A Karácsonyi lidércnyomás zsenije visszatért

2022. november 13. – 10:40

A Karácsonyi lidércnyomás zsenije visszatért
Fotó: Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

A Karácsonyi lidércnyomást sokan Tim Burton filmjeként könyvelik el, pedig csak részben az. Burton írta a sztorit, és ő volt a fő producer, de stop-motion bábfilmek terén nem volt sok tapasztalata. Kellett mellé egy animációs technikákban járatos szaki, és Henry Selickben talált rá a megfelelő emberre. Selick rendezte 1993-ban a szenzációs filmet a karácsonyozó halloweeni szörnyekről, és ez a mese bizonyult a nagy kiugrásának.

A későbbiekben is ezen a vonalon maradt, három évvel később Roald Dahl gyerekkönyvét, a James és az óriásbarackot bábozta el. Aztán jött a Talpig majom, amiről inkább ne beszéljünk, 2009-ben pedig Neil Gaiman elragadó meséjét elevenítette meg bábokkal a Coraline és a titkos ajtóban. Aztán… semmi. Selick sosem szállította sűrűn a filmeket, de 13 éves szünet még az ő karrierjében is hatalmas kihagyás – amiről szerencsére már múlt időben beszélhetünk, mert nemrég a Netflixen debütált a Wendell és Wild.

A visszatérés nem ment könnyen: 2015-ben érkeztek az első hírek a projektről, a Netflix négy éve csapott le a filmre, aztán a 2020-ra tervezett premier csúszott, mert jött a Covid, és még az abban az évben dúló oregoni tűzvész is okozott nehézségeket. A forgatókönyv is lassan született meg: az alapanyag Clay McLeod Chapman azonos című kiadatlan könyve volt, amiből Selick írt egy adaptációt, de aztán az első hangpróbáktól kezdve együtt dolgozott a népszerű humoristapárossal, Keegan-Michael Keyjel és Jordan Peele-lel. Key és Peele szólaltatják meg a két címszereplőt, az utóbbi években rendezőként is sikeres Peele (Tűnj el, Mi, Nem) pedig a film egyik producere is. Selick az ő ötleteiket is beépítette a végső szkriptbe, alaposan átírva az eredeti verziót.

Fotó: Netflix
Fotó: Netflix

A rendező életművét tekintve nem meglepő, hogy a Wendell és Wild vicces horrormese. Legnagyobb mutatványa az, hogy egyszerre élvezhető gyerekeknek és felnőtteknek is, ami animációs filmek reklámanyagaiban sokszor elhangzik, de ezúttal tényleg meg is valósult. A főszereplő egy nehezen megközelíthető kamaszlány, Kat, aki saját magát okolja szülei öt évvel korábbi haláláért, intézetről intézetre kallódik, aztán minden felborul, amikor egy katolikus leányiskolába érkezve kapcsolatba kerül két démonnal, Wendellel és Wilddel, akik azt ígérik, hogy fel tudják támasztani a két szülőt. A cselekményt bonyolítja még két gátlástalan üzletember, illetve az alvilág ura, név szerint Buffalo Belzer, aki elől a két démon elszökött. A különböző szálak szépen összeérnek aztán egy nagy fináléban, és ahogy kell, mondanivalót is lehet találni bőven, például belső démonok legyőzéséről, elengedésről, megbocsátásról.

És valahogy éppen azért, mert több korosztálynak is próbál megfelelni, a film nem ér a Karácsonyi lidércnyomás nyomába. Helyenként túl didaktikus, és néhol a történetet is olcsó megoldásokkal vezeti, beleértve a deus ex machinát. És részben a sok magyarázkodás miatt túl hosszú is: a 105 perces filmben valahol egy jobb és feszesebb, másfél órás mozi rejlik, de lehet, hogy ahhoz már tényleg egy Tim Burton segítsége kell.

De mindez csak annyit jelent, hogy a Wendell és Wild nem mestermű, ettől még egy jó és szerethető film. A sztorija önmagában elég különleges, hát még a tálalása. Amikor a streamingszolgáltatók ontják a középszerű CGI-meséket, eleve kuriózum lenne egy bábfilm, de senki nem tud olyan stílusosan bábfilmet prezentálni, mint Henry Selick. Könnyű belehelyezkedni komor-vicces világaiba, a Wendell és Wild pedig kicsit még szándékosan darabos is, ami kifejezetten jól áll neki. A Coraline-nál ugyanis Selick úgy érezte, túl sima már az animáció, és a végeredmény nehezen megkülönböztethető a számítógépes grafikától, ezért új filmjében direkt nem fedte el a kisebb sorjákat, néhány jeleneben pedig szándékosan alacsonyabb képfrissítéssel dolgozott.

Fotó: Netflix
Fotó: Netflix

És persze a látványvilág messze legjobb elemei a karakterek, vagy ha úgy tetszik, bábok (Selick mellett Pablo Lobato munkái). Mindegyik nagyszerű, és egyik-másik még a figura szinkronszínészére is emlékezhet, ez érezhetően szándékos koncepció volt. Kay és Peele például egyértelműen felismerhető, de amikor például a leányiskolát vezető lelkész megjelent, azonnal a képernyőre mutattam, hogy „hé, ez a gonosz varázsló a Nagy zűr kis Kínában-ból!” És tényleg ő az, James Hong szólaltatja meg a lelkészt (Hong előtt egyébként le a kalappal, hogy 93 évesen még ilyen aktív). De szerencsére Selickék ezt a poént nem erőltették mindenhova, ahol a hasonlóság nem működne, ott megelégedtek azzal, hogy többnyire jó szinkronszínészt találtak. Ving Rhames például telitalálat Buffalo Belzerre, de sajnos pont a főhős Kat hangját éreztem gyengébbnek.

A Wendell és Wild minden hibája ellenére messze átlagon felüli a mai animációsfilm-felhozatalban, és egyediségével arra is jó esélye van, hogy a hosszú távú memóriában rögzüljön. Egy morbid tanmese, ami sem a poénkodást, sem a nyomasztást nem viszi túlzásba, és érezhetően benne van a DNS-ében a Karácsonyi lidércnyomás. Érdemes volt várni rá, de remélhetőleg a következő Selick-film előbb jön, mert több ilyenre volna szükség a mai filmes kínálatban.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!