Már csak a Marvel-produkciókat is kész őrület rendesen követni, nemhogy azt a több tucat másik próbálkozást, ami meglovagolni próbálja a modernkori szuperhősmániát. 2022-re teljesen világos már, hogy alig van mozgástere bárkinek, ha valami újat akarna a műfajon belül elmesélni, hiszen az egészen extrém témáktól a hollywoodi blockbusterekig mindent láttunk már, és egy Boysra általában jut egy Jupiter hagyatéka. Éppen ezért tűnt már az elején érthetetlennek, hogy miért készít a 76 éves Sylvester Stallone cége egy szuperhősfilmet a főszereplésével az Amazonra. A Szamaritánus ráadásul pont olyan, ahogy egy 76 éves Stallone szereplésével készülő streamingfilmet elképzelünk: akciófilmnek olcsó és nem túl mozgalmas, drámának pedig gyenge, és nélkülöz bármiféle eredetiséget.
A Szamaritánus alaphelyzete a következő: van egy Granite City nevű város (ami inkább Detroit vagy Chicago ipari részére hasonlít), ahol volt egyszer két szuperember, a Szamaritánus és Nemezis, akik folyton egymással harcoltak. Aztán történt egy robbanás, mindketten meghaltak, Gránitváros lakói pedig élték tovább ránézésre elég nyomorúságos életüket. Aztán jön egy kisfiú (Javon Walton), aki felismerni véli a rég halottnak hitt szuperhőst, míg egy bűnöző (Pilous Asbaek) éppen Nemezis megidézésén dolgozik. Ezzel nem spoilereztem el semmit, mind kiderül a trailerekből.
Maga az az alaphelyzet, hogy van egy egykori szuperhős, aki visszavonult, de egy minden lében kanál kölyök miatt újra visszatér, nem feltétlenül hangzik olyan rosszul, ha jó a gyerekszínész, a veterán akciósztár pedig csak egymondatos poénokat dörmög egy félmosollyal az arcán. De miközben Javon Walton mindent megtesz, hogy egy korhatáros Bart Simpson legyen, Stallonén esküszöm, az látszik végig, hogy teljesen eggyé válik a karakterével, annyira nincs kedve ehhez az egészhez.
A zsörtölődő Stallone az elején még jópofa, de túl későn történik meg a nagy csavar a sztoriban ahhoz, hogy bármiféle jellemfejlődést kaphasson a filmben, így szinte végig csak unott fejjel dörmög valamit a kapucnija alatt, miközben egy kisfiú csillogó szemekkel ordibál neki. Az egész néhol már annyira komikus, hogy tényleg minden random járókelő ott mutogat, hogy nahát, ott van a Szamaritánus, Stallone még mindig tagadja. Ez nagyjából így néz ki:
Sam: Te vagy a Szamaritánus!
Szamaritánus: Nem én vagyok.
Sam: De te vagy, hát itt van ezer meg egy bizonyíték!
Szamaritánus: Hallucinálsz, képzelődsz, hagyjál engem békén.
Random járókelő: Hé, haver, te a Szamaritánus vagy!
Szamaritánus: Bocsánat, ön összekever valakivel, én csak egy kukás vagyok. Na, viszlát!
Nyilván erre valamennyire magyarázatot ad a sztori végi csattanó, de indokolatlanul túlhúzzák a főhős kényszeres visszahúzódását. Mondjuk ez tényleg csak azért baj, mert ebben még volt némi potenciál, a történet többi részében ennyi sem.
Az akciójelenetek kifulladnak abban, hogy a mackósan mozgó (mondjuk szeretnék 76 évesen így mozogni majd!) Stallone lekever néhány pofont, amitől mindenki vagy szaltózni kezd, vagy nekirepül egy parkoló autónak, de semmi több. Esküszöm, az egyik leglátványosabb jelenet az egész filmben az, amikor elcsapja egy autó, valószínűleg ezért is lőtték el ezt már a trailerben is.
A főgonosz szegény Pilous Asbaek, aki az eddigi hollywoodi karrierjét ZS kategóriás rosszfiúk vagy B kategóriás faszagyerekek szerepében töltötte, mint Euron Greyjoy a Trónok harcából, de hasonló karaktert alakított a Ghost in the Shellben vagy az Unchartedben is. Kicsit kezd Gary Busey-irányt venni a karrierje, hogy bármilyen rosszfiút vagy antihőst rá lehet bízni, annyira ütnivaló feje van. Kár, hogy ebben a filmben a karaktere csak egy sima B filmes főgonosz, akinek a káosznál és pusztításnál bonyolultabb motivációja nincs.
A legtöbb karakter pont ennyire klisé és érdektelen: Martin Starr (Gilfoyle a Silicon Valleyből) például egy újságírót játszik, akinek annyi a funkciója, hogy a film elején odamegy hozzá a kisfiú, hogy megtalálta a Szamaritánust, de a férfi olyannyira nem hisz neki, hogy elkér tőle 10 dollárt, hogy egyáltalán meghallgassa, amit tud. Aztán már csak a film legvégén látjuk, amint odakiáltja Samnek, hogy igaza volt, hát tényleg visszatért a Szamaritánus.
De még nála is érdektelenebb a Reza nevű gengszterkölyök, aki úgy néz ki, mint egy szakadtabb Lil Pump, és körülbelül pont ennyire ijesztő. Gyakorlatilag az tartja életben ezt a filmet, hogy Stallonét a nosztalgiaérték miatt bármiben jó nézni, de ahogy eltűnik a képernyőről, egy 1997-ben az RTL Klub késő esti sávjában futó, rettenetes akciófilmet látunk, amit akkoriban garantáltan rögtön kazettára vagy DVD-re adtak volna ki, moziba biztos nem – valószínűleg ezért is landolt a projekt az Amazonnál, Az sem segített a forgatókönyvön, hogy az a csávó írta, aki a karrierje nagy részét eddig Lego Ninjago-rajzfilmek készítésével töltötte.
A Szamaritánus a nagy csattanó alapján egy egészen mély emberi dráma is lehetett volna, helyette csak egy rettenetesen unalmas, ötlettelen, szó szerint szürke (Granite Cityben valamiért nincsen növényzet) B film lett, aminek minden percén látszik, hogy Stallonénak igazából rohadtul semmi kedve sem lehetett hozzá, de még mindig akkora név, hogy csak vele lehet eladni egy ennyire gyenge filmötletet. Az ilyen szuperhősfilmek csak ráerősítenek arra, hogy egyre kevesebb a tartalék az egész műfajban.