszáj a telefonnal bindzsizni, mert van egy értelmezhető kijelzője, ami úgyis egy karnyújtásnyira lesz, hiszen akkor van felkapcsolva, amikor az ember rendeltetésszerűen mellette fekszik az ágyban. Arra nem elég erős a fénye, hogy bevilágítson egy komplett szobát, de arra igen, hogy olvasáshoz, sorozatnézéshez, vagy miegymáshoz adjon fényt. Elkezdtem ébresztőként is használni, érdekes módon az időzítője egy-két perces csúszásban van az iPhone-ébresztéshez képest, de működik. Csak mindig azt felejtem el, hogy milyen beállításon hagytam legutóbb, a cikk írásának napján például halvány kék fénnyel ébresztett.

Az asztali lámpa és az app, amivel kezelem – Fotó: Szombat Éva/Telex

Ugyanannyira menő, bár sokkal macerásabb az okosvillanykörte Mi LED Smart Bulb (5000 forintért), amit becsavartam a nagyszobában, hogy mostantól az legyen az elsődleges fény az éjszakában. Könnyen, egyszerűen lehet a telefonon állítgatni a fényerősséget és fényhőmérsékletet, bár időben még mindig hatékonyabb felállni a kanapéról, odasétálni a villanykapcsolóhoz, és felkapcsolni a lámpát, mint megkeresni az ember telefonját, feloldani a zárolást, megkeresni az appot, kiválasztani a villanykörtét, majd módosítani az állapotát. De vannak rajta előre beállított színprogramok, a napfelkelte/naplemente-szekvencia elég jó, kábé már ezért megéri a pénzét. A gyertya pislákolását imitálóval viszont nagy valószínűséggel pszichózist lehet előidézni a legnyugodtabb emberben is. Szuper a Mi LED Desk Lamp 1S is (10 ezer forint), de nagyjából kétszer használtam telefonról, itt van a munkaállomásomon, és analóg, ujjas gombnyomási technikával kapcsolom fel és le. Ugyanennyire egyszerű a mozgásérzékelős éjszakai lámpa, becenevén Mi Motion-Activated Night Light 2 (4000 forint) ami óriási fényt ugyan nem ad, de arra pont jó, hogy három AAA-elem segítségével megvilágítsa a vécét éjszaka.

És nyilván ilyesmire van a legkevésbé szükség egy hónapok óta szinte csak otthon létező háztartásban, de a Mi Home Security Camera 360° (11 ezer forint) is pont úgy működik, ahogy kellene neki. A mozgásokat érzékelő, telefonról irányítható kamera akkor volt a leghasznosabb, amikor az autóban meg akartuk nézni, otthon hagytunk-e valamit a kanapén, vagy otthagytuk a rokonoknál. Pillanatok alatt beüzemeltük, a kanapéra irányítottuk, kicsit belezoomoltunk, és láttuk, hogy megvan az a laptoptöltő.

Amit szerettem is, meg nem is

Az egész csomag legdrágább darabja a Mi Robot Vacuum-Mop nevű robotporszívó volt (55 ezer forint), ami rémisztő hatékonysággal tudott lavírozni a hektikus, szabályos formákat sokszor mellőző nappalinkban, és négy alkalomból kétszer tökéletesen fel tudott porszívózni magától is. Egyszer nagy vagányul akkor indítottam el, amikor elmentünk otthonról, persze három perccel később jött az értesítés, hogy jaj jaj, nagy a baj. Hazaérve derült csak ki, hogy megugorható akadálynak látta az összecsukható szék lábát. Kétség nem fér hozzá, hogy ez volt a termékcsalád legszórakoztatóbb darabja, már csak azért is, mert takarítás közben feltérképezi a lakást, de nem egyenes vonalakkal, inkább úgy néz ki, mint egy pixeles térkép valami kilencvenes évekbeli RPG-játékban, és egyáltalán nem hasonlít arra, amit megélünk a valóságban. Illetve még voltak kisebb gubancok vele, amikor megpróbált felszívni egy kábelt, és tigrisként ráugrottam lekapcsolni, mire hirtelen elfelejtette az egész térképet, és egy ismeretlen szinten találta magát a játékban, ahol árva vadállatként kereste a dokkolóállomást. Megszántam, lekapcsoltam, és odavittem, de ezt egy másik alkalommal is eljátszotta, hogy a munkája befejeztével elfelejtse, hol is van és mit csinál, amitől nem robotporszívónak, inkább egy szocialista nehézipari munkásnak tűnt.

Éppen próbálom megítélni, hogy a levegőtisztító teszi-e a dolgát. A Xiaomi kínai slágertermékéről azért nem nagyon esik szó ebben a cikkben, mert lövésem sem volt, hogy jól működik-e, vagy sem, ugyanis a lakás minden pontjában kiválónak ítélte a levegőt – Fotó: Szombat Éva/Telex

A Mi Smart Band 5 nevű okosóra (11 ezer forint) is remekül tette a dolgát, de a téli bezártság nem az ideális helyzet egy ilyen kütyüt tesztelni, még ha a szobabiciklizésnél ki is próbáltam a testmozgásos funkcióit (a Smart Band szerint több kalóriát égetek, mint a bicikli szerint, ezúton is köszönöm a Xiaominak). A használata kicsit lomha, nem annyira fürgén reszponzív a kijelzője, mint szeretném, és valahogy ez a megnyújtott feketekapszula-dizájn sem annyira esztétikus, hogy büszkén hordjam, főleg nem itthon, a négy fal között. Jó egészségügyi kiegészítő hozzá a Mi Body Composition Scale 2 (7000 forint korül), ami egy szép mérleg, ami kiírja, hány kiló vagyunk, aztán ha kedvünk van, megnézhetjük ezt később a telefonunkon is. Az okosóra és a mérleg nem a Xiaomi Home appjához csatlakozik, hanem a Mi Fit nevű alkalmazáshoz, amiről egészen addig el is feledkeztem, hogy az előbb leírtam a nevét.

Amikkel teljes mértékben nem tudtam mit kezdeni, azok a mozgásérzékelők és kapcsolók voltak, amiknek a segítségével különböző parancsokat lehet a lakásban kivitelezni. Ha kinyitom az ablakot, akkor mondjuk kapcsoljon le a levegőtisztító, vagy ha kinyitom a bejárati ajtómat, akkor kapcsoljon fel az egyik lámpa, és így tovább. Többhétnyi bezártság alatt sem tudtam egyszerűen olyan helyzetet kitalálni, amiben ennek lett volna értelme úgy, hogy ne csak a dili kedvéért működjön, hanem használni is tudjam.

Amiket szívesen visszaadok

Ha van olyan dolog, amivel az Ecosystem összes kipróbált termékét tudom jellemezni, az nagyjából az, hogy elsőre mindig nagyon reménytelinek tűnik a használatuk, rengeteg a potenciál, csodálatos lehetőségek tárháza nyílik meg, aztán mindig van valami bosszantó apróság, amin elcsúszik az egész. A legjobb példa erre a Smart Projector mini (boltokban olyan 160 ezer forint), ami egy tényleg szép, kompakt, pici kivetítő, beállítja saját magának a fókuszt is. De aztán semmi mást. Akármennyire is szép a képe, annak nem tudom állítani a méretét, nem tudok zoomolni rajta, nem tudom sehogy a falhoz vagy vetítőfelülethez igazítani. Oké, egy olyan tizenvalahány éves Benq projektort használok otthon, ami tökéletesen hozza a mozis vetítőtermes hangulatot, mert zúg, mint egy repülőmotor, ráadásul fűteni is tud egy kisebb szobát, de van a szerkezete elején két tekerő, amivel ezeket a problémákat meg tudom oldani, ráadásul az alját is úgy tervezték meg, hogy bárhogy csavargathatom és szintezhetem. A Minél ez nincsen, bár az is lehet, hogy én a zoknihoz keresem a lábat.

Csalódás volt a Mi Box S is (20 ezer forint), bár csak egy kis idő, és egy frissítés elteltével. Az Android TV-alapú médialejátszó amúgy elég jó megoldásnak tűnik, ha valami Chromecast-szerűségre lenne szükségünk otthon, de akár pendrive-ról vagy más USB-meghajtóról is szeretnénk elérni tartalmakat rajta. A Mi Box S nagyjából egy söralátét méretű, van benne beépített Chromecast-funkció, van hangérzékelő a távirányítójában, szóval gépelgetni sem muszáj mindig, és rá lehet dugni egy külső HDD-t is. Annak is egyszerű kezelni, aki az utóbbi 15 évben nem fogott androidos készüléket a kezében. Minden addig smakkolt, amíg az éjszaka közepén a Box el nem kezdte abuzálni a hangfalamat, és hajnali kettőkor – teljesen véletlenül egy olyan este után, amikor megtekintettünk egy japán horrorfilmet a technológia segítségével kommunikáló túlvilági szellemekről – el nem kezdett véletlenszerűen pattogó hangokat kiadni magából. Amit persze el lehet kerülni azzal, hogy lekapcsolom éjszakára a hangrendszeremet, de eddig ezt nem követelte meg semmi. (A hiba amúgy nem csak nálam létezett.) A lejátszás rendben ment, egészen egy combos Android-frissítésig, ami után a VLC-vel lejátszott videóknál a hang elkezdett recsegni, a Netflix pedig úgy meg-megakadni, mintha egy húsz évvel ezelőtti Windowson rossz videokodekeket telepítettem volna. Visszaállítani nem tudtam semmit, úgyhogy inkább visszadugtam az Xboxomat médiaközpontnak.

A vízforralót így lehet irányítani telefonról – Fotó: Szombat Éva/Telex

Bár kétségkívül az egyik legnagyobb húzóerő volt abban, hogy magamra vállaltam a pakkot, a Mi Smart Kettle (14 ezer forint) nevű okosvízforralót egyszerűen pontosan ugyanúgy kezdtem el használni, mintha egy kifejezetten buta vízforraló lett volna: odasétáltam hozzá, feltöltöttem vízzel, majd megnyomtam a gombot rajta. A szerkezet önmagában amúgy pofás, jó megfogni, és jó sokáig tartja a meleget, úgyhogy nem kell azt a klasszikus konyhai bénázást eljátszani, hogy megint forralni kell, mert elfelejtjük, hogy lekapcsol. Viszont sosem volt arra szükség hetek alatt sem, hogy a nappaliból benyomjam a telefonomon, hogy tessék vizet melegíteni, hiszen úgyis oda kell slattyognom, megtöltenem, előkészíteni a teát, ez idő alatt pedig bőven meg lehet nyomni egy gombot.

És bár nem kifejezetten az okosotthonszett része, de pont határeset, hogy használnám-e a True Wireless Earphones 2 Basicet (ez 10 ezer forint körül), ami zenehallgatásra nem a legjobb, elég élettelenül szól, viszont podcastokra, telefonbeszélgetésekre, zoomolásra tökéletesen alkalmas. Már amikor méltóztatik felcsatlakozni az eszközre, és nem véletlenszerűen ledobni azt kapcsolat vagy beszélgetés közben. Az elég menő, hogy egy 10 ezer forintos fülhallgató is képes arra, hogy ha kivesszük a fülünkből, akkor megállítja a lejátszást, de vagy a Xiaomi szemetelte össze a lakásomat felesleges Bluetooth-hullámokkal, vagy ez a fülhallgató nem képes stabilan meglovagolni egyet.

Amivel technikailag semmi baj nem volt, mégsem nagyon láttam az értelmét, az a fogkefe, azaz a Terminátor nevű Mi Smart Electric Toothbrush T500 (nagyjából 11 ezer forint), ami a legborzasztóbb szokás szerint játékot csinál a fogmosásból, azaz pontozza, hogy az ember hogyan csinálja, ami visszahozta az emlékeimbe a gamification nevű fogalmat. A fogkefe beállításaihoz és működéséhez viszont az appra van szükség, ami egészen nevetséges dolog, hogy a fogmosáshoz az ember telefonját kell nyomogatni, de a Xiaomi elhozta ezt a jövőt is. Az eddig használt Oral-B fogkefém szintén okos, szintén lehet vele elemeztetni a fogmosást, de ezt nagyjából az évekkel ezelőtti, első kettő használata után elfelejtettem. Ráadásul nem teszi meg azt a gyagya húzást, hogy két perc után fogja magát, és lekapcsol, hiszen befejeztem a fogmosást. Na és ha én még szeretném egy kicsit? Ha nem jött ki a marhaszegy a fogam közül? Akkor mit csináljak? Indítsam el még egyszer? Még a végén lepontoz!

Mire volt jó ez az egész?

A kérdés nagyon jó, és egyelőre ennyi leírt betű után még én sem tudom a választ. Lehet, hogy annak semmi értelme nincsen, amit én műveltem, hogy egy már létező, kicsit ingoványos alapokon, de azért működő háztartásba próbáltam beszuszakolni egy okosotthon elemeit – nem fog menni ész nélkül. Azt el tudom képzelni, hogy ha valaki egy új lakást rak össze éppen, és ilyen szemléletben tervezi meg a kütyüket, akkor a maximumot ki tudja hozni belőle. A Xiaomi ráadásul nem a legdrágább termékcsalád, a robotporszívó és a projektor voltak a legdrágább elemek az 50 ezer körüli áraikkal, de a legtöbb cucc 10 ezer forint körül és alatt volt, úgyhogy megérheti az embernek kísérletezni vele. Nekem hetek alatt egy igazán okos dolgot sikerült vele kitalálni: amikor elmentem itthonról hosszabb időre, bekapcsoltam a biztonsági kamerát, időzítettem a lámpákat, hogy itt-ott kapcsoljanak fel és le, mintha itthon lennénk. Nem hiszem, hogy bárkit átvertem vele, a betörők okosabbak ennél.