2023. május 2. – 19:57
Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
2022 május elején váratlanul nagyot szólt a három napra Magyarországot vendégeskedő olasz kerékpáros körverseny, a Giro d'Italia. Sokan azt hitték, hogy a Giro sztárjai majd minden évben itt tekernek, és profi magyar bringások miatt is rózsaszínűbe öltözhet az ország, de ez sosem volt benne a pakliban. Az olaszok nem mindig viszik külföldre a Nagy Rajtot, és még ritkábban térnek vissza egy korábbi házigazdához. Azt persze a hazai kerékpáros élet szervezői nem szerették volna, hogy nyomtalanul eltűnjön a Giro, és ha a versenysporton nem is hagy érezhető nyomot, az amatőr bicajosokat azért még meg lehet mozgatni. Ebből az ötletből született a Balatonfondo, ami a Girótól a rózsaszín dizájnt is kölcsönözte. Magyarországon a Giro neve Valter Attiláéval is összeforrt, hiszen a bringás 2021-ben viselhette az első helyen állónak járó rózsaszín trikót, így nem volt véletlen, hogy ő volt a Balatonfondo díszvendége és díjátadója.
A Balatont mindenki érti a névből, a fondo talán némi magyarázatra szorul. Ez is az olaszoktól jött. Ők már az 1970-es évektől rendeztek amatőröknek úgynevezett Gran Fondókat, amelyet nagyjából Nagy tekerésként lehetne lefordítani, és gyakran híres versenyek útvonalát követik. Elvileg a Gran Fondók kerékpáros maratonok, teljesítménytúrák, ahol mindenki önmagával küzd meg, de a versenyszellem azért itt is erősen jelen van, az élbolyok hatalmas tempóval zúzzák le a távokat.
A Balaton népszerű kerékpáros célpont, a tókerülés sokak bakancslistáján ott szerepel, és erre több szervezett túra és verseny is lehetőséget, unalmas lett volna még egy sokadik rendezvényt erre ráhúzni. A Balatonfüredről startoló Balatonfondo egy néhány kilométeres szakaszt kivéve nem is merészkedett le a partra, inkább a combos emelkedőkre szavazott. A hosszabb távon indulók 126, a rövidebbiken tekerők 60 kilométeren feledkezhettek bele a tájba, már ha a lihegés és a 180-as pulzus mellett ez eszükbe jutott.
Vonattal érkeztem a Balatonfondóra, és azt már leszűrhettem, hogy a MÁV nem igazán volt felkészülve arra, hogy a szokottnál több bringás próbál meg eljutni a Balatonhoz. A kerékpárszállításra kijelölt helyek gyorsan beteltek, aztán szinte minden ajtóban kepesztett egy-két bicaj. Azt már a vonaton felmérhettem, hogy kellemesen vegyes lesz a mezőny, a túratáskás, alsó kategóriás mountain bike-tól kezdve a régi Csepel országúti bicajon át a milliós gépekig nagy volt a szórás.
A nevezés flottul ment, én ráérősen a kígyóként tekergő mezőny végére álltam be a rajtnál, ami abból a szempontból hiba volt, hogy csak az 7-8 percbe telt, mire átcsorogtam a startvonalon, így 126 kilométeren át üldözőversenyt játszottam. A parti úton még vidáman száguldott mindenki, de 5 kilométer után, Aszófőnél már jöttek az első emelkedők, és sokak önbizalma elszállt, vagy egyszerűen fújtatássá alakult át. Egy hurok után újra Balatonfüreden suhanunk át, és máris jött egy hosszabb mászás, itt volt már, aki gyorsan magához vett egy fröccsöt egy a portájánál kipakoló borásztól. A Pécselyi-medence a parti rész zsúfoltsága után idilli, meghitt világot tár fel, de ehhez meg kell szenvedni, a Nagy Gella kaptatóján a többség már 10 km/h-val vánszorog csak. És attól sem kapnak sokan erőre, hogy egy kolompoló lány mindenkinek odakiált, hogy: „Most jön a legszebb rész”. Valahol igaza is van, de a még hátralévő 110 kilométeren van még pár legszebb rész. Az első 40 kilométer combos, folyamatos liftezés, olykor lábaknak megálljt parancsoló meredekségű emelkedőkkel. Nem esett jól Vászolynál ránézni a 10 százalékos emelkedést mutató KRESZ-táblára sem, de hogy sokan voltak körülöttem, eszembe sem jutott spórolni az erővel.
Az első óra szinte meghitt csendben telik, mintha magánügy lenne a kerékpárverseny, a települések is kiüresedettnek tűnnek, steril volt a hangulat, de Dörgicse után már azt éreztem, hogy majális híján a Balatonfondo sokaknak jelent programot. Jó néhányan kiálltak szurkolni, úgy fotóztak, mintha nagy és fontos versenyzők lennénk, egy fickó pedig vadászkürttel is buzdított minket.
A Káli-medence felé tartva végre feltárult a Balaton, Mencshely közelében volt a legszebb panorámájú rész, itt óhatatlanul lelassítottam a látvány miatt, ha túrásabbra veszem, biztosan megálltam volna nézelődni itt, de a mezőny sodort magával. Végig változatosak voltak a kulisszák, hol szőlők között keskeny úton suhantunk, majd a tanúhegyek között kanyarogtunk. A sok föl-le, kanyarok és tempóváltások és a látvány miatt még szenvedni is elfelejtettem.
A táv közben négy helyen is fel lehetett tankolni frissítővel, izotóniás itallal, energiaszelettel, gyümölcsökkel, szőlőcukorral, bőséges volt a kínálat, de a célba érkezve ehhez képest kicsit csalódás volt, hogy már csak víz jutott négy és félórányi tekerés után.
Tapolca után a Művészetek Völgye által ismertté tett falvakon tekertünk át jókora pofaszélben, majd Vigántpetendnél egy gonosz szerpentin próbálta felzabálni a maradék energiákat. Itt sokan megadták magukat, az út szélén állva ziháltak, vagy tolták a bringájukat, de a hegytetőről már egy nagy lendülettel el lehetett jutni Balatonfüredig.
A Balaton körül bármikor össze tudunk magunknak is állítani nehéz és látványos bringás köröket, teljesítménytúrákat is szerveznek a Balaton-felvidékre, így ebből a szempontból a Balatonfondo, nem nyújtott extrát. Abban viszont igen, hogy teljesen lezárt pályán tekertünk, bátran lehetett lejtőzni a máskor tiltott íveken, és nem kellett autóktól sem tartani, vagy féket rángatni kereszteződésekben. A Balatonfondo hosszabb távja nem teljesíthetetlen, de azért kemény kihívás a meredekjeivel. Persze a bringaversenytől nem várja senki, hogy kényelmes legyen. (Fehér János)
Száguldás a zárt pályán
Felejthetetlen élményt ígért a Balatonfondo 2022-es Giro útvonalát idéző pályával és a teljes útzárral. Én nem is csalódtam: a célban úgy szálltam le a nyeregből, hogy életem egyik legjobb bringás élménye volt ez a verseny. Ha tehetném, már most beneveznék a jövő évi Balatonfondora. A zárt pálya miatt olyan tempóval lehetett végigszáguldni a Balaton-felvidék legszebb részein, ami egyébként elképzelhetetlen (és vagy életveszélyes) lett volna. Röpke 2-2,5 óra erejéig mindenki úgy érezhette, hogy ő is Valter Attilaként falja a kilométereket a Grand Tour mezőnyében.
A Mediofondóra, a 60 kilométeres távra neveztem be, de ebbe is pakoltak annyi szintet a szervezők, hogy kihívás legyen a verseny teljesítése a hobbibringások számára, akik közé én is sorolom magam. A szervezésre sem lehetett panasz, mindig egyértelmű volt, hogy merre halad a verseny, és az élesebb kanyarokat is időben jelezték a rendezők. A teljes útzár elvileg csak azokra vonatkozott, akik 30 kilométer per órás átlaggal tudták teljesíteni a távot. Nekem ez nem jött össze, egy kicsivel maradtam el ettől a kritériumtól, de így is gyakorlatilag végig teljesen üres utakon haladtam.
Némi hiányérzetem csak a körítés miatt volt, egy másik népszerű és ismert amatőr versenyen, a Tour de Zalakaroson valamivel nagyobb szokott lenni a felhajtás, itt a befutónál csak pár tucat szurkolót lehetett látni, ami elvett a versenyhangulatból. Arról még nincs hír, hogy hagyománnyá válik-e ebben a formájában Balatonfondo, de rendszeresen kerékpározóként és a bringasportot követőként csak támogatni tudom, hogy 2024-ben is legyen. Az ehhez hasonló tömegrendezvények sokat dobhatnak a hazai kerékpároskultúrán, de magának a sportág népszerűségének is jó tesz, ha egyszer-egyszer megmutathatják magukat a bringások. Ki tudja, lehet, hogy a jövő Valter Attilája egy Balatonfondo hatására határozza el, hogy bringaversenyző lesz. (Mizsur András)
