Stanislav Volo egy közepesen nehéz túrára indult, de eltévedt a ködben, megcsúszott egy vízmosásban, majd megsérült, és hatnapos veszteglésre kényszerült a kanadai vadonban. A 43 éves családapa hat nap alatt két zacskó gumicukron, némi szárított marhahúson, erdei növényeken és hernyókon tengődött, miközben hatalmas erőkkel keresték. Végül a saját erejéből levergődött egy erdészeti útig, ahol rátaláltak. A helyi hegyimentő szolgálat több szempontból is kielemezte, mit tett jól és mit rontott el, és milyen esélyekkel zajlott a kutatómentés.
A térfigyelő kamera felvétele szerint Stanislav Volo augusztus 30-án, vasárnap délelőtt 11 óra 33 perckor szállt ki a kanadai Squamish településről induló Sea to Sky felvonóból, a felső állomáson. Ezen a ponton eltűnt, és majdnem egy hétig nem is látta senki.
„Alapvetően túlságosan a technológiára támaszkodtam és a technológia sajnos néha kudarcot vall” – mondta később a CBC Newsnak. Ez konkrétan azt jelentette, hogy Volo a telefonja lemerült hegy tetején, és nem talált le a ködbe burkolózott lejtőn.
A 43 éves férfi terve az volt, hogy a felvonó felső állomásától indulva felmegy az 1792 méter magas Habrich-hegyre, majd egy másik útvonalon lejön a felvonóhoz. Ez az úgynevezett Habrich Loop, ami közkedvelt a helyi túrázók között. Van benne egy könnyebb sziklamászás a hegy északkeleti gerincén, de alapvetően nehezen megközelíthető, bozótos terep. Volo tervezett útvonala túratérképen:
Volo későbbi elmondása szerint tehát a hegytetőről lefelé eltévedt a sűrű ködben. Az esetet elemző Lions Bay Kutató-mentő Szolgálat szerint ilyenkor a hatalmas sziklafalak és tereptárgyak már kis távolságban is belevesznek a szürkeségbe. Mintha az ember egy pingponglabda belsejében járna, mindenütt fehérség veszi körül.
Mobiltelefon híján Volo kezdett pánikba esni a fehér útvesztőben. Aztán zajt hallott. Azt hitte, hogy a 99-es főút zaját hallja. Mivel azt gondolta, hogy onnan már egyenesbe jön, a hang irányába kezdett ereszkedni. Ám nem a 99-es főút volt az, hanem egy csővezetéket építettek a hegy túloldalán. A hang viszont a hegy északi oldala felé vezette, így nem a helyes, déli irányba indult el.
A férfi egyre nehezebb terepen ereszkedett lefelé. Egy vízmosásban megcsúszott és elesett. Beütötte a fejét, eltörte a sarkát, és megrepedt a csuklója. Ekkor döbbent rá, hogy már nem tud visszajutni a startpontra.
Ami egy egyszerű navigációs problémának indult, az végül súlyos sérüléssel és életveszéllyel járó helyzetté fajult.
A sérült túrázó hatalmas szerencséjére egy vízesés közelében talált egy kis védett barlangot, ahol volt víz és némi menedék. Oda behúzódhatott az eső és a hideg elől. Hat éjszakát töltött ott, várva, hogy sérülései javuljanak. A kényszerű táborozáshoz minimális élelem volt a hátizsákjában: két zacskó gumicukor és némi szárított marhahús (beef jerky).
A férfi hiába osztotta be az élelmiszerkészletét, valamivel ki kellett azt egészítenie. Ehhez talált a közelben erdei derécét (fireweed), aminek fiatal hajtásai, levelei és virágai ehetők, igaz idősebben rágósabbá és keserűbbé válnak. Száz gramm körülbelül 20–30 kalóriát tartalmaz, ami nem sok, de a semminél több. A túléléshez viszont még fehérjét is kellett szereznie valahonnan.
A természet tálcán kínálta a megoldást: a hat nap alatt körülbelül húsz kisebb hernyót rágcsált el, amik nem voltak keserűek. Bármilyen fajhoz is tartoztak, láthatóan semmilyen káros hatást nem okoztak nála.
A kutató-mentők szerint sok rovar és lárva lényegesen több fehérjét és zsírt tartalmaz, mint a leveles növények vagy a gombák, ráadásul az emberek világszerte évezredek óta fogyasztanak rovarokat. Csakhogy Volo nem tudta biztosan, hogy milyen hernyókat eszik, ugyanis nem mindegyik fogyasztható biztonságosan.
Egyes fajok védekező, mérgező vegyületeket halmoznak fel, másoknak irritáló hatású szőrzete vagy tüskéi vannak. Mivel a hegyi mentők tapasztalatai szerint nem nagyon van olyan helyi hernyófaj, amit biztonságos túlélési táplálékként nyugodt szívvel ajánlhatnának, ezért Stanislav Volo tapasztalatát nem szabad úgy értelmezni, hogy „a hernyók ehetők”.
Ezek a táplálékok távolról sem fedezték a sérült férfi energiaszükségletét, ezért szervezete a saját tartalékaira, a bőr alatti zsírszövetekre is támaszkodott. Mire rátaláltak, már egy hete a szükségesnél jóval kevesebb kalóriát fogyasztott, de hihetetlen módon arról számolt be, hogy az első napot leszámítva nem érzett különösebb éhséget. Közben hatalmas erőkkel keresték földön és levegőben a legmodernebb kutatási technológiákat alkalmazva.
Mégsem találták. De vajon miért nem?
A kutató-mentők közzétettek egy térképet, amelyik az összehangolt földi és légi keresés útvonalait mutatja. A földi egységek és a hegyi mentőcsapatok gyalogosan kutattak. A helikopterek vizuális megfigyelést végeztek, miközben FLIR hőkamerás rendszereket, LifeSeeker mobiltelefon-helymeghatározó technológiát és infravörös éjjellátó eszközöket is bevetettek. Drónok pásztázták a területet fentről; köztük olyan rendszerek is, amelyek mesterséges intelligencia segítségével azonosították azokat az apró szín- vagy kontrasztkülönbségeket, amelyek akár egy tájban megbújó embert is jelezhettek. Mégsem vették észre a férfit.
Pedig a Lions Bay Kutató-mentő Szolgálat szerint akadtak kifejezetten ígéretes nyomok. Ám a keresési terület hatalmas volt: sűrű tengerparti erdőkből, sziklafalakból, szakadékokból és vízmosásokból álló, háromdimenziós terep. Két éjszakán át szakadó eső öntözte a területet. Az alacsony felhőalap és a sűrű felhőzet időnként teljesen lehetetlenné tette, hogy a helikopterek behatoljanak a hegy fölé. Máskor a látótávolság mindössze néhány méterre csökkent.
Az első biztos nyomokat a felvonó térfigyelő kamerái szolgáltatták: megerősítették a személyazonosságot, a helyszínt és az időpontot, és ami különösen fontos, pontos képet adtak arról, milyen ruházatot viselt. Később más túrázók arról számoltak be, hogy láttak valakit a Shannon-medencében, a Habrich-ösvény közelében. Az időzítés egybevágott a tervezett útvonalával.
Stanislav Volo telefonja is szolgáltatott újabb nyomokat. Vasárnap délután fél 5 körül felhívta a feleségét, aki azonban nem vette fel a telefont. Aznap este 9 óra 50 perc körül a készüléke csatlakozott a Chance Creek-i mobilátjátszó toronyhoz. Ez fontos információ volt, de nem jelentett pontos helymeghatározást. Azt viszont jelezte, hogy a telefon a hegy melyik oldalán lehetett.
Két nappal később a telefon ismét jelzett. Kedden este fél 7 körül Stanislavnak sikerült tárcsáznia a segélyhívó számot. A hívás rendkívül rövid volt; annyit sikerült közölnie, hogy „a hegyen rekedt”, majd megszakadt a vonal. GPS-alapú helymeghatározás ezúttal sem történt, de a hívás egy rendkívül lényeges tényt igazolt: Stanislav eszméleténél volt, és még képes volt kommunikálni. A keresést ezért fokozott erővel folytatták.
A kutatási művelet rendkívül sokféle technológia bevonásával zajlott a Lions Bay Kutató-mentő Szolgálat szerint, ám minden technológia másra fókuszál, és mindegyiknek megvannak a maga korlátai. Az egyik kutató-mentő szolgálat rendelkezett például éjjellátó szemüvegekkel, amiket helikopteres éjszakai mentési műveletek során használnak. Ezek felerősítik a rendkívül csekély mennyiségű fényt is. Egy, a földön jelentéktelennek tűnő fejlámpa fénye úgy tűnhet ki a sötét fák tengeréből, mint egy világítótorony jelzése. Viszont ha nincs ilyen fény, nem ér semmit.
A FLIR hőkamerás technológia érzékeli, ha egy ember vagy tűz hőjelet ad le, ami kiemelkedik a környező, hűvösebb terepből. A sűrű lombkorona, a terepviszonyok, az időjárás és a látótér korlátai továbbra is elrejthetik ezt a jelet, de hasznos lehet. Ezért a mentők szerint, ha bajba került valaki és hallja a kutatóhelikoptert, azonnal kezdjen jelzéseket adni.
- Rakjon tüzet, ha tud.
- Kapcsolja be és villogtassa vagy mozgassa a fejlámpáját.
- Vagy használja ugyanerre a mobiltelefonja kijelzőjét.
- Integessen a legélénkebb színű ruhadarabjával.
- Ha teheti, menjen ki egy tisztásra.
Stanislav fekete pólót és fekete rövidnadrágot viselt – olyan színeket, amelyek rendkívül jól beleolvadnak a Coast-hegység terepviszonyaiba. Amikor meghallotta és meglátta a kutatására indított helikoptereket, megpróbált segíteni. Egy törtfehér pólót lengetett, hogy felhívja magára a figyelmet. Ám a fehér szín nem feltétlenül biztosít jó láthatóságot a hegyekben. Sötét erdő hátterében kiváló kontrasztot alkothat, de gránit, világos színű szikla, felhő vagy hó hátterében beleolvadhat a tájba. Stanislav Volo látta a helikoptereket. A helikopterek viszont nem látták őt.
A mobiltelefon is információt szolgáltathat a mobilhálózaton vagy a LifeSeeker rendszeren keresztül a tulajdonosa helyzetéről. De Volo telefonja két rövid hívás után teljesen lemerült. Ezek a hívások a kutató-mentők szerint fontos tanulsággal szolgálnak. Érthető, ha valaki először ösztönösen azt az embert hívja, akiben a legjobban bízik: a házastársát vagy családtagját.
Ám ha a telefon akkumulátora kritikus szinten áll, vagy csak pillanatnyi térerő áll rendelkezésre, akkor ez hiba. Először mindig a segélyhívót kell hívni, általában a 112-es számot. Ezzel indul ugyanis a mentési folyamat, és a diszpécserek lehetőséget kapnak arra, hogy meghatározzák az eltévedt személy tartózkodási helyét, valamint begyűjtsék az egyéb információkat. Legjobb, ha a koordinátáinkat is el tudjuk küldeni. (iPhone-on az Iránytű alkalmazás mutatja a földrajzi szélességet és hosszúságot, de a legtöbb térkép- és navigációs alkalmazás is képes megadni ezeket az adatokat.)
Néhány nap elteltével Stanislav sérült lába annyit javult, hogy úgy döntött, újra nekiindul. Lassan ereszkedett le a hegyről, míg végül célt ért. Szeptember 4-én, pénteken – miután öt éjszakát töltött a hegyekben – kiért az Indian Arm erdészeti útra, ahol találkozott egy építőmunkással, aki segített kapcsolatba lépni a közelben dolgozó kutatócsapatokkal. Végül tehát saját erejéből jutott ki.
Amikor hazajutott, Stanislav Volo azt mondta, hogy első dolga volt egy pizzát enni. Hatnapnyi gumicukor, hernyó és növény után valószínűleg ez volt élete legjobb pizzája.
A Lions Bay Kutató-mentő Szolgálat kielemezte a szerencsésen végződő eset után azt is, hogy a férfi mit csinált jól és mit rosszul.
Kezdjük a rossz ötletekkel
Egyedül ment túrázni. Van vonzereje, de a magányos túrázás biztonsági kockázattal jár, és a következmények drasztikusan rosszabbodnak a túra céljának és nehézségének függvényében. Ahogy a terep veszélyesebbé vagy nehezebbé válik, úgy nő a társ jelenlétének fontossága. Amint kitett, nehéz (technikai mászást igénylő) terepre érünk, ahol a zuhanás súlyos következményekkel járhat, gleccsereken kelünk át, vagy olyan távoli vidékre lépünk, ahol az önmentés rendkívül nehézkes lehet, a tanács egyszerű: Ne indulj útnak egyedül!
Stanislav esete is ezt igazolja. Az esés következtében eltört a sarka és megrepedt a csuklója. Nem volt mellette senki, aki segített volna felmérni a sérüléseit, visszaidézni az útvonalat, segítséget hívni, elsősegélyt nyújtani, megosztani a felszerelést, vagy átvinni őt egy jobban látható helyre. A társ olyasmit is nyújt, amire a technológia nem képes: egy másik embert, aki döntéseket hoz, amikor te sérült, kimerült vagy rémült vagy, esetleg épp rossz döntések felé sodródsz. Minél jelentősebb és távolabbi a cél, annál inkább indokolt a társ jelenléte.
A legrosszabbkor lemerült telefon és a white-out. A felhőben-ködben ülő hegyen rendkívül nehéz a tájékozódás. Előfordulhat, hogy csak néhány méterre látsz előre. Az eltévedés gyakran nem egyetlen katasztrofális döntés következménye, hanem egyre hiányosabb információk alapján hozott apró döntések láncolata. Volo hibázott az első fontos döntési pontnál. Ezek vezettek esetében az eltévedéshez, pánikhoz és sérüléshez.
Nem ült meg a fenekén. Az „ölelj meg egy fát” (hug a tree) kifejezés nem szó szerint értendő – nem kell átölelni a legközelebbi duglászfenyőt. Azt jelenti: hagyd abba a mozgást. Állj meg, gondolkodj, figyeld meg a környezetet, tervezz. A cél az, hogy megszakítsuk a félelem szülte késztetést a folyamatos mozgásra, és helyette tudatos döntéshozatalt alkalmazzunk. Volo ösztöne azt súgta, hogy a civilizáció lefelé, a völgy irányában található.
Csakhogy a Coast Mountains vidékén a lefelé tartó út gyakran a vízfolyások követését jelenti. A kis vízlefolyásokból szakadékos medrek, azokból vízesések lesznek. A lejtők sziklás letörésekbe vagy függőleges falakba váltanak át. A növényzet sűrűbbé válik. Ami fentről járhatónak tűnik, fokozatosan olyan tereppé alakulhat, amelyen nem lehet biztonságosan leereszkedni – vagy ahonnan nem lehet visszamászni. Lényegében ez történt Volo esetében is.
Hangos vízesés mellé telepedett. Az első pillantásra jó ötletnek tűnő helyszín (van víz) a hang terjedése szempontjából hátrányos. Az emberi hang nem terjed különösebben jól a tengerparti erdőkben. A sűrű növényzet, a terepviszonyok, a szél és a háttérzaj drasztikusan csökkentheti azt a távolságot, ameddig egy kiáltás elhallatszik. Sok esetben az emberi hang nem hallható 200 méternél messzebbről. Ezt nyomja el még pluszban a zubogó víz zaja.
Kifogyott vészhelyzeti felszerelés. Stanislav történetében egy apró részlet különösen figyelemre méltó: az öngyújtója. Nagyfokú stresszhelyzetben úgy döntött, hogy rágyújt egy szivarra. Ez segített neki megnyugodni és összeszedni a gondolatait, ugyanakkor a szivar meggyújtása kimerítette az öngyújtó tartalékait. Később, amikor a tűz meleget adhatott volna, és segíthetett volna a kutatóknak a megtalálásában, már nem volt megbízható eszköze a tűzgyújtáshoz.
Ezért a kutató-mentők tanácsa az, hogy ha baj történik, mérd fel, mid van, és óvd a korlátozott erőforrásaidat. Az akkumulátortöltöttség, az élelem, a víz, a fényforrás, a tűzgyújtó eszköz és a vészhelyzeti kommunikációs eszközök hirtelen rendkívül értékessé válhatnak. Ami egy vészhelyzet kezdetén nélkülözhetőnek tűnik, az néhány óra – vagy akár néhány nap – múlva létfontosságúvá válhat.
Környezetbe olvadó fekete-fehér ruha. Stanislav Volo ruházatáról már fentebb szó esett. Nem volt jó választás. Nyilván nem mindenki úgy öltözik a túrához, hogy majd ha menteni kell akkor majd jól lássák. De ha csak egy olyan ruhadarab, vagy akár egy hátizsák esővédőhuzat van, ami könnyebben észrevehető erdős környezetben, az már jó. A kulcs mindig a kontraszt. Az élénkvörös, sárga és narancssárga színek drámai kontrasztot alkotnak a fákkal, sziklákkal és a hóval. Viszont ősszel kevésbé látszanak olyan jól, mint például a lila vagy a magenta.
Persze voltak jó húzásai is
Mert volt, amit jól csinált a kutató-mentők szerint. Az első ilyen az, hogy nem adta fel a reményt. Az eltévedés ugyanis hatalmas stresszreakciót válthat ki. A félelem, a fájdalom, az éhség, a kimerültség és az elszigeteltség hatással lehet a figyelemre, a munkamemóriára, a kognitív rugalmasságra és a döntéshozatalra – éppen azokra a képességekre, amelyekre szükség van a helyzet újraértékeléséhez és az ismeretlen problémák megoldásához.
Stanislav később így írt arról, mi ébredt fel benne, amiről korábban nem is tudta, hogy létezik: „valahogy előhozott belőlem egy másik személyiséget, amiről nem is tudtam, hogy van; egyfajta állati ösztön tört elő.” Ez az ösztön kitartóan próbálkozott.
A második, amit egyébként sajátos módon a hibáknál is említettünk már: használta az öngyújtóját. De nézzük meg ezt a másik oldalról: megtalálta a módját annak, hogy megnyugtassa magát. Stanislav történetének egyik részlete szinte nevetségesnek hathat túlélési tanácsként: szivarozott. Volt nála öngyújtó; egy ponton leült, meggyújtott egy szivart, és átgondolta, mi a következő lépés. Ez jó hatással lehetett a lelkiállapotára. Megállt, megnyugodott, és időt adott magának a helyzet átgondolására és a tervezésre. Ez jó. Még akkor is, ha közben kimerítette az öngyújtót és később már nem tudott tüzet gyújtani.
A harmadik, hogy feladatot adott magának. Az egyik legérdekesebb részlet, amit Stanislav megosztott, az az volt, mit csinált menedékkeresés közben: „próbáltam tenni-venni valamit. Például köveket halmoztam egymásra...” Elmesélte, hogyan rakosgatta a köveket, majd áthelyezte őket, és újabb halmot épített. Szinte értelmetlennek tűnhet, de lélektani szempontból egyáltalán nem volt az. Ez a tevékenység egyszerűen csak mozgásban tartotta a testét és lekötötte a figyelmét. A túlélés néha csak annyit jelent, hogy megtaláljuk a következő dolgot, amire hatással lehetünk és megcsináljuk, írták a kutató-mentők.
A negyedik, hogy volt terve. Talált egy zugot, ami vizet és védelmet nyújtott. Ott felmérte, mivel rendelkezik, mire van szüksége, és mire képes valójában sérült testével. Ahogy később elmagyarázta: „Ha megvannak a növények, tudom, hol húzódhatok meg, és ott a kis kunyhóm, ahol az eső elől rejtőzöm, akkor szerintem ki tudok itt várni még néhány napot, amíg a sarkam újra használható állapotba kerül.”
Az ötödik, hogy folyamatosan próbált jelezni a mentőcsapatoknak. Stanislav hallotta és látta a kutatására indított helikoptereket. Amikor meghallotta őket, előbújt a menedékéből, fehér ingjével integetett, sípját fújta. De nem látták és nem hallották. Ő mégis kitartóan próbálkozott. A kutató-mentők szerint nagyon fontos, hogy soha ne feltételezzük, hogy ha nem reagálnak az első jelzésre, akkor nem folytatják a keresést.
A hatodik, hogy képes volt folyamatosan újraértékelni a helyzetet. Végül a sarka annyit javult, hogy a helyzet megváltozott. Egyszerűen írta le a döntést: „alapvetően két lehetőség van: vagy megvárod, amíg a helikopterek megérkeznek és kimentenek... vagy tenned kell valamit az ügy érdekében.” Úgy határozott, hogy kockáztat és kijut az erdőből. Így sikerült lesántikálnia az erdészeti útra, ahol munkásokba botlott, és végre elmondhatta, hogy megkerült.
