A lecsap csapat uralja a toplistát, de pont olyan rossz, mint azt a címe sugallja

Nagy kérdés, hogy mit gondolhatott a Netflix, amikor megrendelte az itthon a förtelmes A lecsap csapat címet kapó (eredetiben: Thunder Force) filmet, de az biztos, hogy ha valami 2021-ben már papíron is teljesen feleslegesnek tűnik, az pont egy ezredik szuperhősös akcióvígjáték. Attól függetlenül, hogy olyan jó nevű színészek csatlakoztak a projekthez, mint Melissa McCarthy, Octavia Spencer, Jason Bateman vagy Bobby Cannavale. Az elmúlt években annyi bőrt lehúztak már a szuperhősökről, hogy ahhoz valami nagyon extra vagy sosem látott szemszög kell, hogy bármi újat tudjanak mondani. A (*hatalmas, kiégett, lemondó sóhaj*) lecsap csapatnak nem is sikerül semmi újat mondania, cserébe közel sem annyira vicces, mint azt a készítők valószínűleg gondolják. Ennek ellenére a film éppen az első helyen van a Netflix magyar toplistáján.

A lecsap csapat (igen, tovább panaszkodom a címre, még leírni is iszonyatos) történetét nagyon röviden össze lehet foglalni:

• van két barátnő, akik gyerekkorukban nagyon jóban voltak
• a világon bizonyos emberek szuperképességekre tettek szert, de ezek mind gonosztevők lettek az évek során
• a két lány azóta felnőtt, és elváltak az útjaik
• aztán szuperhősök lesznek, és megmentik a világot
• vége.

Konkrétan ennyi van a történetben, a többi felesleges töltelék. Kerek 40 perc megy el a másfél órás filmből, mire Spencer és McCarthy elkezd szuperhősködni, addig gyakorlatilag egy jópofáskodó dialógusokkal tarkított edzőmontázst nézünk végig. McCarthy egy kiégett, a '80-as években ragadt, szakadt nőt alakít, akinek gyerekkori barátnője sikeres kutató lett, és éppen azon dolgozik, hogyan adhatna szupererőt az embereknek, hogy legyőzhessék a gonoszokat. Fontos kiemelni, hogy McCarthy karaktere egy az egyben Johnny Lawrence a Cobra Kai sorozatból, csak nem egy nihilista férfi, hanem egy nihilista nő, és a glam rock mellett nagyon szereti még a metálzenét is. Ezt onnan tudjuk, hogy legalább három percig kiabál egy jelenetben az eredeti Slayer-pólója miatt.

Egy ennyire egyszerű történet még lehetne működőképes, ha tényleg vicces lenne az – újabb keserves sóhaj – A lecsap csapat, de pár jelenetet leszámítva az ég egy adta világon nincs min nevetni. McCarthy gondolom azért vicces, mert káromkodik, böfög és egy igazi suttyó plusz beleragadt a '80-as évekbe, de ez annyira erőltetett, és néhol kifejezetten gusztustalan (visszatérő elem a nyers csirke megzabálása), hogy nézni is kínos. De legalább neki van valami személyisége, mert a visszahúzódó tudóst alakító Spencernek még ennyi sem jutott pár kedves mosolyon és baráti ölelésen kívül.

A lecsap csapat (…) nem mond semmit a szuperhőssé válásról vagy bármiről, ami ehhez kapcsolható. Ha a ‘90-es években lennénk, akkor valószínűleg ugyanezt a történetet meg tudták volna írni két rendőrnővel is, csak pár helyen kellett volna javítani hozzá a forgatókönyvön. Még az sem menti meg a filmet, hogy sikerült megszerezni pár klasszikus rockdalt a ’80-as évekből, csak azt mondja meg nekem valaki, hogy

a Vasember után lassan másfél évtizeddel AC/DC-re hősködni, hát nem gondolta ezt senki egy picit sem fantáziátlannak?

És akkor az egészen idegesítő logikai buktatókról nem is beszéltünk, és nem is fogunk nagyon, mert érezhetően a készítőket sem zavarta igazán. Például az, hogy egy random ember simán beadathatja magának véletlenül a 20 éven át fejlesztett, még ki nem próbált csodaszert, ami természetesen működik rajta. Hogy a másik szuperhősnek miért volt elég csak pirulákat szedni ehhez, sosem derül ki, de legalább a két szereplő sokat röhög ezen a ki nem bontott apróságon. De az is rettenetes, ahogy az egyik kulcskarakter elveszti a polgármester-választást, de ezt csak úgy tudja meg a tévéből, mintha csak véletlenül elkapta volna az esti időjárás-jelentést. Semmi rákészülés, meg várakozás a kampánystábbal, eredményváró bulik, ilyenek, csak szimplán bemondják nappal (!) a tévében az eredményt, mintha csak a Mokka közönségszavazása lenne.

A filmnek az a bravúr is sikerült, hogy ugyanannak a két karakternek köszönhetjük a csúcspontot és a mélypontot is. Bobby Cannavale karakterében igazából nem volt több, ellenben Jason Batemannel, aki egy rákollókkal megáldott gonosztevőt alakít. Bateman néha vicces, de pont ugyanazt hozza, mint az Arrested Developmentben (és igazából az Ozarkon kívül mindenben), szóval ő sem igazán extra, de azt el kell ismerni, hogy néha vannak szórakoztató megszólalásai a karakterének. Különösen egy romantikus jelenet kiemelkedő, ott sikerült először és utoljára nevetnem a filmen, de akkor is csak azon, hogy mennyire szürreális az egész. Azon viszont majdnem elhánytam magam, amikor az egyik jelenetben arra történt utalás, hogyan elégít ki egy nőt egy férfi a rákollóival. Valószínűleg még hónapokon át rémálmaim lesznek emiatt, köszönöm Netflix.

A lecsap csapat (utoljára írom le, remélhetőleg egész életemben) arra tökéletes, hogy ha valaki nem akarja használni az agyát, nem akar figyelni a történetre, és szórakoztatónak tartja ha emberek közepesen se viccesen szerencsétlenkednek, akkor másfél órára lekösse magát. De az az igazság, hogy ennél még az is hasznosabb és izgalmasabb másfél óra tud lenni, ha random cuki kisállatos videókat nézünk a Youtube-on. Azok legalább néha viccesek.