Státuszszimbólum 190 ezerért: kipróbáltuk a Playstation 5-öt

Ne is húzzuk sokáig az időt: milyen az új PlayStation?

Jó, persze, hogy jó. Egy éveken át tartó, több ezer ember munkáját igénylő, a szórakoztató elektronika csúcsát megcélzó tervezési folyamatot nyilván nem full hülyék vezetnek. Ahhoz valamit nagyon el kell szúrni a Sonynál, hogy úgy álljunk fel néhány órányi játék után, mintha egy Halálos iramban-filmet néztünk volna meg: oké, ez egyszer vicces volt, de ennyi energiával valami sokkal jobbat is készíthettetek volna.

Csak az a különbség, hogy egy mozijegyre kétezer forintot fizetünk ki, a PlayStation 5-re pedig ennek az összegnek a százszorosát.

Szóval a kérdés nem az, hogy simán jó-e az új PS, hanem hogy ennyi pénzért is jó-e. Ráadásul egy olyan versenyben indult el, ahol nemcsak a Microsoft pár napja megjelent XBox Series X erőgépét, hanem saját magát is le kell győznie.

Nagyon rövid időre vissza kell ugranunk egy kicsit az időben: szinte kereken hét évvel ezelőtt jelent meg a PlayStation 4, ami az elmúlt években letarolta a piacot, és minden idők második legtöbbet eladott otthoni konzolja lett a PlayStation 2 mögött. Egy erős, jól kezelhető, jó ár-érték arányú gép volt, rengeteg exkluzív címmel: ha valaki játszani akart olyan kritikai és közönségkedvenc játékokkal, mint az Uncharted 4, a Horizon Zero Dawn, a God of War vagy épp a 2018-as Spider-Man, akkor ezt a gépet kellett megvennie. Több mint 110 millió PS4-et adtak el világszerte, és a Sonynak most ezeket a vásárlókat kell meggyőznie, hogy cseréljék le a gépüket a PS5-re – vagy sok millió új vásárlót elcsábítania. Na de nézzük, hogy ezt mivel próbálják megtenni.

Kezdjük az egyik nagy dobással, a kontrollerrel!

A Sony új kontrollere a DualSense nevet kapta, ami egy áramvonalasított, mikrofonnal, hangszóróval, mozgásérzékelővel, adaptív triggerekkel ellátott, önmagában 26 ezer forintba kerülő eszköz. Az adaptív trigger röviden azt jelenti, hogy a két hátsó gombnak van egy kis ellentartása, ezért olyan érzés használni, mintha egy gázpedált nyomnánk meg, vagy egy fegyver ravaszát (bocsánat, elsütőbillentyűjét) húznánk meg.

Azt, hogy mik is ennek a kontrollernek a csúcsképességei, friss PS5-ös, sok-sok órán át játszott játékok nem fogják tudni még tökéletesen kihasználni – úgyhogy ha villogni akarunk vele egy vendégnek vagy akár önmagunknak, érdemes játszanunk egy kört az ingyenesen letölthető Astro's Playroommal. Ebben a nagyon egyszerű ugrálós-mászkálós játékban minden tökéletes: pont úgy rezeg a kontroller a kezünkben, mintha susogó magas fűben járnánk. Ha belecsobbanunk a vízbe, a kontroller hangszórójának placcsanó hangja szuper térélményt ad. A csúszás, görgetés, visszapattanás mind-mind tökéletes. A kontroller itt mutatja meg az erejét, úgyhogy a következő években jöhetnek a játékok, amik ezt tökéletesen ki is használják.

Az új DualSense jól illeszkedik a kézbe, talán még jobban is, mint a PS4-es előd, a DualShock 4. Az egyik feltűnő jelenség több órányi játék után az, hogy most nem a mutató- és középső ujj fájt, hanem inkább a középső és a gyűrűsujj. Ha már valaminek fájnia kell, ez legalább egy apró győzelem.

A másik nagy dobás inkább meglepő: a PS5 külseje.

Egy hatalmas gépről, térfogatában nagyjából a PS4 kétszereséről van szó. Egy ekkora gépet elég nehéz elrejteni (ráadásul nem is ideális besuvasztani egy rosszul szellőző polc mélyére), ezért a Sony úgy gondolta, hogy aki megveszi, az legyen is büszke rá: így lett a PlayStation 5-ből egy Drakula-galléros státuszszimbólum. Az új konzol dobozában a kábeleken és egy kontrolleren kívül egy talpat is találunk, utalva arra, hogy lehetőleg állítva tároljuk, ha már elbújtatni úgysem fogjuk.

Szóval ha megtaláltuk az eszköz helyét, bekapcsoltuk, letöltöttük az új frissítéseket, egygigás update-eket, megadtunk huszonhétféle bejelentkezőkódot, és kiujjongtuk magunkat az Astrobotban a kontroller képességein, jöhet az, hogy tényleg játszunk is vele. De mivel kezdjük?

Kezdjük az új Pókemberrel!

A 2018-ban megjelent Spider-Man hatalmas siker volt, minden kilencedik PS4-tulajdonos beszerezte a játékot, szóval nem volt kérdés, hogy készül hozzá folytatás. De a Miles Morales-féle új Pókember-játék és az új PS5 között van egy nagyon szép párhuzam: mindkét szereplőnek egyszerre kell ismerősnek, megbízhatónak és újszerűnek lennie, miközben hatalmas teherként rájuk vetül a nagy és sikeres előd árnyéka.

A folytatás végül se nem egy rendes második rész, se nem egy kiegészítő lett, hanem valami a kettő között.

A most megjelenő Spider-Man: Miles Morales egy valamivel rövidebb és kevésbé nagyszabású játék, mint az előző rész volt, de ezen kívül nagy gond nincs vele. A történet közel egy évvel az előző rész után folytatódik. Abban a részben az első számú Pókember, Peter Parker megmentette New Yorkot egy hatalmas krízistől, eközben pedig egy másik alliteráló nevű srácot, Miles Moralest is megcsípett egy génmanipulált pók. A játék úgy ért véget, hogy Peter elkezdi egyengetni Miles útját a Pókemberré válás útján.

A második részben adta volna magát egy virtuális pókbödön, amiből a két (vagy akár több) Pókember közül választhatunk, sőt egy idő után akár egymás ellen is fordíthatjuk a hősöket, de a fejlesztő Insomniac Games nem volt elég bátor. A játék legelején Peter elutazik pár hétre, így az általunk irányított Miles magára marad, és elkezdődhet a Pókember-történetekben agyonhasznált véletlenül-mindig-Pókember-közelében-történik-a-galiba-és-végül-nemcsak-a-várost-de-a-szeretteit-is-meg-kell-mentenie-de-csak-akkor-ha-felnő-a-feladathoz narratíva.

Szóval az új játékra sem a forradalmi története vagy a döntésmechanikája miatt fogunk emlékezni, hanem egyszerűen a szórakoztatófaktora miatt, mert az megint remekül működik. Már az előző játékban is hatalmas élmény volt a balettszerű, hatalmas kombókra és változatos eszközhasználatra épülő verekedés, de a Pókember-szerű mozgás New York utcáin volt az, ami egyértelműen elvitte a játékot. Ezt pedig még szebben fűzték össze az új játékban, a kamasz Miles kajla mozgása pedig még egy kis pluszt hozzáad az egész élményhez.

De hogy ne csak beszéljünk róla, itt van két rövid videórészlet a játék elejéről:

Bár a Spider-Man: Miles Moralesből hiányzik a hatalmas, bejárható-belenghető New York újszerűsége, ezt azzal próbáltak meg ellensúlyozni, hogy a másodszor is főszereplővé tett várost gyönyörűen mutatták meg. A karácsonyi, hófedte New York látványa a PS5-ön egészen gyönyörű, amikor pedig beesteledik, káprázatos élményt nyújt a sok lámpa, csillanás, tükröződés.

Azért merek ilyen túlzó jelzőket használni, mert összehasonlításképp játszottam pár órát az új játék PS4-es verziójával is, és habár csúnya játéknak egyáltalán nem lehetne mondani azt sem, egy sokkal bársonyosabb és részletgazdagabb játékot kapunk az új konzolon – már a főmenüben is.

Mutatunk is pár képet összehasonlításképp, amik ugyanazon a tévén, ugyanolyan beállításokkal készültek:

A kontrollerek közt már nem volt ekkora különbség, de azért kijöttek a PS5-ös DualSense finomságai, apróbb rezdülései a játék közben is. Maga a játék viszont nyugodtan ajánlható annak, akinek tetszett az előző rész is, és szívesen folytatná új feladatokkal, új képességekkel és egy bioelektromos főhőssel. Na meg annak is, aki szerette a 2019-ben Oscar-díjat nyert Pókember: Irány a Pókverzum! című animációs filmet is, mert pár jól működő elem (a második számú Pókember növekedéstörténete, az erőteljesebb képi világ vagy a hiphopos aláfestés) visszaköszönt a filmből is.

Nem mindennel kompatibilis

A PlayStation 5-re készülő játékok közül még két játékot próbáltunk ki röviden: az egyik a Demon's Souls volt, a 2008-as játék remake-je, egy szintén igencsak részletgazdag játék, gyönyörűen baljós atmoszférával. Ez persze már nem a Spider-Man kategória, mert egy nehéz és összetett, fantasy környezetben játszódó szerepjátékról van szó, ami élvezettel szívatja a játékost. A másik játék pedig a spektrum túlsó szélén elhelyezkedő Sackboy: A Big Adventure volt, egy kisebbeknek készült színes-aranyos platformjáték, rengeteg ráugorható-megfogható-eldobható aprósággal. Itt ami igazán érdekes lett volna, az a PS5 helyi többjátékosos módja, de csak egy kontrollerünk volt, ezért ennek elmaradt a tesztje.

És akkor rá is térhetünk a kompatibilitási kérdésekre.

Rengeteg kavarodás volt abból az elmúlt hónapokban, hogy egyáltalán lehet-e régi kiegészítőket használni az új konzolhoz, vagy tényleg kell-e új tévét venni, sőt egyáltalán lehet-e a régi PS4-es játékokkal játszani az új konzolon. Amikor megpróbáltuk volna a Sackboy multiplayer módját, kíváncsiságból bedugtam a PS4-es kontrollert a PS5-be, de egyből jelezte a gép, hogy ez nem fog menni. Viszont a PS4-es játékokkal nincs semmi gond – már azzal, amelyik elfut az új konzolon.

A korábbi PS4-es játékainkat böngészve kipróbáltam párat az új gépen: simán le lehetett tölteni és elindítani a PES 2020-at vagy a jóval régebbi Rocket League-et is, ráadásul négyen is játszhatjuk (akár három DualShock 4 kontrollerrel). A God of War is gyönyörű volt az új gépen, szépen a kezem alá dolgozott az új kontroller is, de a vele való játék közben tűnt fel, hogy a Demon's Souls kardozása mennyivel jobb volt: a God of Warhoz képest sokkal finomabb visszajelzéseket adott a kontroller egy-egy kardcsapáskor. De persze nem is szabad ugyanolyan működést elvárni egy előző generációs, hatezer forintos és egy PS5-re írt, huszonnégyezer forintos játéktól.

A könyvtárat böngészve volt még pár meglepő felfedezés: az előre jelzett játékokon kívül (pl. Hitman Go, We Sing!) nem lehetett játszani a PES és a FIFA bizonyos kiadásaival, a LEGO Jurassic Worlddel és a Doommal sem az új konzolon. A legtöbb játéknál hagyta, hogy letöltsük a PS4-es verziót, néhánynál pedig elirányított egy másik oldalra, hogy innen letölthetem a PS5-ös változatot.

Térjünk ki a tévére is: nem kell újat venni. Ha van egy Full HD lejátszására képes HDMI-bemenetes tévénk, nem kell azonnal újat beszereznünk helyette. Aztán ha kijön életünk játéka, amit mindenképp 8K-ban akarunk kiélvezni a PS5-ön (igen, erre is képes az új konzol), majd akkor kell csak körbenéznünk.

Drága mulatság a helyi multiplayer

Fussunk egy kört magával a géppel is. Itt most nem a technikai paraméterekről lesz szó – ha valaki ebbe szeretne belemélyedni, annak ez lesz a legjobb (angol nyelvű) hely –, hanem arról, hogy felhasználóként miket tapasztaltunk. Egy nagyon csöndes géppel van dolgunk, nagyon gyors wifivel, de ekkora játékokhoz nagyon pici tárhellyel. A megoldás valószínűleg vagy egy külső merevlemez, vagy a játékok gyakori letöltögetése/cseréje lesz, mindez attól függően, hogy valaki a körülbelül 150 ezer forintos, lemezlejátszó nélküli verziót, vagy a 35-40 ezer forinttal drágább lemezlejátszós változatot veszi meg.

Maga a játékok letöltési ideje viszont elég jó, a menüben és a játékokon belüli töltési idő pedig egészen parádés: nem is igazán emlékeztem a töltésekre, valószínűleg azért, mert fel sem fogtam, hogy ez most a töltés helye volt. A PS5 menüje megújult, játék közben is sokkal könnyebb váltogatni a menükártyák közt, minden szebb és színesebb lett az elődhöz képest.

Az első pár napban viszont egyszer csak szétesett a rendszer egy hirtelen lefagyó menüvel – de szerencsére ez a leállás is csak nagyjából 10 másodpercig tartott. Ami egy sokkal egyértelműbb hiányosság volt, az az, hogy miközben jó pár streaming- és más multimédiás lehetőség is van, a PS5-ön nincs HBO-applikáció. Bár ez meglepő, valószínűleg nem ez lesz a kizáró ok, ha valaki meg akarja venni a konzolt.

Hanem mondjuk sokkal inkább az, hogy ha valaki szívesen játszik helyi sokjátékos játékokkal, akkor gyors fejszámolás után arra jut, hogy egy új PS5, egy friss FIFA 21 és három plusz DualSense kontroller 280 ezer forintba fog kerülni. Az elmúlt éveket leuraló PS4-en egy ugyanilyen felállás százezer forinttal olcsóbban is kijön. Aztán persze egészen más a helyzet, hogyha inkább egyedül játszanánk egy friss és az egyik legjobb gépen csúcskategóriás játékokat, mert így már sokkal kedvezőbben lehet nézni a PS5-ös árakat.

Ha valaki szeretne beszerezni egy konzolt, az nem fog rosszul járni az új PlayStationnel.

De ha valaki a PlayStation 4-ről akar az 5-re váltani, és azon gondolkodik, hogy érdemes-e, annak leginkább úgy tudnám bemutatni a helyzetet, mintha lenne egy jobbfajta, 30 éves whiskyje: ha még szívesen iszogat abból az üvegből, akkor nem muszáj megvennie a 35 évest. De ha már unja a régebbi whisky ízét, vagy szívesen mutogatná a barátainak, hogy helló, nekem van ám egy 35 éves üvegem is, akkor most eljött a lehetőség.