Szuperhősös műfajban is lehet újat mutatni, csak punkként kell nekiállni

Az elmúlt években a mozik mellett a tévécsatornák és a streaming is ráharapott a szuperhősös témára. A CW tévécsatorna komplett univerzumot hozott létre DC-hősökből (Arrow, Flash, Legends of Tomorrow, Black Lightning, Supergirl), a Netflix mini-Bosszúállókat próbált csinálni Marvel-hősökből (Luke Cage, Daredevil, Jessica Jones, Punisher, Iron Fist, Defenders), de jutott szuperhősös képregény-adaptációkból a Hulunak (Runaways), a Foxnak (Gotham) és olyan kvázi halott platformoknak is, mint a Freeform (Cloak & Dagger) vagy a PlayStation Network (Powers).

A műfaj iránti kezdeti lelkesedés aztán alábbhagyott az elmúlt években, a körberajongott Netflix-sorozatok brutális színvonalesésen mentek át, a CW DC-sorozatai szintén elfáradtak, a kisebb-nagyobb próbálkozások a 2010-es évek végére pedig már sokszor el sem értek rendesen a nézőkhöz. Amikor az Amazon bejelentette, hogy sorozatot készít Garth Ennis (akit leginkább a Preacher-, Punisher-, Hellblazer- és Dredd bíró-képregényeiről lehet ismerni) The Boys című képregényéből, akkor az ember joggal érezhette úgy, hogy egy olyan vonatra akar felugrani, ami régóta nem tart sehova. Ahhoz, hogy a The Boys ne tűnjön el teljesen a süllyesztőben, az kellett, hogy a konkurencia szuperhősös felhozatala nagyon ellaposodott az utóbbi években, és olyan szemszögből vizsgálja a témát, ami egészen új a műfajon belül.

A Telex legfrissebb híreiért ide kattintson!

Az első részek után viszont mindenki megdöbbent, hogy a The Boys mennyire eredeti a többi latexruhás, köpenyes próbálkozáshoz képest. Pedig a koncepció alapvetően nem forradalmi önmagában, mégis rendkívül jól működik. Ebben a világban a szuperhősök nem csak léteznek, hanem a szórakoztatóipar szerves részei, akik egyszerre mentik meg a világot és szerepelnek szupersztárként a saját filmjeikben. Csakhogy ezek a hősök egyáltalán nem jó emberek, hanem az amerikai popkultúra velejéig romlott termékei. Önzőek, nagyképűek, hazugok és sokkal fontosabbnak tartják, hogy éppen melyik demográfiai halmazban nő a népszerűségük, mint azt, hogy egy repülő hamarosan lezuhan egy rakás ártatlan utassal a fedélzetén. És a The Boys éppen ezt a lehetetlen helyzetet próbálja feldolgozni:

Mi történik akkor, ha a megacégek által pénzelt, élő kulturális ikonok és szuperhősök igazából rettentően gonosz emberek, akik veszélyt jelentenek az életünkre?

A The Boys ezért részben azoknak az embereknek a szemszögéből mutatja be a helyzetet, akik küzdenek ez ellen. A „fiúk” valójában pár elkeseredett civilről szól, akiknek elegük lett a hazugságokból, és a maguk eszközeivel igyekeznek lerántani az igazság leplét. Ők azok a hősök, akik a szuperhősök ellen harcolnak.

A koncepció éppen ezért nagyon érdekes, mert egy szuperhős vs. hétköznapi ember típusú csatában kicsi az esély arra, hogy ne az nyerjen, aki lézert lő a szeméből vagy vissza tudja növeszteni a levágott végtagjait. A fiúknak így nincs más lehetőségük, mint gerillaakciókkal és médiahackekkel borsot törni a hősök orra alá, amíg ki nem derítik róluk a teljes igazságot. A hősök A Hét nevű szervezetet jelenti, ez egy nagy megacég (erős Disney-áthallással) által szponzorált szupercsapat, ahová nemcsak az alapján kerül ki valaki, hogy mekkora hős és mik a képességei, hanem az alapján is, hogy éppen milyen típusú karakter népszerű.

Szóval a The Boys egyszerre fordítja a feje tetejére a szuperhősök témáját, miközben nagyon komoly kritikát fogalmaz meg az amerikai szórakoztatóiparról, a bálványimádásról, a kortárs politikai populizmusról és média manipulációjáról. Ezek a hősök igazi aljas szemétládák, de mivel A Héthez tartoznak, gyakorlatilag végtelen anyagi és marketingforrásuk van ahhoz, hogy bármilyen gonoszságot elfedjenek, legyen szó nemi erőszakról vagy nettó fasizmusról. Amikor a fiúk hadjáratot indítanak a hősök ellen, akkor nemcsak a szuperhősök piszkos ügyeit akarják bemutatni, hanem lebuktatni azt a gépezetet, amelynek érdeke ennek a helyzetnek a fenntartása. Teszi ezt elképesztően vulgárisan, rengeteg vérrel és olyan műfaji tabuk megdöntésével, amit még egy korhatáros Marvel- vagy DC-film sem merne bevállalni. Még Deadpool sem.

Ahhoz, hogy ez működjön, és átlendüljünk azon, hogy a szuperhősös jelenetek azért nem egy 300 millió dolláros Marvel-filmet idéznek, kell egy jó szereplőgárda, és a készítők ezt telibe találták. Karl Urban zseniálisan hozza a Punisher-szerű antihős figurát (kivéve a brit akcentust), és egyértelműen a hátán viszi a show-t. Mellette Jack Quaid adja a klasszikus fogalmatlan srácot, aki valahogyan belekeveredett egy számára teljesen idegen helyzetbe, de ha már ott van, akkor igyekszik megfelelni az elvárásoknak. És persze legyen szó a „szuperhősökről” is, akik egytől egyig ismert sztereotípiák szélsőségesen kiforgatott verziói. Homelander, a Superman–Amerika Kapitány hibrid vagy Starlight, a naiv vidéki lány, aki őszintén elhiszi, hogy itt hősködni kell, nem pedig csak PR-eseményekre integetni. De paródiát csinálnak Flashből (A-Train) és Aquamanből (The Deep) is, arról meg csak spoileresen lehetne beszélni, hogy mennyire drámai jellemfejlődésen megy keresztül a két évad alatt két fontos női szuperhős (Queen Maeve és Stormfront) is.

A The Boys olyan a szuperhős műfajnak, mint a punk a rockzenének. Önreflektív, kritikus, végtelenül nyers, és hajlandó olyan témákra is rámutatni, amikre eddig nem igazán volt példa. Teszi mindezt remek karakterekkel, valóban csavaros történetvezetéssel és egy-két olyan jelenettel, ami garantáltan nem férne el a következő Deadpool-filmbe. A nemrég befejeződött második évad ráadásul úgy ért véget, hogy bőven akad még muníció a folytatáshoz. Az Amazon meg hülye lett volna nem berendelni a harmadik évadot azok után, hogy az új epizódokat annyian nézték, mint a legnépszerűbb műsorokat a Netflixen. Sőt, az Amazon annyira belelkesedett, hogy már dolgoznak egy spinoffon is, ami egy szuperhősképző akadémia életét mutatja majd be a The Boys világán keresztül.

(Borítókép: The Boys. Fotó: Amazon Studios)