Nagy klasszikusokat modernizálni lehet és érdemes, sőt. Mivel a legismertebb regényekből szinte kivétel nélkül készült már meghatározó és széles népszerűségnek örvendő filmadaptáció, az új feldolgozásoknak mindig igazolniuk kell létjogosultságukat egy egyedi rendező vízió vagy az alapmű kreatív újragondolása által. Ennek egyik kézenfekvő eszköze az aktualizálás, és ehhez nyúlt a Jane Austen utolsó regényét adaptáló Meggyőző érvek is, de a Netflix-filmnek sikerült a felismerhetetlenségig korszerűsítenie az alapművet.
Jane Austen egyike a legtöbbször megfilmesített szerzőknek: a régenskori Angliában alkotó író elválaszthatatlan a kosztümös film műfajának kialakulásától és népszerűvé válásától. Hatása nemcsak saját regényeinek megszámlálhatatlan adaptációján érezhető, hanem a művei által inspirált megannyi, régmúltban játszódó romantikus filmen és sorozaton, amik máig az általa teremtett karakterekre és konfliktustípusokra építenek.
Az Austen halála után megjelent Meggyőző érvek (Persuasion) a kevésbé ismert regényei közé tartozik, de így is számos minisorozat és tévéfilm készült belőle (köztük a legnépszerűbb a 2007-es adaptáció Sally Hawkins főszereplésével). Hősnője Anne Elliot, aki 19 évesen a családjára hallgatva hagyta magát lebeszélni az élete szerelmével, a háborúba induló tengerésztiszt Frederick Wentworthtel kötött eljegyzéséről, mert a rang és vagyon nélküli, veszélyes hivatást választó férfi nem tűnt jó partinak. Nyolc évvel később Wentworth elismert kapitánnyá és vagyonos emberré, Anne pedig vénlánykorba érő (azaz 27 éves) nővé vált, akit az apja és nővére semmibe vesznek, míg ő azóta is a visszautasított férfi után sóvárogva, magányosan tölti mindennapjait.
A rossz döntések következményein, az elveszített szerelmen és a fiatalság múlandóságán rágódó könyvet Austen legszemélyesebb műveként tartják számon – bár az örök hajadon írónő magánéletéről vajmi keveset tudunk, a néhány fennmaradó levél alapján az ő életében is volt egy nagy szerelem, amit az alacsony társadalmi státusz hiúsított meg, és amin sosem tette túl magát. Az Austen-rajongók különösen nagy becsben tartják a szívfacsaró és melankolikus hangvételű regényt, így várható is volt, hogy a netflixes adaptáció nem fogja elnyerni mindenkinek a tetszését.
A 2022-es verzió viszont olyan otrombán nyúl az alapműhöz, hogy attól nem csak az Austen-puristák kapkodják felháborodottan a levegőt.
A szürke ötven árnyalata-filmekkel befutó, az utóbbi években függetlenfilmes üdvöskévé váló Dakota Johnson (Az elveszett lány, Felnőttem, csacsacsa) ránézésre sem egy Anne Elliot típus, de ez abból a szempontból nem probléma, hogy a netflixes verzió hősnője aligha hasonlít a szerény és visszafogott, magát háttérbe szorító karakterre. Sokkal inkább egy Fleabag-utánzat: akárcsak Phoebe Waller-Bridge ünnepelt sorozatának főhőse, Johnson Anne-je is sokat iszik, állandóan kínos helyzetekbe keveri magát, és folyton megtöri a negyedik falat, hogy a kamerába nézve magyarázatokkal szolgáljon a közönségnek, valamint időként vicces megjegyzésekkel vagy arckifejezésekkel reagálja le a kellemetlen társasági szituációkat.
Mindez egyébként nem állna olyan távol Austen világától, akit legalább annyira szeretünk a társasági konvenciókra és az emberi természetre vonatkozó szellemes és kritikus meglátásaiért, mint a romantikus történeteiért, de míg Elizabeth Bennethez vagy Emma Woodhouse-hoz akár illene is ez a stílus, a regénybéli Anne személyiségével köszönőviszonyban sincs a filmbéli Anne impulzív viselkedése és a magabiztos kiállása. Mintha az alkotók nem tudtak volna mit kezdeni a passzívan szenvedő hősnővel, és ezért kényszeresen próbáltak belőle egy szabadszellemű, független nőt csinálni.
Csakhogy alapvető tévedés, hogy Jane Austent feministává kell tenni, amikor az írónő regényei mindig is feministák voltak.
Eleve úttörőnek számított a maga idejében, amiért a nők életével, problémáival és belső világával foglalkozott, a nemük elleni sztereotípiákat rendre számonkérő és azokra rácáfoló hősnői pedig már attól lázadóvá válnak, hogy gazdasági érdek helyett szerelemből házasodnak. A könnyen befolyásolható jellemből a saját akaratát érvényesítő nővé érő regénybéli Anne önmagában is inspiráló figura, így az elfuserált girlpoweresítés nemcsak szükségtelen, még alá is ássa az eredeti karakterívet.
Dakota Johnson azért próbálja kihozni a legtöbbet a szerepből, és színészválasztás tekintetében nem is vele van a legnagyobb probléma. Az Austen-adaptációk férfi hőseinek általában két dolognak kell megfelelniük: tudjanak mély vágyódással nézni a főszereplőre és szépen szavalják el a szerelmi vallomásaikat. (Bónusz, ha jól mutatnak vizesen). A Wentworth kapitányt alakító Cosmo Jarvis (Lady Macbeth, Birmingham bandája) mindkét feladatba belebukik, úgy adja elő az összes mondatát, mintha épp most mondták volna a fülére, a robothatásra pedig ráerősít a többnyire teljesen üres arckifejezése. A két főszereplőt leszámítva jól sikerült a casting, Henry Golding remekül hozza a sármos manipulátor Mr. Elliotot, az Anne nárcisztikus húgát alakító Mia McKenna-Bruce pedig kifejezetten szórakoztatóan imitálja Florence Pugh-t a Kisasszonyokból.
Az új Meggyőző érvekkel nem az a baj, hogy radikálisan modernizálja az alapművet, hanem az, ahogyan ezt teszi. A klasszikusokhoz igenis érdemes bátran hozzányúlni, és a Meggyőző érvekből se lett volna sok értelme csinálni még egy hagyományos adaptációt. Austen örökérvényű sztorijai remek táptalajt kínálnak a legmerészebb értelmezésekhez is – a Büszkeség és balítéletből készült már bollywoodi (Mátkaság és legényélet), zombis (Büszkeség és balítélet meg a zombik) és meleg (Fire Island) verzió is –, de míg a legjobb modernizált adaptációk mögött egy átgondolt alkotói szándék következetes megvalósítását látjuk,
a 2022-es Meggyőző érvek semmit nem akar azon túl, hogy minél jobban megfeleljen a digitális generáció elképzelt igényeknek.
Ennek legkevésbé zavaró eredménye a diverz szereplőgárda, hiszen mára már megszokottá vált a fekete, ázsiai és latino színészek jelenléte a kosztümös filmekben. Ami viszont tényleges okod ad a bosszúságra, hogy nemcsak Anne karakterét áldozzák fel a trendiség oltárán, hanem Austen prózáját is. A regény szívbemarkoló mondatai keverednek a legrosszabb romkomokat és agyonhasznált internetes szlengeket idéző párbeszédekkel, ami egy kizökkentő kontrasztot eredményez. A modern és a régi nyelvezet ötvözése nem ördögtől való, az Apple TV+-on futó Dickinson is ezzel a koncepcióval lett sikeres, de Ron Bass és Alice Victoria Winslow forgatókönyve olyan hatást kelt, mintha egy tanítványai képességeit lenéző irodalomtanár próbálná meg a mai fiatalok nyelvére fordítani Austen művét.
A kosztümök illeszkednek a dialógus minőségéhez, Johnson sminkje és a haja köszönőviszonyban sincs az adott korszakkal, a ruhái meg úgy néznek ki, mintha a H&M-ből vásárolta volna össze azokat. A korhűt és a modernt össze-vissza vegyítő jelmezek és díszletek tudatos anakronizmus helyett inkább igénytelenséget tükröznek.
Mindennek a tetejébe még a fényképezés is jellegtelen; a csendesen izzó szenvedély, a kimondhatatlan érzelmek vibrálása teljesen hiányzik a filmből, amiért nemcsak a két főszereplő közötti nulla kémiát kell okolni. A színházi közegből érkező, játékfilmet először rendező Carrie Cracknell egyáltalán nem érzett rá a társasági etikett miatt lefojtott vágyódás vizuális megjelenítésére, ami elmaradhatatlan egy valamire való Austen-adaptációból, a Meggyőző érvek regény pedig kifejezetten erre a kimondatlan érzelmek miatti feszültségre épít.
Ha a Bridgerton a lebutított Austen, akkor a netflixes Meggyőző érvek a lebutított Bridgerton. Mindenkiből keveset néz ki: az íróról nem feltételezi, hogy hősei és történetei kiállták az idő próbáját, a nézőkről pedig azt gondolja, hogy csak a közösségi média nyelvezetét tudják értelmezni. Ennél mi is és Jane Austen is többet érdemlünk.
A Meggyőző érvek a Netflixen látható.