Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanul taszító az Apple új filmjében

Embere válogatja, de néha a filmiparban marha érdekesek tudnak lenni a számok. Például a 15 millió. Ennyi dollárt fizetett ugyanis az Apple, amikor megnézték a Cha Cha Real Smooth (magyar címén: Felnőttem, csacsacsa) című független filmet az idei Sundance Filmfesztiválon, és úgy döntöttek, hogy megkaparintják maguknak. Az is igaz, hogy szinte aprópénz ahhoz a 25 millió dollárhoz képest, amit az Apple tavaly fizetett ki a CODA című filmért. Amiből kijött aztán egy még fontosabb szám: a 2.

Ennyi darab díjat nyert ugyanis a siket családról szóló szívhez szóló komédia azon az idei Oscaron, amin két nagy pofon csattant. Az egyiket tudjuk, ki adta kinek, de a másik is ugyanakkorát szólt: a Netflix kapta, amikor a rengeteg Oscar-jelöléséből csak egyet tudott beváltani, az Apple pedig kitartó marketinggel elhappolta előle a legjobb film díját.

A vételárának megfelelő összeget mernék arra tenni, hogy a Cha Cha Real Smoothra azért szórta a pénzt az Apple, mert meg akarja ismételni ugyanezt: a felszínen egy barátságos, mérsékelt figyelmet kívánó, közérthető dráma-vígjáték kombináció, amitől mindenki egy kicsit jobban érzi magát a végére, és talán tanul is valami leckét. De amíg a CODA ezt (A Bélier család című francia film remake-jeként) meg tudta fűszerezni azzal, hogy tényleg egy olyan helyzetet mutatott be, amivel egy átlagos néző ritkán találkozik, vagyis bemutat siket színészekkel egy olyan siket családot, ahol jelnyelven kommunikálnak, addig a Cha Cha Real Smooth azt mutatja be, milyen az, amikor egy író-rendező-főszereplő annyira szereti magát, hogy készít egy filmet arról, hogy micsoda csudi klassz pofa.

Túlzok, de csak egy kicsit. A Cha Cha Real Smooth főszereplője Andrew (a rendező-író Cooper Raiff), aki 22 évesen nem igazán tudja, mihez kezdjen magával. Tizenkét évesen sem tudta, azzal kezdődik a film, hogy tinikorában szerelmet vall egy sokkal idősebb nőnek, aki lepattintja. Huszonéves korában viszont Andrew egy ócska büfében dolgozik, a barátnője Európába utazik, ő meg csak teng és leng, lóg az anyján (Leslie Mann), és közben utálja nevelőapját (Brad Garrett). A nihilből az rántja ki, amikor egy bármicvón összetalálkozik egy zűrös hírnevű anyukával, Dominóval (Dakota Johnson) és autista lányával, Lolával (a valóban spektrumzavaros Vanessa Burghardt). Andrew az egyetlen, akinek van pár kedves szava Dominóhoz, és ő az egyetlen, aki képes megtáncoltatni Lolát, úgyhogy máris alakul a hármójuk között valami, amiből barátság, aztán valami más is kezd kibontakozni. Közben, csak hogy valamennyire a cselekmény is beinduljon, egy csapat zsidó anyuka lerohanja Andrew-t, hogy legyen a helyi bármicvók hivatalos hangulatfelelőse.

Nem hiszek abban, hogy ha valaki megteszi magát egy film főszereplőjének, az önkéntelenül róla is szól, de amikor azzal szembesülünk jelenet és jelenet után, hogy Andrew milyen fantasztikus egy figura, aki két gesztussal képes egy autista tinilányt elbűvölni, és aki képes egy nála legalább tíz évvel idősebb nőt szórakoztatni, akkor nehéz nem arra gondolni, hogy Cooper Raiff szereti magát úgy beállítani, mint a világ legjobb embere – végtelenül empatikus, figyelmes, humoros, bociszemű, óriási fogsorú, de összességében ártalmatlan, mint egy háziállat. Nem csoda, hogy annyira tetszik neki Lola hörcsöge.

A csodálatos, mérhetetlen kedvességében viszont van valami rejtett agresszió, Andrew az a karakter, aki folyton bántó dolgokat hajít mások fejéhez, majd azzal üti el a feszültséget, hogy természetesen csak viccelt. Raiff láthatólag szerelmes a saját arcába, néha egy dialógus közben a többiek kárára is inkább arra fókuszál, ahogy néha zavartan az ajkába harap, vagy próbálja még nagyobbra húzni a mosolyát. Manírjaiban nagyon hasonlít Zach Woodsra, arra a langaléta színészre, akit többek között a Szilícium-völgyből vagy A hivatalból lehet ismerni, de amíg Woods ugyanezeket a gesztusokat arra használta, hogy furcsa és néha szociopata figurákat teremtsen, Raiff szimpátiát akar kifacsarni a tágra nyílt szemeivel és elharapott mondataival. A Cha Cha Real Smooth egyik rejtett történetszála az, hogy Andrew néha titokban piázgat, de ez is csak egy elég kiszámítható, tőle elég független konfliktust készít elő, nem pedig egy karakterhiba. Andrew-nak nincsen olyan.

Már azonkívül, hogy valahogy nem tudja beindítani a felnőtt életét, amit Raiff nem is problémaként, hanem inkább egy félig vicces állapotként mutat be (Andrew egyszer azt pötyögi be a Google-ba, hogy „jobs plz”), mintha egy kevésbé heves megfázás lenne, ami pár nap önsajnáltatás vagy végtelen monologizálás után elmúlik. Főhősünk próbálja néha összeszedni magát, de azt is elvicceli. A probléma mindezzel annyi, hogy a Cha Cha Real Smooth egyáltalán nem kritikus a saját főszereplőjével, a szerencsétlenkedését megjutalmazza, a bénázásait elsimítja, és akármit is akart az életben, tulajdonképpen a film végére eléri: még jó ideig nem kell totálisan felnőnie.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanul taszító a Cha Cha Real Smoothban. Raiff egyszerre akar megbirkózni egy korkülönbséges romantikus drámával és egy felnövéstörténettel, de hiányzik belőle a romantikus vonzalom, a felelősség és a felnőttkor nyomásának bemutatása is. Dakota Johnson szuper színésznő, de nem sokkal többet kell alakítania annál, mint hogy ő legyen az, akiről Andrew azt gondolja, a szimpla jóságával és jófejségével meg fogja javítani. Andrew életének pedig talán az adhatna lórúgást, hogy a barátnője külföldre költözött, de amennyire hangsúlyos ez a szál a film elején, annyira elsikkad minden más alatt. A minden más alatt az alkotó óriási egóját értem.

A Cha Cha Real Smooth az Apple TV+ kínálatában látható.