2022. december 8. – 05:02
Egy boldogtalan felső osztálybeli feleség és egy magányos vadőr egymás karjaiban teljesednek ki a Netflix legújabb szexi kosztümös filmjében. A Lady Chatterley szeretője túlságosan hagyományos a modern stílushoz szokott Bridgerton-rajongók ízléséhez, ahhoz viszont a meztelen testeken kívül mást is fel kellene mutatnia, hogy művészi igényű romantikus drámaként tekinthessünk rá.
A kosztümös romantikus irodalomban az erotika ábrázolása egészen eltérő lehet explicitás tekintetében: sok klasszikusban egy-egy lopott tekintet jelenti az intimitás csúcsát, de tömegével találhatunk a könyvesboltok polcain olyan történeteket is, amelyekben a több évszázaddal ezelőtt élő arisztokraták ismerik az orális örömszerzés minden csínját-bínját. Ez attól is függ, hogy mikor írták az adott könyvet: Jane Austen népszerű regényei az akkori társadalmi normáknak megfelelően nem tartalmaztak meztelenséget, és az ágyjelenetek helyett nagymonológok jelentik a szerelem beteljesülését; míg a Bridgerton-szériával befutó Julia Quinn szintén a 19. századi Angliában játszódó, de a kétezres években írt románcaiban már központi szerepet játszik a szex. A Netflixen debütáló Lady Chatterley szeretője első ránézésre sokkal inkább tűnik egy 21. században írt erotikus kosztümös ponyva adaptációjának, pedig egy irodalomtörténeti jelentőségű könyv az alapja, amit bár először 1928-ban publikáltak, még évtizedekig alig lehetett hozzájutni a betiltások miatt.
D. H. Lawrence először magánkiadásban jelentette meg Olaszországban a regényét: szülőhazájában, Nagy-Britanniában még több mint harminc évig nem adhatták ki az obszcénnak gondolt tartalma miatt. Cenzúrázott változatok és kalózkiadások jártak kézről kézre egészen 1960-ig, amikor is a bíróság ejtette az angol hatóságok vádjait a könyv kiadója ellen. Az elsődleges panasz a szexualitás nyílt ábrázolása miatt érte a könyvet, de kiverte a biztosítékot az is, hogy egy arisztokrata nő egy munkásosztálybelivel szűri össze benne a levet. A könyv tabudöntögető jellegét jól érzékelteti, hogy többször is megjelenik benne az ekkoriban még (szó szerint) nyomdafestéket nem tűrő „fuck” szó – a filmadaptáció leginkább anakronisztikus elemének érződik, amikor a hősnő egyre nyomatékosabban ismételgeti ezt a szót, holott pont az alapműből idéz.
De mit tud nyújtani ez a Nagy-Britanniában, Japánban, Kanadában, Ausztráliában és Indiában is sokáig betiltott könyv napjainkban? Megbotránkoztatásra már nem igazán képes, hiszen rég túl vagyunk a szexuális forradalmon, a Bridgerton óta pedig végképp senki nem lepődik meg azon, ha szoftpornóhoz közelítő szexjeleneteket lát egy kosztümös történetben a Netflixen. Ettől még működhetne magával ragadó és szenvedélyes szerelmi történetként, izgalmas lélektani drámaként egy érzelmileg kiüresedett nő újbóli magára találásáról, esetleg maró kommentárként a munkásosztály kizsákmányolásáról és a társadalmi különbségek igazságtalanságáról. Laure de Clermont-Tonnerre filmje próbálkozik is mind a három megközelítéssel, de csak a felszín kapargatásáig jut.
A korona negyedik évadában a férje hűtlensége és a brit monarchia szigorú szabályai, a hatvanas években játszódó A rendőrömben a férje hűtlensége és homoszexualitása keseríti meg Emma Corrin karakterének házasságát – az egyre felkapottabb brit színésznőt nagyon megtalálta a boldogtalan fiatal feleség szerepköre. A Lady Chatterley szeretőjében legalább kivételesen ő a hűtlen, bár egy elég speciális helyzet vezeti a másik férfi karjába. Connie férje, a nagynevű családból származó Clifford Chatterley (Matthew Duckett) rögtön a házasságkötés után elmegy az első világháborúba, ahonnan tolószékben érkezik vissza. A sérülés hatására Clifford teljesen lemond a testi örömökről, ellenben elvárja a feleségétől, hogy teljes munkaidős ápolónőként gondoskodjon róla. A hatalmas vidéki birtokon magányosan sétálgató, törődésre és érintésre éhező Connie egyfajta felmentést, sőt inkább felszólítást kap a férjétől, hogy feküdjön össze egy másik férfival, hiszen örökösre mégis szükség lenne a Chatterley név továbbvitele okán, a fogantatás részleteit pedig senkivel nem kell megosztani.
Itt jön a képbe a birtok vadőre, Oliver Mellors (Jack O’Connell), aki vonzó külsejével, James Joyce iránti rajongásával, egyszerre nyers és gyengéd szexualitásával válik a tökéletes szeretővé – majd egy idő után annál jóval többé. Ennek a folyamatnak az első fele még sokkal jobban működik a filmben: Corrin maga a megtestesült fiatalos szenvedély, aki a szemünk előtt sorvadozik a világtól és a testiségtől teljesen elzárva. Megismerkedése Mellorsszal, az elfojtott vágyak miatti feszültség fokozása szépen építkezik, de miután megtörténik az első együttlét, a film elindul az érdektelenségbe fulladás útján.
Ahogy az affér egyre többeknek feltűnik, és kezd tarthatatlanná válni, Connie-t azzal vádolják, hogy a Mellorshoz való ragaszkodása csak a szexuális vágyaiból fakad, szó sincs igazi szerelemről. A film pedig nem igazán tesz semmit azért, hogy ezt cáfolja. David Magee (Én, Pán Péter, Pi élete) forgatókönyve nem fektet különösebb energiát abba, hogy a szexen kívül bármi más köteléket építsen fel a két főhős között, emiatt a szétszakadás és az újbóli egymásra találás folyamata sem tud katartikus hatást kiváltani, hiszen nincs különösebb okunk drukkolni a párosnak. Ugyanis nem csak az egymáshoz fűződő viszonyuk, a személyiségük sincs kibontva.
Connie-ról például kiderül, hogy szenvedélyesen érdekli az egyre rosszabb körülmények között dolgozó bányászok ügye, és fel van háborodva azon, hogy a férje érzéketlenül viszonyul a munkásaihoz, de az egész sok játékidőt kapó problémakör végül teljesen lezáratlan marad, Connie a kiszolgáltatottak tényleges megsegítéséig sosem jut el. Mellorsról ennyi sem derül ki, még azt a kézenfekvő traumáját sem bontják ki, hogy őt is megcsalta a felesége egy másik férfival. A könyvben emiatt némileg nőgyűlölő és meglehetősen macsó Mellors a filmben már egy érzékeny és művelt férfivá válik, ami nem meglepő, hiszen alkalmazkodni kell a modern (főként női) nézők elvárásaihoz. De ettől is csak még biztonságosabb, és ezáltal unalmasabb az egész sztori: két szép és végtelenül jólelkű ember egymásba szeret.
A Lady Chatterley szeretője azért így sem tekinthető Zs kategóriásnak, a tehetséges színészek, az igényes díszletek és kosztümök, a szürkéskék filtert kissé túlhasználó, de az érzékiséget jól megragadó fényképezés, az érzelemfokozó zenei aláfestés, valamint a mindig megnyerő brit vidék hozza a műfajtól elvárt szintet, az pedig külön üdítő, hogy ezúttal nem egy negyedik falat megtörő, szünet nélkül szellemeskedő, modern csajt látunk a főszerepben – ellentétben a szintén netflixes Meggyőző érvekkel. A Lady Chatterley szeretője tökéletes választás azoknak, akik imádják a túlfűtött erotikát a Bridgertonban, de gyűlölik az anakronizmust. Egy hagyománykövető kosztümös film, amelyben az átlagosnál többször kerül le a ruha a szereplőkről.
A Lady Chatterley szeretője a Netflixen látható.