Ha azt akarjuk megtudni, milyen lesz Magyarország éghajlata hamarosan, vigyázó szemünket Anatóliára, Belső-Törökországra kell vetnünk Nagy Balázs, az ELTE Földrajztudományi Központjának vezetője, a klímaváltozás föld alatti hatásait vizsgáló kutató szerint. Interjúnkból kiderül, mi várható a Dunán, mikor fognak a budai lakásokban is hörögni a csapok, lesznek-e magyar eukaliptuszerdők, és milyen bajokat hoz az aszály és a felmelegedés az andoki vagy a börzsönyi talajban.
Az régebben is előfordult, hogy a Dunán az Ínség-szikla ősszel néha előbukkant, mert októberben vagy novemberben alacsony volt a Duna vízszintje. Most viszont már szinte hónapok óta látható az Ínség-szikla, sőt, már idén tavasszal is kibukkant! És ha belegondolunk, a január is jellemzően egy száraz hónap.
Erre a súlyos kérdésre majd jövő tavasszal lehet válaszolni, különösen, ha a téli csapadék sem lesz jelentős.
A jó forgatókönyv az, ha akár méterekkel megemelkedik a vízszint. Ha a klímánk sajátosságait nézzük, akkor akár az is benne van, hogy a hirtelen, intenzív csapadék miatt árvízi helyzet alakul ki. Ez jellemzi a kontinentális klímát: viszonylag hirtelen jöhetnek árvízi állapotok, és lehetnek nagyon alacsony vízszintek is. Ha a Dunára gondolunk, azért itt tisztességes vízszint-ingadozások vannak. Most nagyon kicsi a víz, de lehet akár tíz méterrel nagyobb is.
A 2013. június eleji áradás után több mint tíz évig nem volt komolyabb árvíz a Dunán. Aztán az elmúlt két évben háromszor is nagy vizünk volt. Tehát ezek a jelenségek epizodikusan, hirtelen és hónapokra előre tekintve előrejelezhetetlenül jönnek.
Azt lehet tudni majd télen, hogy mennyi víz gyűlik össze, mennyi hó tárolódik a hegyvidéki területeken, és mi várható tavasszal. A nagy ciklonátvonulási időszakok is jól ismertek. Tehát ha látjuk, mi van a hegyvidéki vízgyűjtőkön, akkor rövid távon lehet előre sejteni és modellezni, hogy mi következik. De féléves, éves távlatban már nem, pont a szélsőségek miatt. Elfelejthetjük, amit 30-40 évvel ezelőtt tanultunk az iskolában a hazai vízjárásról vagy a klímánkról, a rendszerünk szépen tolódik a szélsőségek felé.
Az első és legfontosabb dolog, hogy a környezetünket és a természetet nem szabad egy statikus, állandó dolognak tekintenünk. Ha elfogadjuk, hogy egy folyamatosan és dinamikusan változó közegben élünk, akkor azt is sokkal könnyebb lesz belátnunk, hogy ami régen volt, amiről a nagyszüleink történetei szólnak, az az állapot már végleg elmúlt. Az a mód, ahogyan akár csak harminc éve működött egy patak vagy egy folyó, ma már nem feltétlenül, nem mindenhol érvényes. Ami régen normális volt, az ma már múlóban van, és ami ma történik, azt kell elkezdenünk megérteni. Elsősorban ezt a változást kell fejben elfogadnunk. Rugalmasan kell tekintenünk a környezetünkre, és a siránkozás helyett el kell kezdenünk alkalmazkodni hozzá.
Egyik se. Az alkalmazkodás a tudatossággal és a helyes környezeti érzékenységgel kezdődik. Elképesztő mennyiségű információ és hír zúdul ránk nap mint nap. Ebből a hatalmas zajból rendkívül nehéz kiszűrni, hogy hol van a valóság, hol vannak a normalitás határai. Egyfelől szenzációhajhász hírekkel paráztatnak, másfelől hajlamosak bagatellizálni és teljesen eljelentékteleníteni ezeket a súlyos környezeti jelenségeket. Azt ma már elég pontosan tudjuk modellezni, hogy mi várható, és a modellekből egyértelműen az következik, hogy a régi, megszokott állapot már nem jön vissza. Legfeljebb az emlékeinkben él tovább. Ezért le kell számolnunk bizonyos dolgokkal, például a stabilitás illúziójával. A rendszerünk sokkal instabilabbá válik, és hozzá kell szoknunk, hogy ezt az instabilabb, szélsőségesebb helyzetet kell normálisnak tekintenünk és kezelnünk. Gondoljunk bele: egy mediterrán országban élő ember számára az, hogy nyáron három hónapig egyetlen csepp eső sem esik, teljesen természetes. Az viszont megszokott, hogy télen hatalmas felhőszakadások vannak.
Pont az a lényeg, hogy nem ebbe az irányba tartunk! A mediterrán klíma alapvetően kiszámítható. Megvan a ciklikusság: biztos, hogy a nyár csontszáraz és aszályos lesz, ezen senki sem lepődik meg. Nálunk viszont eddig az számított rendkívülinek, ha nyáron két hónapig nem esett eső. Nos, az ilyen helyzetekhez most már hozzá kell szoknunk. Magyarországon inkább a száraz kontinentális jelleg erősödik fel, még nagyobb szélsőségekkel és sokkal kiszámíthatatlanabb rendszerrel.
Ha látni akarjuk, mi vár ránk, érdemes megnéznünk, hogyan gondolkodnak és gazdálkodnak az emberek például Anatóliában, Törökország középső, belső területein. Ott pontosan tudják, hogy a nyár lehet elképesztően, durván száraz, de közben bármikor jöhetnek őrült nagy, lokális viharok is.
Lehet, hogy a tél szinte teljesen elmarad, és semmi csapadék nem lesz, máskor meg marha nagy hóviharokkal csap le. Ez az anatóliai klíma egy kiváló előkép, reflexszerű analógia arra vonatkozóan, hogy Magyarországon milyen időjárás felé lépdelünk. Látnunk kell, hogy az ottani emberek hogyan alkalmazkodnak ehhez, és hogyan kezelik a helyzetet.
Ami nálunk most még egzotikumnak vagy elképzelhetetlennek tűnik, az ott a mindennapok valósága. Érdemes tanulmányoznunk, hogy az ilyen éghajlat alatt milyen a mezőgazdaságuk, hogyan építkeznek, vagy milyen vízkezelési technológiákat alkalmaznak az adott körzetekben. Ezekből mindig lehet tanulni. Egyébként nekik még keletebbre, az iráni területek felé kell tekinteniük, hogy lássák a szárazodás ütemét. Ott, a félsivatagos, sivatagos övezetekben már olyan végletesek a viszonyok, hogy annál sokkal szélsőségesebb már nem nagyon lehet a helyzet. Törökországban ezeken a belső területeken már azt vizsgálják, hogy ha a klímájuk még a mostaninál is extrémebbé válik, akkor milyen túlélési stratégiákra lesz szükségük.
Vannak olyan ágazatok, mint például a mezőgazdaság, amelyek rendkívül konzervatívak. Hagyományosan azt nézik, mi volt a múltban: hogyan fejlődött a talaj, milyen volt a vízellátás, mit és hogyan termesztettek eddig ezen a vidéken. Ha ebben a megszokott rendszerben hirtelen nagyot kell változtatni, az rendkívül kritikus és fájdalmas folyamat. Pedig az a tény, hogy a Kárpát-medence éghajlata változik, egyáltalán nem új keletű témakör. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy erről a problémáról csak az elmúlt tíz-húsz évben kezdtünk el beszélni, pedig ez egy százéves polémia. Ebben a vitában az erdészek és a botanikusok voltak a legelsők, akik pontosan látták – már a két világháború közötti időszakban –, hogy itt egy komoly és tartós környezeti változás vette kezdetét. Már száz éve észlelték a jeleket!
A vita másik oldalán akkoriban a hidrológusok és a meteorológusok álltak, akik a számszerű adatok alapján azt mondták, hogy ezek csupán hullámtermészetű, ciklikus folyamatok, most éppen van egy kis szárazodás, de sebaj, majd elmúlik, és visszatér a csapadék. Szakmailag persze egy erdész egészen más léptékben gondolkodik, neki legalább ötven-száz évre kell előre terveznie. Az a kérdés, hogy mit ültessen ma egy erdész a hegyekben, ami évtizedek múlva is életképes lesz, a szakma kulcskérdésévé vált. Ilyenkor persze mindig felmerül a laikusokban, hogy akkor biztosan jönnek majd a déli örökzöldek, vagy megtelepszik nálunk az eukaliptusz – amitől sokan indokoltan félnek, mert felborítaná a hazai ökoszisztémát.
Igen, az Alföldön már szép számmal találni olyan területeket, ahol a medvetalpkaktuszok és a pálmaliliomok (jukkák) megélnek és terjednek is a homokos talajon, ha hagyjuk szabadon fejlődni. Az eukaliptusz és a hasonló egzotikus növények egy része ugyanakkor még érzékeny a komoly téli fagyokra. Valójában azonban az éghajlatunk nem abba az irányba tart, hogy teljesen eltűnnének a fagyok. Lehetnek ugyan sorozatban rendkívül enyhe teleink, de bármikor jöhetnek elképesztően kemény, fagyos időszakok is. Pontosan ez a kontinentális jelleg lényege: az elmúlt években is volt példa olyan sarkvidéki betörésre, amikor tartósan mínusz tíz-tizenöt fok alá süllyedt a hőmérséklet, és nem is egy-két napra. Pedig előtte már szinte nem is emlékeztünk, mikor volt utoljára ilyen hideg.
Így van. Ugyanez a helyzet az árvizekkel is. A hosszú, aszályos periódusok során, amikor a brutális forróság és a csapadékhiány egyszerre jelentkezik, teljesen kiszárad a környezet. A mögöttünk hagyott időszak is egy egészen extrém év volt ebből a szempontból, hiszen a hőség és a szárazság együtt, egymást erősítve jelent meg. Ez a két tényező együttesen okozta a Duna történelmi, rendkívül alacsony vízszintjét. Hangsúlyozom: azt előre megmondani, hogy a jövő nyár is pontosan ilyen lesz-e, szinte lehetetlen. Ahhoz pontosan látnunk kellene az előttünk álló tél folyamatait: mennyi hó fog tárolódni a magashegységekben, lesznek-e tavasszal olyan nagy ciklonátvonulások, amelyek hirtelen olvadást hoznak. Ezt így előre nem tudhatjuk. Bármi megtörténhet, a rekordalacsony vízállás és a hatalmas áradás is benne van a rendszerben.
Magyarország talajvízhelyzete makroszinten nem feltétlenül rossz. Éppen azért, mert egy medence mélyén vagyunk, ahová összefolynak a vizek.
A kérdés, hogy mihez szoktunk hozzá, vagy mihez viszonyítunk. Megszoktunk egy állapotot, és azt várjuk vissza. Ezzel szemben a középtávú változásokat követnünk kell, és tekintettel kell lennünk arra, hogy ezek a mozgások – akár a talajvízszint ingadozásai is – hosszú, akár több évtizedes ciklusokat írnak le. Volt már ilyen az elmúlt évtizedekben, amikor az Alföld klimatikus elsivatagosodása és elhomokosodása volt a téma, aztán jött néhány csapadékosabb év, és a rendszer részben visszatöltődött. Ráadásul a drasztikus apadás nem az egész országot érinti ugyanolyan mértékben és nem is mindig a klíma változása az egyetlen oka, hanem a helytelen vízhasználat és a vízfolyások bevágódása is. Elsősorban a Homokhátság mélyebb rétegeit sújtja, ahol egyébként is élénk a talajvízszint mozgása. Lehet olyan réges-régi térképet találni, ami sok apró tavat tüntet fel a Homokhátságon, mert korábban magasabb vízállású időszakok voltak. Most viszont nagyon alacsonyan van a vízszint. De hát ne feledjük: ennek a területnek nem véletlenül Homokhátság a neve. A homok nem tartja meg a vizet, hanem elvezeti. Ilyenkor mindig arra kell gondolni, hogy mire alkalmas az adott terület, és mit szeretnénk kihozni belőle. Technológiai módszerekkel lehet küzdeni a magasabb talajvízszintért, de középtávon vagy évtizedes távlatban a természet úgyis erősebb. Ez a szárazodás és a szélsőségesség most erőteljesebb folyamat.
A felszínen azt látjuk, hogy milyen szép, tiszta és átlátszó most a Duna, mert a kisebb vízhozam miatt kevesebb hordalékot szállít a folyó és a hajóforgalom is minimális. Régi tárgyak, roncsok bukkannak elő, nagy a nyüzsgés a Duna-parton, jót lehet horgászni a lelassult vízben. De a valóságban komoly problémák vannak. A parti zónában azt látjuk, hogy nagyon gyorsan száradnak ki azok az ártéri erdők, amelyeknek a gyökérzete a tartós apadás miatt víz nélkül marad. A Duna menti területek talajvízszintjét és a parti kutakat ez a jelenség rendkívül erősen és közvetlenül érinti. Azt se felejtsük el, hogy a legfontosabb ivóvízbázisaink itt vannak a Duna mentén, főleg az itteni kavicságyban lévő vizekre épülve. Erre az egész ellátórendszerre hatással van ez a folyamat.
Alapvetően a vízműrendszerek még jól működnek. Az ilyen alacsony vízállások mellett is üzemelnek a parti szűrésű kutak. Hogy ezek pontosan milyen kritikus minimumszintre vannak tervezve, azt mérnöki adatok nélkül nem tisztem megmondani. Ezeket a gyűjtőrendszereket mélyen a felszín alá helyezték el. Verőcén, ahol lakom, úgy működik a rendszer, hogy van többtucatnyi fúrt csápos kút, amelyek a meder alatti kavicságyból gyűjtik össze a vizet egy jó mélyen elhelyezett központi gyűjtőaknába, és onnan pumpálják fel a dombokra, majd osztják szét a fogyasztóknak. Ez a technológia közvetlenül a mederágy mellett, az ártér szélén dolgozik, ahonnan bőségesen tud szivárogni a víz a homokos kavicságyon keresztül.
A Duna esetében, legalábbis a magyarországi szakaszon, ez egy jórészt különálló dolog. A forrásvidéki folyóknál abszolút együtt mozog a kettő, de a Duna olyan sok helyről – például a Kárpátokból is – kap vizet, hogy egy gleccser olvadása vagy az aktuális osztrák gleccserhelyzet kevésbé van hatással a hazai szakaszra. Mire ideér a folyó, a gleccserek hatása elenyészik; az osztrák szakaszon vagy a felsőbb szakaszokon viszont ez közvetlenül érezhető. Nekik elsősorban az a téma, hogy mi történik a gleccserekkel és a felső folyású szakaszokkal, amik közvetlen kapcsolatban vannak az egész környezettel. Nálunk ez a jelenség már másként, más szabályozási módon csapódik le.
Mert ahhoz az kell, hogy a Kárpátokban és az Alpokban is azoknál a folyóknál legyenek nagy esőzések, amelyek a Duna vízgyűjtőjére szállítanak vizet. Egy ilyen nagy folyónál egy-egy völgyet érintő, lokális felhőszakadás nem jelentkezik jelentős vízszint-emelkedésként. A Dunánál nem a villámáradások jelentik a fő problémát. Ráadásul, ha például Ausztriában történik egy villámáradás egy-egy régióban, ott fel vannak készülve a víz megfogására. Szinte minden alpesi völgyben vannak nagy árapasztó tározók, amelyek az árhullámot kiegyenlítik: visszatartják, majd szépen, lassan leengedik a vizet.
A felmelegedéssel egyre magasabbra kerül a fagyhatár, a gleccserek is egyre magasabbra szorulnak, de nemcsak ezt kell nézni, hanem azt is, hogy mi történik a felszín alatt, a láthatatlan részeken, ahol az olvadás megindul. A jégmennyiség egy része ugyanis nem a felszínen van, hanem a felszín alatt tárolódik. Ez a jégtartalmú permafroszt, vagyis az állandóan fagyott aljzat. Ennek a változására nagyon nehéz felkészülni, mert pontosan kellene előre látni, hol mi történik – a felszín alatt is. Amikor az alpesi utakat, vasutakat, kötélpályákat megépítették, a felszíni és felszín alatti jéghelyzet még teljesen más volt. Most azt tapasztaljuk, hogy sok helyen eltűnt a jég. Az a jég, ami egy ideig összetartja a kőzeteket a felszín alatt is. Ha ez kiolvad, fellazul a kőzet, és hatalmas hegyomlások következnek be. Ilyenek voltak régebben is, csak esetleg nem ilyen gyakorisággal, mint most, és nem azokon a helyszíneken, ahol most történik.
Igen, olvastam a riportot, ami arról szól, hogy nyáron megsüllyedt több nagybörzsönyi ház.
Igen, a hegyvidéki domborzatnál, ha a talaj agyagos rétegei átáznak és megduzzadnak, vagy az aszály miatt kiszáradnak és összehúzódnak, a házak különböző időszakokban és különböző módszerekkel épített részei elválnak egymástól. Ez a jelenség sok helyen megtalálható Magyarországon.
A nyugat-magyarországi területeken és a középhegységeink peremén egyaránt. Szinte minden dombsági vagy hegyi környék beépített területén találkozhatunk ezzel a problémával.
Fontos látni, hogy ezeken a területeken sem az egész település érintett, hanem csak bizonyos gócok. Ez egy kicsit olyan kérdés, mint korábban az áradások vagy a földcsuszamlások esete: régebben talán azért nem voltak ezekre tekintettel, mert az elmúlt évtizedek során ez nem volt annyira éles kérdés. De most változott a helyzet. Meg kell változtatni a mérnöki gondolkodást: mást is fel kell mérni, és még inkább tekintettel kell lenni az aljzat mozaikosságára. A talajmechanikai, talajfizikai és -kémiai szempontot is sokkal komolyabban figyelembe kell venni. Ha bejön egy huzamosabb száraz periódus, a talaj zsugorodása miatt lényegesen nagyobb lesz a szerkezeti sérülésveszély. Ugyanakkor egy olyan országban, ahol hirtelen nagy mennyiségű csapadékok jelentkeznek, a csuszamlásokra is ugyanúgy figyelni kell.
Ha az ember olyan környezetben választ lakhelyet, ahol objektív természeti veszélyek vannak – legyen az földcsuszamlás, kőomlás vagy árvíz –, akkor alaposan mérlegelnie kell, mi számít biztonságos környezetnek. Én geográfusként jó előre utánajártam, hogy mi az a biztonságos magasság, amely hosszú távon, akár generációkon keresztül is élhető helyszín marad a Duna partján. Amikor lakhelyet választottam Verőcén, figyelembe vettem a Duna rendkívül nagy vízszintingadozását. A magam részéről biztosra mentem: mi 30 méterrel a Duna átlagos szintje fölé költöztünk, ami messze a kritikus árvízi szintek felett van. Nem kell persze ekkorát ugranunk, de az eddigi legmagasabb árvizek szintje fölött 2-3 méteres minimummagasságban érdemes gondolkodnia annak, aki teljesen nyugodtan akar aludni a Dunakanyarban.
Az erőmű tervezésekor még nem számítottak ilyen extrém alacsony vízszintekre. A beavatkozás egy pillanatnyi haváriahelyzetet segített megoldani, de ez tulajdonképpen csak eseti kezelés. Hosszabb távon biztosan nem minden igényt kielégítő megoldás. Ha optimisták vagyunk, és a jövőbe tekintve azt mondjuk, hogy csapadékosabb évek jönnek és magasabbak lesznek a vízszintek, akkor erre a fenékküszöbre nem lesz nagy szükség. Egy dolog az, hogy rövid távon mit nyerünk a beavatkozással, de hogy hosszú távon ez a folyamat mit fog okozni a környező szakaszokon, az rendkívül összetett és érzékeny kérdés. Mint az is, hogy a mostani rekordalacsony vízállások után mikorra és milyen hosszan térnek vissza a középvizek, vagy hogy mennyire lesznek sorozatosak az alacsony szintek.
Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a Duna mint folyó nem csupán áramló vizet jelent. A folyó hordalékot is szállít, és komoly élővilág van benne. Amikor egy vízierőműnél vagy egy mederelzárásnál felmerülnek ezek a kérdések, a vitákban a legtöbb esetben csak egyetlen szempont – például az energiatermelés vagy a pillanatnyi vízkivétel – kerül elő. Nem a teljes rendszert nézik. Egy ekkora folyamnál ez egy elképesztően bonyolult, összefüggő ökológiai rendszer. Ha megnézzük a dombvidéki tározóinkat, legyen az a Lázbérci-tározó vagy a Hámori-tó, ezeket mindig kotorni kell, mert folyamatosan feltöltődnek. Egy olyan hatalmas folyó esetében, mint a Duna, óriási mennyiségű hordalékkal kell számolni: a felvízi, duzzasztott részen ott van a meder feltöltődése, az alvízi részen viszont, ahol a folyó kilép a gát mögül, alig marad hordalék, és emiatt a folyó elkezdi mélyíteni a saját medrét. A fenékküszöböknél új helyeken játszódik le hordaléklerakódás és a felgyorsult szakaszokon pedig a gyors bevágódás, igen erős hordalékszállítás.
Az, hogy mi kutatóként ilyen távoli, elszigetelt és extrém helyszíneken dolgozunk, elsősorban azért van, mert ezekről a régiókról korábban alig állt rendelkezésre tudományos mérési adat. A kutató alapvetően arra törekszik, hogy a terepen gyűjtött adatokból apránként rakjon össze egy hatalmas, globális kirakóst. Ennek pedig még vannak üres helyei. Mi ezekre az üres helyekre koncentrálunk. Ha a megfelelő helyre betesszük azt a hiányzó mozaikdarabot, akkor abból összeáll egy átfogó kép egy sokkal nagyobb régióról és a globális folyamatokról. Azok az eredmények, amiket mi az Andokban produkálunk, elsősorban az Andok szempontjából fontosak. De a terepmunka közben olyan általános folyamatokra is rájövünk, például egy hirtelen jött csapadéknövekedés vagy egy intenzív El Niño esemény kapcsán, amelyek megmutatják, mi következhet be a hegyvidékeken globálisan. Ha most megnézzük, hogy Ázsiában a monszun intenzívebbé válása mit hozhat a magas hegyvidéki régiókra, a válaszhoz kiváló analógiát nyújtanak az Andokból származó adataink, még ha mi magunk nem is kutatunk a Himalájában.
A nepáli katasztrófa egyértelműen a drasztikus jégolvadáshoz és egy olyan, rendkívül csapadékos nyárhoz kapcsolódott, ami a magashegységekben is rengeteg esőt hozott. Ez nem egy sima monszunév volt, olyan magasságokban is eső esett, ahol korábban kizárólag hó szokott hullani. Ez az eső áztatta át úgy a lejtőket és a felszín alatti kőzetrétegeket, hogy a hegyoldalak megcsúsztak és gleccserek is összeomlottak. Most már sok érintett helyen, akár hetek alatt nyilvánvalóvá válik a veszély. Hasonló omlások és suvadások voltak régebben, ezer vagy ötszáz évvel ezelőtt is, csak akkor nem lakott ott senki, így nem tűnt fel. Ma viszont beépítettük ezeket a területeket, így fel kell ismernünk, hogy ezek a régiók kifejezetten hajlamosak a katasztrófákra. Ha mi ezeket a törvényszerűségeket egy adott területen feltárjuk, az információk a Föld más területein is közvetlenül alkalmazhatók.
A Himaláján a felszín alatti jég állapotát és olvadását nem látjuk a felszínen. A nagyközönség és a média elé sokszor már csak a katasztrófa kerül: amikor megtörténik az omlás, jön egy törmelékáradat, jön a kérdés is: Úristen, ez miért történt? Pedig ha pontosan tudjuk, hogy ott a mélyben milyen ütemben zajlik az olvadás, és az egyes területeken milyen a jégfogyás dinamikája, akkor a tragédiák egy része megelőzhető lenne. Az adataink és következtetéseink a döntéshozók kezében a területi tervezést és a döntés-előkészítést segítik. A méréseink szerint pedig a felszín alatti jég is rohamléptekkel fogy és olvad, mint a felszíni gleccserek.
