Amikor Tolkien megírta A Gyűrűk Urát, biztosan nem gondolta, hogy műfajt teremt vele, azt pedig végképp nem, hogy a műfajon belül szinte kötelezővé teszi a trilógiában gondolkodást. Valamirevaló fantasyszerzőnek egyszerűen muszáj volt könyvhármasban előadni a történeteit, nagyjából addig, míg a hétkötetes Harry Potter meg nem törte az átkot. Furcsa, de úgy tűnik, a trilógialáz a társasjátékokat is elérte, az egyik igazi sztárszerző, Sham Phillips legalábbis már két ilyen hármast is elkészített. Az első vikingekről szólt, és 2014-től 2016-ig jelent meg, a most bemutatott Nyugati királyság trilógia pedig sok tekintetben ennek szellemi örököse, csak ezúttal nem a vad vikingek között, hanem a Frank királyságban játszódik.
A három játék a Nyugati királyság építőmesterei, a Nyugati királyság lovagjai, majd a Nyugati királyság várgrófjai sorrendben 2018-ban, 2019-ben és 2020-ban jelent meg. Mintegy koronaként került hozzá a Nyugati királyság krónikái, amivel a három játékot egybefűzhetjük. A koncepció nagyívű és kiérlelt, de azért érdekes kérdés, hogy kell-e bárkinek három változat ugyanabból a játékból. Ha mindegyik játék teljesen más, akkor miért érdemes trilógiát játszani, ha meg ugyanolyan, akkor minek belőle három? Magunkra vállaltuk a kemény feladatot, és kipróbáltuk mindhárom játékot, hogy kiderüljön a válasz ezekre a kínzó kérdésekre.
Alapjaiban mindhárom játék a munkáslehelyezés mechanizmusát használja. Ez azt jelenti, hogy vannak munkásaink és azokat küldhetjük el a táblán, hogy mindenféle feladatokat végezzenek el nekünk. A munkáslehelyezős játékok öregapjának a 2005-ben megjelent Caylust szokás tekinteni, és a műfaj azóta is töretlen népszerűségnek örvend. Persze attól még, hogy az alapmechanizmus ugyanaz, nagyon sok eltérés lehet az egyes változatok között. A legtöbb esetben például egy helyre csak egy munkás fér, így blokkolhatjuk másoktól a helyeket, de szintén gyakori az a megoldás, hogy addig nem szedhetjük vissza a munkásainkat, amíg nem raktuk le mindet. Más játékokban egy teljes körünk megy el arra, hogy a munkásainkat visszaszerezzük. Az ilyen játékok azért is népszerűek, mert bőséges bennük az interakció a játékosok között (miért foglaltad el a pékséget, amikor nekem kenyeret kéne sütnöm?), de mégsem közvetlenül gyilkoljuk egymást, mint a harci játékokban.
Természetesen csak azért, mert hasonlók az alapok, a három játék messze nem egyforma.
Építőmesterek
Az Építőmesterek pályáján egy épülő várost látunk, vannak olyan helyek, ahol nyersanyagokat szerezhetünk, máshol segédeket keríthetünk magunknak, vagy tervrajzokat szerezhetünk a városban felépíthető épületekhez. Ha nagyon nekiszánjuk magunkat, a katedrális építéséhez is hozzájárulhatunk, vagy elnézhetünk a feketepiacra, ahol sokkal előnyösebb áron szerezhetünk be dolgokat. Ezenfelül a táblán még egy várbörtön található meg, és egy sáv, ami az egyes játékosok erényességét jelzi. Ezen a sávon a különféle cselekedeteink következtében mozgunk fel vagy le: ha a feketepiacra megyünk vagy bűnözőket bérelünk fel, akkor lefelé megyünk, ha szentéletű segítőink vannak, akkor felfelé. Persze nem biztos, hogy annyira nagy baj, ha valaki nem a legerényesebb, ugyan egy bizonyos szint alatt a katedrálist már nem építhetjük, de lehetőségünk van arra, hogy eltekintsünk az adófizetéstől. A munkáslehelyezés érdekessége ebben a játékban, hogy ugyan mindig csak egy munkást teszünk le (összesen hússzal gazdálkodhatunk), de ha egy helyre többször megyünk, akkor onnan több dolgot szerzünk meg. A kőfejtőben például annyi követ kapunk, ahány munkásunk ott van, érdemes tehát minél többször használni egy-egy helyet.
Csak az a gond, hogy ezzel egyre nagyobb veszélynek tesszük ki magunkat, van ugyanis egy olyan hely is (a városháza) ahová azért küldhetünk egy munkást, hogy egy helyszínről gyűjtse be az embereinket vagy valaki más embereit. A más játékosok emberei, amiket így összeszedtünk, a mi táblánkon maradnak, amíg akarjuk, de ha berakjuk őket a várbörtönbe, pénzt kapunk a közveszélyes munkakerülők leszállításáért. Máris érezhető, hogy milyen sok dilemmánk lesz játék közben: Érdemes-e még egy embert küldenünk egy helyre, ha ezzel még kívánatosabb célponttá válunk? A saját embereinket gyűjtsük be, hogy azokat dolgoztassuk, vagy törjünk borsot egy ellenfél orra alá azzal, hogy összeszedjük az embereit? Vágjuk be a börtönbe a foglyainkat jó pénzért, ahonnan az ellenfél kiszabadíthatja őket, vagy várjunk még és élvezzük, ahogy szenved az emberei nélkül? Minden lépésnél lesz min gondolkodnunk, de közben a játék mégis gyorsan pörög, nem kell az analízis-paralízistől tartani, amikor egy játékos fél órán át mérlegeli, hogy mi lehetne a legjobb lépése. A cél persze itt is, mint oly sok játékban, a győzelmi pontok gyűjtése, amit az épületek felhúzásával, a katedrális építésével és persze az erényünk növelésével érhetünk el. Az Építőmesterek így egy izgalmas, interaktív és pörgős munkáslehelyezős játék, bonyolultságában épp annyival a Catan és a Carcassone fölött, hogy aki valami újra, kicsit összetettebbre vágyik, örömét lelje benne.
Lovagok
A trilógiából talán a Lovagok a legbonyolultabb játék, ez abból is látszik, hogy itt a közös táblán túl mindenkinek van egy elég nagy saját táblája is, ahol a saját várát építi. Itt is munkásokat kell lehelyeznünk, de nem a közös helyekért versenyzünk, hanem a saját táblánkon tölthetjük be a helyeket. Ami különleges, hogy a munkásoknak különféle típusaik vannak, amik a specialitásukat jelölik. Imádkozni például csak a fekete színű papokat küldhetjük, de a vadászatban a zöld felderítők adnak bónuszokat. Itt is vannak bűnözők, ezek jokerként működnek, de a használatukkal kitesszük magunkat az inkvizíció veszélyének. Van három tulajdonságunk is, az erő, a befolyás és a hit, ezek aktuális értékét is a saját táblánkon követhetjük. Azt, hogy egy adott körben milyen munkásaink vannak, egy felhúzott kártya szabja meg a számunkra, ebből a pakliból mindig három lapot húzunk, egyet kiválasztunk, egyet a pakli tetejére teszünk, a harmadikat pedig az aljára, ezzel a megoldással egy kicsit szabályozhatjuk a szerencsénket. A különféle erőforrások beszerzésén meg a tulajdonságszintek növelésén túl foglalkozhatunk a közös táblával is, itt remek bónuszokért szerzeteseket rakhatunk le, örökre lefoglalva az adott helyet, vagy városlakókat bérelhetünk fel, akik további bónuszokat adnak.
Persze nem csak kedves frank mesteremberek ólálkodnak a várunk körül, hanem gonosz idegenek is, három változatban: vikingek, szaracénok és bizánciak, ezekkel csatázhatunk, vagy akár meg is téríthetjük őket, egyik sem könnyű, de a játék végén sok győzelmi pontot hozhat, főleg ha kifejezetten sokszínű a trófeáink listája. Ha ez eddig nem lenne elég, akkor még a saját várunkat is építhetjük, és persze folyamatosan figyelemmel kell lennünk a király utasításaira, amik körről körre adják meg, hogy mi ér majd győzelmi pontot. Minden mindennel összefügg, ha műhelyt építünk valahová, akkor könnyebb lehet majd felbérelnünk azt a városlakót, ami növeli a befolyásunkat, így olcsóbban tudunk várat építeni, ami segít a harcban a szaracén ellen, akit legyőzve már könnyebben tudunk majd újabb műhelyt építeni és így tovább. Ha az ember elkezdi átlátni, akkor egészen lenyűgöző a rendszer, amilyen finoman hangoltan függnek össze a dolgok, ami miatt végig érdemes egyszerre mindenre figyelnünk. A többi játékossal nem lesz olyan sok gondunk, bár a központi tábla helyeiért, a városlakókért és az idegenekért versengünk egy kicsit, de tönkre nem nagyon tudják tenni a terveinket (főleg, ha azok elég jó tervek voltak). Amíg azonban eljutunk oda, hogy átlássuk mindezt, egy kicsit meg kell küzdeni, például a 25 oldalas, egyébként jól érthető és átlátható szabálykönyvvel. Ha valaki tovább lépne az Építőmesterektől, vagy alapból egy gondolkodósabb, összetettebb játékra vágyik, a Lovagok neki való.
Várgrófok
A társasjátékos fórumokom mindhárom játék rajongóit meg lehet találni nagyjából egyenlő számban, de bevallom, nekem a harmadik rész, az Várgrófok lett a kedvencem. Kicsit a hegeli rendszert követi a három játék szerintem: az egyszerűbb Építőmesterek a tézis, a komplexebb Lovagok az antitézis, és a Várgrófok igazi szintézisként ötvözi mindazt, ami jó volt a két elődben. A tábla leglátványosabb része itt egy háromszintes vár, ami köré építjük fel a vidéket, ahol a várgrófunkkal körbe-körbe járunk majd. Az egyes pontokon négyféle tevékenység közül áll a rendelkezésünkre kettő: kereskedhetünk, hogy mindenféle anyagokat szerezzünk, építhetünk épületeket, elküldhetjük a munkásainkat a várba, vagy kódexeket másolhatunk. Ezek mindegyikéhez megvan a megfelelő képesség és a megfelelő nyersanyag is. Emellett itt is van mindenkinek egy saját táblája, erről kerülnek le az épületek újabb képességeket fedve fel, itt követjük, hogy az erény-bűn tengelyen éppen hol tartunk (mert ez itt is fontos kérdés), és végül itt vannak a városlakóink, akik segítik az akcióinkat.
Kezdetben nyolc városlakónk van, de ahogy körbejárkálunk a vár körül, újabbakat is felbérelhetünk a csapatunkba, sőt egyes helyeken ki is dobhatunk lapokat, ami segít abban, hogy a kezdeti gyengébb segítők helyett a későbbi hatékonyabbak kerüljenek elő gyakrabban (tehát egy úgynevezett pakliépító játékkal is dolgunk van). Egy-egy városlakó egyrészt azt határozza meg, hogy mennyit léphet a várgróf a kastély körül, másrészt pedig mindenféle képességekkel is megajándékoz minket. Mindegyik segít a négy közül valamelyik tevékenységben (az igazán menők erősebben és akár többfélében is), a bűnözők természetesen itt is jokernek számítanak. Ezenfelül a lapoknak lehet olyan képességük, ami a lerakásukkor aktiválódik, folyamatosan aktív, vagy éppen akkor lép életbe, amikor lekerülnek a tábláról. Ugyanis végig három városlakó van a táblánkon, és a lépésünk elején a jobb oldali megy a dobott lapok közé, kettő előrecsúszik, és a bal oldalra kerül az új lap. Így nagyon sokféle lehetőségünk nyílik arra, hogy előre tervezzünk, mikor kit és hogyan fogunk használni. Az, ahogyan az egyes lapok bónuszokat adnak, és így egyre nagyratörőbb tervek megvalósulását teszik lehetővé, kicsit emlékeztet arra a mechanizmusra amit a sokkal egyszerűbb, de szintén nagyon élvezetes Splendor használ, ott is, ahogy fejlődik a rendszerünk, a megvett lapok által adott bónuszok teszik lehetővé, hogy egyre nagyobb dolgokat szerezzünk meg. (A Splendor marvelizált változata a napokban jelent meg magyarul.)
Az interakció ebben a játékban elsődlegesen a táblán az építési helyekért való versengésben van jelen, és persze a várban is, ahol ki tudjuk lökdösni a többiek munkásait. Ez utóbbi nem veti vissza végzetesen a másik játékost, de épp elég bosszantó ahhoz, hogy figyeljen rá az ember. A döntéseink persze itt is nagyon sokrétűek lesznek: Melyik kártyát rakjam le? Az a fontos, hogy hányat tudok így lépni, hogy milyen bónuszokat ad, vagy hogy milyen a képessége, ami esetleg csak három kör múlva jelentkezik? Mennyit lépjek és melyik úton, megéri kihagyni egy jó lehetőséget, hogy mások előtt tudjak beépíteni egy helyre? Milyen épületet rakjak le, melyik így megkapott bónusz lesz a leghasznosabb nekem? A játék végi pontozás a megépített épületekből, a megvásárolt kártyákból és természetesen a várban levő munkásainkból jön össze, ehhez még hozzáadódnak a erényeinkért kapott oklevelek és levonódnak a ki nem fizetett adósságaink. A Várgrófok nem olyan pörgős, mint az Építőmesterek, de könnyebben átlátható, mint a Lovagok. Nem olyan bonyolult, mint a korábban bemutatott Struggle játékok, de azért egy lépéssel komplexebb, mint a Catan.
Krónikák
Arra a kérdésre még nem válaszoltunk, hogy akkor mi is köti össze a három játékot, mitől trilógia ez és nem csak egy gyűjtemény hasonló nevű játékokból. Egyrészt a három játék ugyan nagyon lazán, de mégiscsak elmond egy történetet, kezdetben épül a birodalom, azután terjeszkedik és megvédi magát, majd az önállósodó grófocskák elkezdik kialakítani a saját uradalmaikat, ahogyan ez a Nyugati frank királysággal is történt. A három játék összefűzésében segít a Nyugati királyság krónikái is, ami mindenféle célokat ad meg, amikkel kódexeket és címereket lehet szerezni, ezek nem csak azt döntik el, hogy ki nyeri a három játékos kampányt, hanem az egymásra következő játékokhoz mindenféle bónuszokat is adhatnak. Egy ilyen háromjátékos megatársas végigjátszása lazán lehet hat óra is.
A történetnél és a Krónikáknál is erősebb kapocs viszont a játékok között az egységes grafika, ez az, ami a legjobban összeköti őket. Mihajlo Dimitrievski karikatúraszerű figurái egyéniséget adnak minden egyes szereplőnek. Elsőre kicsit erősnek tűnt a kampós orrú uzsorás, de azután egyértelmű volt, hogy szinte mindegyik figurának ilyen orra van. A sorozat sikerének egyik titka biztosan a kiváló illusztrátor munkája. Az egységes ikonrendszer pedig nagyon könnyűvé teszi az újabb játékok megtanulását, a hasonló koncepciók mindig azonos grafikai megoldásokkal köszönnek vissza. Még egy pozitívumot érdemes megemlíteni a sorozattal kapcsolatban: a dobozok kifejezetten kicsik, főleg ahhoz képest, hogy milyen sok dolog van bennük. Aki a társasjátékgyűjtés rögös útját kezdi járni, egy pont után nagyon tudja értékelni, ha három ilyen jó játék csak annyi helyet foglal a polcon, mint egy nem is olyan jó.