Nyomozom a detektívet – kipróbáltuk a társasok Oscar-díjára esélyes idei slágerjátékot

2021. május 30. – 07:47

frissítve

Nyomozom a detektívet – kipróbáltuk a társasok Oscar-díjára esélyes idei slágerjátékot
Fotó: Nádori Gergely / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Évente ezernyi új társasjáték jelenik meg, és ezek többsége könnyen besorolható bizonyos típusokba. Az amerikai típus célja valamilyen dolog minél pontosabb szimulációja, a játékélmény nagyja abból jön, hogy egészen belemerülünk a játék világába. Az európai típusokban sokkal hangsúlyosabb a feladvány, és az élmény nagyja abból jön, hogy sikeresen megoldottuk a rejtvényt. Persze a típusok között is rettenetesen sok az átmenet és külön kategóriát alkotnak például a partijátékok, amikben a lényeg az, hogy a társaság szórakozzon együtt, legalább annyira egymáson, mint a játékon. A nagy kategóriákon belül is felismerhetők olyan játékmechanizmusok, amiket sok játék használ: a munkás-lehelyezés, a pakliépítés, a licit vagy éppen a felírós típus. Ezek kombinálásával, finomításával mindig lehet újat mutatni és egyre izgalmasabb játékokat kitalálni. Időről időre aztán jön egy olyan játék, ami valami teljesen új mechanikát használ, nem hasonlít egyik korábbi slágerre sem. Ilyen volt például a Dixit, amiben különleges festményekre kell asszociálni vagy éppen a Fedőnevek, amiben szavakat kell asszociációs láncba kötni. Ezekre a nagyon újszerű játékokra igaz, hogy általában könnyedebbek, inkább a partijátékokhoz sorolhatók.

Hasonlóan újszerű a Micromacro: Crime City is, amiben egy hatalmas képen kell történeteket felfedeznünk. Nem arról van szó, hogy ezt a dolgot, hogy egy aprólékos képen keresgéljünk részleteket, ne találták volna ki korábban, erre az alapötletre épülnek a Hol van Waldo? könyvek, vagy akár Bruegel Bábel tornya festménye is, de ilyen jó játékot most csináltak belőle. Ha kinyitjuk a dobozt egy hatalmas, ebédlőasztalnyi képet találunk benne, több csomag kártyát és egy nagyítót. A térkép ki- és összehajtogatása felidézi a mobiltelefon előtti időket, amikor még ilyen lepedőket teregetett az ember az autó motorháztetejére, hogy megtalálja az utat.

Fotó: Nádori Gergely / Telex

Az egyes kártyacsomagok egy-egy bűntény feltárását teszik lehetővé, összesen tizenhat van belőlük. A játék menete nagyon egyszerű: körbeálljuk az asztalt, valaki felolvassa az első kártyán található szöveget, és nekiállunk keresgélni. Értesülünk például arról, hogy gyilkosság történt a kikötőben, és az első feladatunk az lesz, hogy megtaláljuk a holttestet. Ha úgy véljük, megvan, a kártyát megfordítva kapjuk a következő feladatot. Ezek jellemzően egyre összetettebbek, és egyre közelebb juttatnak minket ahhoz, hogy felgöngyölítsük a bűnesetet. A képen nem a város egy pillanatát látjuk, hanem több időpont eseményeit egyszerre, így lehetőségünk van arra például, hogy végig kövessük a gyanúsítottat, honnan jött, kivel találkozott, hol szerezte be a gyilkos eszközt, merre rejtette el a zsákmányt és így tovább. Ha úgy érezzük, megtaláltuk a választ a kártyán feltett kérdésre, a kártyát megfordítva ellenőrizhetjük, igazunk van-e. Érdemes úgy játszani, hogy ezt az ellenőrzést mindig csak egyvalaki végzi el, aki a többieknek csak azt mondja el, ha nem volt jó a megoldásuk, így azok még tovább keresgélhetnek és kombinálhatnak.

Egy ilyen játék akkor jó, ha sikerül eltalálnia azt a nehézségi szintet, ahol még nem frusztráló, de már kihívást jelent. Az egyik véglet, amikor a nagyítót markolva órákon át fixírozunk egy részt és aztán megnézzük a megoldást, mert nem vettük észre, hogy az egyik három milliméteres figura övcsatja nem fehér, hanem halványszürke. A másik, amikor már első pillantásra látjuk, amit látni kellene. Itt szerencsére egyikről sincsen szó, sőt a Micromacro megadja az egyik legjobb élményt, amit társas adni tud: okosnak érezzük magunkat, hogy rájöttünk valamire. Példákat nem nagyon hoznék erre, mert itt tényleg fennáll a spoilerveszély, de az biztos, hogy a játék közben nem csak a szemünket, hanem az agyunkat is kell használnunk.

Fotó: Nádori Gergely / Telex

Ahogyan játszunk benne, a város is egyre jobban ismerős lesz a számunkra. Tudjuk, hogy bizonyos épületek, helyek merre vannak, egyes szereplők hol laknak, és miközben az új ügyet göngyölítjük fel, régi ismerősöket találunk egyre több helyen. Meglepő módon már a nyomozás közben is elkezdünk kötődni a szereplőkhöz, a családunk például egy emberként háborodott fel, amikor kiderült, hogy valakinek nem viszonozza az érzelmeit a szíve választottja. Ettől azután, ahogy egyre többet játszunk benne, kifejezetten érdekes hellyé válik Crime City, egy olyan Tesz-Vesz várossá, ahol minden sarkon valamilyen bűntényt követnek el, és háztömbönként legalább egy hulla hever valahol. Ez az, ami miatt a 12 éves korhatár-megjelölés teljesen indokolt, valószínűleg egy kisebb gyerek is élvezné a kutakodást a városban, de nekik még sok az erőszak és az aljas indíték a történetekben.

A játékot jelölték a társasok Oscar-díjára, a Spiel des Jahres díjra, ahol a hármas befutóban van, és sokak szerint a favorit is. Joggal, hiszen egészen újszerű játékélményt nyújt egyszerű szabályokkal és látványos megvalósítással. Ugyan kooperatív játékról van szó, nem kell tartanunk az ilyen típusú játékok rákfenéjétől, a többieket leuraló alfa-játékostól, mivel jellemzően mindig valaki más veszi észre a következő nyomot, jön rá a következő rejtély nyitjára. A dobozban található tizenhat történet hosszan elszórakoztathatja a családot vagy a baráti társaságot, de ha befejeztük, akkor is lehetünk játékvezetők egy új társaság számára (bár ilyenkor nagy önfegyelem kell, hogy kivárjuk, amíg maguktól jönnek rá, merre is van a barkácsbolt, ahol a fejszét vásárolhatta a gyilkos). Ha pedig már teljesen kijátszottuk, akkor a falon is remekül mutat a bűnös város, vagy használhatjuk felnőtt kifestőnek is.

(A Micromacro: Crime Cityt a Reflexshoptól kaptuk kipróbálásra.)