Magyar sorozat még így nem szimulálta a börtönt, amelyből az ember azonnal szabadulna

A magyar büntetés-végrehajtás végre megkapja a maga történelmi feldolgozását: a Cella egy antológiasorozat, elvileg egy celláról, de inkább egy börtöndíszletről, a magyar történelem vérzivataros évszázadain keresztül, 1848-tól kezdve a második világháborún, 1956-on, a rendszerváltáson, 2020-on át a nem túl távoli jövőig. Legalábbis én a magyar közállapotokat ismerve úgy sejtem, hogy 2050 is valamilyen értelemben tuti vérzivataros lesz.

A Cella egy antológia, azaz az epizódokat nem köti össze a díszleten kívül semmi, nincsenek visszatérő karakterek, még a börtön nevét sem tudjuk meg abból a három részből, amit a sajtó számára előzetesen levetítettek. A részeket mások írták, de mindegyiket Csillag Manó rendezte, a sorozat koncepcióját pedig Bendi Balázs találta ki, akinek egy filmes kreditje van eddig: az Elk*rtuk forgatókönyvírója. A sorozatot az azt is készítő Megafilm gyártotta. Van egy sejtésem, hogy kit szeretnének még börtönben látni.

A Cella a Nemzeti Filmintézet gyártási támogatásával, egészen pontosan 548 millió forint állami segítséggel készült. Ezzel az összeggel az új erőre kapó magyar sorozatgyártás felső középmezőnyébe tartozik. Az első helyet a Hunyadi-sorozat kapta meg a 10 milliárd forintos állami pénzzel, utána a Tündérkert 2,2 milliárddal, majd az Aranybulla 600 millióval. Tisztában vagyok azzal, hogy majdnem tízórányi sorozatot kell ebből összerakni, de a Cellában – az első részben látható VFX-ek ellenére – az összhatás meglehetősen szegényes, ezen az értelemszerűen kamaradrámára vett cselekmény sem segít sokat: maroknyi színész, maroknyi helyszín, maroknyi szín. És valami miatt egy Amy Winehouse-stílusban felvett főcímdal Zséda előadásában.

A helyzeten a Cella cselekménye sem javít, mivel különálló epizódokról van szó, mindegyiket muszáj önmagában értelmezni. Az első, 1956-os rész egy bebörtönzött mérnökről (Jankovics Péter) szól, akinek eltörlik a halálbüntetését – azzal a feltétellel, ha a rendszernek fog dolgozni a börtönből. Rövid tépelődés után a mérnök úr elvállalja a feladatot, és kiderül, hogy a szovjeteknek kell dolgoznia, nem is akármilyen projekten, miközben láthatóan a mentális egészsége sincs a topon, sőt a fizikai sem, mert el kell viselnie a szadista őrök vegzálását is közben, még ha kivételeznek is vele néha.

Az epizódok címe mindig egy évszám, úgyhogy így is hivatkozom rá: az 1956 leginkább egy Terror Házába való oktatófilm lehetne arról, hogyan tettek testileg-lelkileg tönkre embereket az ávósok – már ha nem lenne egy idő után teljes zűrzavar a cselekménye, amiben az orosz akcentussal beszélő Rátóti Zoltán is megjelenik, egy Kádár János-alakításról (Olt Tamás) nem is beszélve. Az epizód abból az extrém helyzetből indul ki, hogy meddig lehet behódolni egy rendszernek, és meddig bírjuk azt elviselni, hogy korlátozva, a négy fal között, de azt művelhetjük, amit értünk és szeretünk. Ezt aztán sikerül azonnal lenulláznia a már messziről előrejelzett, meglepően satnyán előadott, megdöbbentőnek szánt befejezésnek, ami mindenféle ilyen dilemmát értelmetlenné tesz, hiszen aki ilyesmit művel, az egyértelműen holdkóros.

Persze az is lehet, hogy a Cella azt akarja üzenni, hogy bárki, aki egy elnyomó rendszer alatt azt hiszi, hogy nyugodtan végezheti a saját dolgát ennek a rendszernek a szolgálatában, annak már fejben úgyis mindegy. Színészként nem sok kapaszkodót kap senki, Jankovics Péter úgy üvöltözik a cellatársával titkos dolgokról, mintha a színpadon, és nem egy szigorú börtönben lenne, ahol kihágás sem kell, hogy csicskáztassanak. Fábián Gábor pedig felügyelő ezredesként olyan, aki minden érzelem nélkül tud olyasmiket mondani, hogy „Elég ebből az ízléstelen humorizálásból!”.

Nem tudom, hogy mennyire működött a minőség-ellenőrzés a Cellánál, de a második, 2020-ban játszódó részben szintén felbukkannak képzelt szereplők: a főszereplőnk (Réti Adrienn) a saját lánya megöléséért került börtönbe, és vezeklésként hagyja, hogy bántsa az, aki szerint ő egy szörnyeteg. Egyetlen igazi társa a képzelt gyereke (Marczinka Bori), akit ugye megölt. Ez viszonylag hamar kiderül, ahogy a filmet indító montázsból is elég könnyű összerakni, hogy pontosan miért is gyilkolt a kedves anyuka. A rabtársai (élükön Mészáros Piroska) a gyilkosságról egy becsempészett Mikk című újságból tudnak, és irtóra bepipulnak, kivéve egyiküket (Herczeg Adrienn), aki megszánja őt, és nem sokkal később levág egy monológot az agresszív raboknak arról, hogy nekik nincsenek gyerekeik, ez is egy döntés, éljenek vele, de nem tudják, min megy keresztül egy anyuka.

A 2020 megvalósítása nem sokban különbözik az 1956-tól, kevés helyszín, kevés szereplő. De mivel kvázi a jelenben játszódik – a Covid-rendelkezésekkel és azok változásaival elég pontosan elhelyezi –, és nem pedig egy brutálisan idealizált korszakban, elég könnyű észrevenni azt, hogy mennyire nincsen köze ahhoz, amilyen egy női börtön lehet ma Magyarországon. Az információ áramlása nagyjából úgy zajlik, mint egy nyolcvanas évekbeli filmben, ahol se internet, se mobiltelefon, semmi más. Nemhogy szerepben, de még háttérben sincsenek roma szereplők, és noha Réti Adrienn tényleg mindent megtesz, hogy eladja a mazochistán vezeklő anyát, az őt körülvevő közhelyes karakterek semmit nem tesznek azért, hogy egy percig is hihető vagy átélhető legyen, amit bárki érez.

A harmadik, 1944 című rész a második világháború nyilas korszakában játszódik, és ebben sikerült kombinálni az előbbi két rész kulisszáját, az erőszakos diktatúrát és a női rabokat, csak éppen egymás helyett fasiszta pribékek zaklatják az asszonyokat, többek között a sorozat első roma szereplőjét (Farkas Franciska), egy megszállott hungaristát (Tóth Auguszta), és egy frissen bebörtönzött cselédlányt (Schmidt Sára). A nyilasok folyton pálinkát isznak, a felettes (Gál Tamás) még kábítószert is szívogat az orrába, és annyit heherésznek, hogy az ember elkezdi fürkészni a hangsávot, hogy lemaradt-e egy viccről. De egy viccet sem mesélnek, viszont próbálnak több szereplőt is megerőszakolni, miközben az egyik nyilas katona (Dékány Barnabás) feltűnően kedves a cselédlánnyal. Természetesen itt is van egy csavar, amit az nem lát csak előre, aki nem a Cella harmadik részét nézi.

Most veszem csak észre, hogy eddig a cikk jelentős része a cselekményről szólt, de egyszerűen nem ad más kapaszkodót a Cella, mint azt, ami történik benne. Vizuálisan pár trükkösebb felvételt kivéve – itt egy szuperközeli, ott egy CGI-háttér, amott egy dolly zoom – a jó tizenöt évvel ezelőtti, fillérekből készült történelmi filmek esztétikáját idézi. A színészek közül mindenki tisztességesen próbál helytállni, de nagyon keveset adnak ezek a felszínes karakterek, akiknek a motivációja és belső világa sosem több egy tételmondatnál. A történetük ívét pedig mind a három alkalommal annyiféleképpen jelezték előre, hogy nehezen lehet ezt Alkonyzóna-szerű, meglepetésen és csavaron alapuló sorozatnak tekinteni.

Így aztán a Cella a magyar büntetés-végrehajtásról szólhatna, ha lenne bármi gondolata erről. De amennyire azt próbálja a sorozat beállítani, hogy a középpontjában az a dilemma áll, hogy mi a bűn valójában, és kik az igazi bűnösök, odáig azért nem menne el, hogy, mondjuk, bemutasson egy szimpatikus gonoszt, vagy egy nem szimpatikus pozitív karaktert, mert minimálisan sem hajlandó összezavarni bárkit. Még amikor egy pozitívnak tűnő szereplő elkövet valami borzasztót, azt sem bírja szó nélkül hagyni, és kifakad a nagyvilágba, hogy „Olyan lettem, mint ők!”.

Ahhoz, hogy valaki a magyar börtönökről, vagy azok lakóiról mondjon valamit, türelem, empátia, és kreatív hozzáállás kell. Visky Ábelnek sikerült ezt a Mesék a zárkából című dokumentumfilmjével, amelyben rabok ötletéből készítettek mesefilmeket (érdekesség, de a Cella címe a pályáztatási fázisban még Cellamesék volt). Vagy nyilván megugorhatatlan példaként ott vannak az olyan klasszikus filmek, mint a Hideg napok, a Szerelem, vagy Az ötödik pecsét. A Cella bevallottan nem ezt az utat választotta, de a különböző válogatott megaláztatásokat, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő emberi viszonyokat, béna csavarokat nehéz szórakoztatásnak venni. Hogy mi is valójában, azt nehéz megmondani. Valamit sikerült érzékeltetnie a bezártságból, mert amikor a moziban néztem, csak a szabadulásra tudtam gondolni.

A Cella – Letöltendő élet című sorozat március 20-án kezdődik a Duna TV-n, minden héten új részekkel.