Azt mondták, a Kilimandzsáró könnyű hegy...

2022. szeptember 17. – 00:56

Azt mondták, a Kilimandzsáró könnyű hegy...
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Az első, amire Afrikából emlékszem, az az esti, buja növényillatokban dúskáló mély szippantás, amit a szottyos pesti januárból érkezve a tanzániai Kilimanjaro reptéren tüdőztem le a gépből kilépve. Milliárd csillag, langyos szellő, kellemes előérzet, üdv Kilimandzsáró! (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)

A reptérről a 10-20 kilométerre levő szállóba hajtottunk kisbusszal, Moshiba. A szállodában gyülekezett a 15+15 fős magyar csapat, akikkel együtt készültünk a Kilimandzsáró megmászására. A két csoport között az volt a különbség, hogy az első már egy hete a szomszédos Kenyában volt, és előakklimatizációként megmászta az 5000 méteres Mount Kenyát. Ezt én akkor még felesleges körnek tartottam, de mint később kiderült, hogy nagyon rosszul gondoltam.

Moshi

Másnap rápihentünk a közel 20 órás utazásra (ebből a nettó repülési idő 9 óra), bementünk a Miskolc nagyságú Moshiba, a főtéri piacra. Ez egy nyüzsgő placc, ahol azonnal 5-6 árus ugrott a nyakunkba, hogy itt mindenki csal, hazudik, de bennük megbízhatunk. Az egyik bevitt a boltjába, ahol kinéztem egy nyakláncot. Az ára 15 egységről indult (nem árulta el, hogy tanzániai shilling, vagy amerikai dollár), a vége 45 ezer shilling (kábé 6000 forint) lett. Hogy hogyan, magam sem értettem, úgy beleszédültem a sajátos tárgyalási technikába.

A piacon alig tettem meg 30 métert, újra felbukkant emberem, régi ismerősként borult a nyakamba, majd egy újabb boltba invitált. Mint kiderült végül, ő és kollégái inkább a felhajtóemberei a boltosoknak, és százalékért terelik be az embereket. Jót nevettem rajta, és kezdtem immunis lenni a gyorsan kiismerhető fogásokra. A harmadik boltban Dani már olyan sikeresen alkudott egy karkötőre, hogy a boltos öregasszony bunkós végű bottal verte ki a felhajtóemberünket az üzletből.

Fent: a Kilimandzsáró Moshi felől, lent: utcai szabók Moshi belvárosában – Fotó: Tenczer Gábor Fent: a Kilimandzsáró Moshi felől, lent: utcai szabók Moshi belvárosában – Fotó: Tenczer Gábor
Fent: a Kilimandzsáró Moshi felől, lent: utcai szabók Moshi belvárosában – Fotó: Tenczer Gábor


Délután betértünk a várostól nem messze fekvő falu kocsmájába is, hamisítatlan banánsört inni. Egy helyi srác, Oscar volt a vezetőnk, és mivel autentikus ivót akartunk, bevitt egy bádogból eszkábált, döngölt földpadlós hodályba, ahol az állott melegben százával döngtek a legyek. A kocsmát vezető asszonyság nagyot nézett, hogy egy tucatnyi fehér banánsört akar inni a csehójában, de jó szívvel kihozott egy koszos műanyagvödörnyit egy sötét sarokból.

Talán a svéd rohasztott hal, a surströmming megkóstolása hasonlítható ahhoz az ízlelőbimbó-gyilkos sokkhoz, amit a langyos, grízes lötty okozott. Ránézésre a híg moslékba kevert okádék ugrott be, ízében pedig olyan arányban keveredett a savanyú, az édeskés és a keserű, mintha direkt a legrosszabbat akarták volna kihozni. A vödörből mindössze egy ujjnyi lé fogyott el, pedig mindenki belenyalt.

Visszatértünk a szállóba, ahol a vacsora után annyira jól éreztem magam, hogy egy egyre fogyatkozó társaságban alaposan beviszkiztem-söröztem (nem banánsörrel persze, hanem egy Kilimanjaro nevű egész jó helyi lágerrel). Miért is ne, gondoltam, hiszen a Whisky route-on megyünk fel, így hívják ugyanis azt a csúcsra vivő útvonalat, amit vezetőink kiválasztottak. A Kilimandzsáró amúgy sem nehéz hegy, csak menni kell felfele, mindig ezt hallottam. Semmi mászás, csak lassú léptek a felfelé kígyósó ösvényen. Ha-ha-ha.

Machame-kapu – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Machame-kapu – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Másnap reggel kisbusszal mentünk ki a Kilimandzsáró (egyik) kapujához, az 1850 méteren álló Machame gate-hez. Hosszas regisztráció után, mialatt vezetőink befizették a fejenkénti, kb 150 ezer forintnak megfelelő belépődíjat, megismerhettük hordárjainkat. A Kilimandzsáróra ugyanis nem lehet csak úgy, egyedül felmenni, szabály mondja ki, hogy legalább egy kísérőt kell bérelni (napi 20 dollárért).

Az emberek 99 százaléka ezért csoportban megy fel, helyi vezetővel (ő felel azért, hogy semmi baj ne legyen az úton) és hordárokkal (akik a tábori szerkót, kaját, meg a túrázók nehezebb hátizsákját viszik). Nálunk 15 emberre 45 fős kíséret jutott (hordár, szakács, hegyi vezető, stb), de ezt a bő létszámot nem mi, hanem a helyi szervező határozta meg, különböző szabályokra hivatkozva.

A helyi hatóságok próbálnak ugyanis minél több munkalehetőséget biztosítani a súlyos munkanélküliséggel sújtott környéken, ehhez a Kilimandzsáró tökéletes terepet biztosít: a hordár munka nehéz, de 5 nap alatt több jön össze, mint máskor egy hónap alatt. Sorban is állnak a melóért, épp ezért limitálva van, hogy egy évben hányszor lehet hordárkodni a hegyen. A kíséretre jutó összköltségünk fejenként 140 dollárra (nagyjából 30 ezer forintra), plusz tipszi (majdnem ugyanennyi pénz) rúgott.

A Machame (Whisky) út

Dél körül elindult a menet. A hordárok fejük tetején a nagy zsákokkal előre siettek, hogy mire mi is felérünk, álljanak a sátrak, köztük a kajasátor, ahol majd a vacsorát kapjuk. Egy ízlésemnek túlságosan is kiépített úton haladtunk a trópusi dzsungelben.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A nagy, lombos fák jó árnyékot adtak, de így is dőlt rólunk a víz a hőségben. Lüktető fejfájás gyötört. Reméltem, hogy ez nem a jó előre beharangozott magassági betegség, hanem csak az előző napi viszkizés és kevés alvás hatása.

Ezen az első napon 16 km hosszú utat tettünk meg, 1100 méter szintet kaptattunk felfelé, 2950 méter magasra a Machame-táborhelyig. Nem mondom, már nagyon jó volt felérni. A kajasátor már várt minket, némi gyümölcs után megkaptuk a sült halunkat krumplival, aminek a befalása közben majdnem elaludtam az asztalnál.

A kaja után riadtan néztem dél felé, ahonnan sötét esőfellegek gyülekeztek. Hogy aztán volt-e eső vagy sem, nem tudom. A kétszemélyes alvósátorban nem fújtam fel jó kis Zayo úti matracomat, csak rávetettem magam a sátorhoz kapott szivacsra, és már horkoltam is.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Szerintem ugyanabban a pózban ébredtem reggel, viszont már akkor éreztem, hogy jobb forgóm a combom felett kegyetlenül sajog. A szivacs ugyanis szétnyomódott, az idő és a talaj éjszaka lehűlt, ezért oldalt fekve meghűlhetett a csípőm. Ez rányomta a bélyegét az egész napra: ezúttal már nem a fejgörccsel, hanem a sántikálással bajlódtam. Csak reggel vettem észre, hogy sátrunkat egy korábbi mosogatóhelyre verték fel, a nap melegével egyre jobban eluralkodott a langyos-meleg mosogatólészag.

Shira tábor

Az idő viszont gyönyörű volt, a tegnapi felhőknek semmi nyoma. Az összepakolásnál már szemezhettünk a Kibo-val, a Kilimandzsáró központi, legmagasabb tömbjével. Az egykori óriásvulkán ugyanis három részből áll: keletre az önmagát platóvá erodáló Shira (3962 m) kuporog. Középen magasodik a brutális Kibo, az 5985 méteres Uhuru (szuahéliül Szabadság) csúccsal, ahova igyekeztünk. A Kibótól nyugatra pedig a Mawenzi (5149 m) gyönyörű, szaggatott csúcsai meredeznek, amit csak a negyedik napon tudtunk igazán jó szögből megcsodálni. A Mawenzire nem vezet ösvény, felszereléssel másszák. Már aki, mert nagyon kevesen merészkednek fel a tetejére.

Egyik kedvenc szkeccsem a Monthy Python sorozat a Kilimandzsáró-jelenete, viszont így a helyszínen meg kellett állapítanom, hogy nemcsak kettő, hanem három csúcsa is van a hegynek. (És mindegyik fölött ragyog egy nap.)

Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Szóval a jobb lábamba bele-bele nyilalló fájdalommal nekivágtunk a második napi szakasznak. A buja dzsungelt itt már felváltotta buja hegyi növényzet. Egyik vezetőnk egy könyvvel a kezében menetelt, közelebb érve megkérdeztem tőle, hogy mit olvas. Mint kiderült, James botanikai szakon tanult az arushai főiskolán, és egy növényhatározót szorongatott. Sorra mutogatta az itt jellemző növényeket, például a 2-3 méteres Erikafákat, amiken száradt békanyálként lengedeznek zöldes-fehér, spanyol szakállnak is nevezett élősködők.

Mesélt arról is, hogy nem egyszerű a guide rang elérése, sok időt kell hordárkodni, majd tábori szakács-felszolgálóként eltölteni, hogy hegyi vezetővé válhasson valaki. (Neki némileg könnyebb volt, hiszen apja volt a head of guide, azaz a főnöke a kíséretünknek.) A hegyi vezetők fura rangjelzése a Kilimandzsárón a hátizsákba tűzött esernyő, amit hanyag eleganciával maguk fölé tartanak ha esik az eső.

Az eső pedig a lábát lógázta egész délután a fejünk fölött, a hegyi bozótost ködfelhő ülte meg. Feltűntek az első óriás szenéciók (senecio kilimanjari) a ködben. Jobban örültem volna, ha süt a nap, de bíztam benne, hogy feljebb érve, már nem lesz ilyen taknyos az idő.

Fent: óriás szenéciók, lent: lobelia deckenii – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fent: óriás szenéciók, lent: lobelia deckenii – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fent: óriás szenéciók, lent: lobelia deckenii – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Az aggófüvek optimistán bólogattak. A nap másik jellegzetes növénye a látványos lobelia deckenii.

Lassan elértük 3840 méteren fekvő második alvóhelyünket, a Shira tábort. A táborhelyen körülbelül száz sátor sorakozott kisebb csoportokban. James szerint csúcsidőszakban, nyáron sokkal nagyobb a tömeg: van amikor az ezret is meghaladja a sátrak száma. Az legalább 2000 embert jelent, és mivel hat út vezet fel a Kilimadzsáró tetejére, könnyen kiszámolhatjuk, hogy egy nap akár több mint tízezren is tapodhatják egyszerre a hegy ösvényeit.

A Shira tábor – Fotó: Fiantok Dániel
A Shira tábor – Fotó: Fiantok Dániel

A vacsoránál (meat souce, azaz zöldséges szaft, rágós marhahús-darabokkal, és rizs) bejelentették, hogy ebben a magasságban ne csodálkozzunk, ha nem alszunk jól aznap este. A következő nap viszont már jó lesz, mert megszokjuk a kisebb nyomást és ritkuló levegőt. A bejelentésnek megfelelően iszonyatosan aludtam, minden félórában felébredtem. Most már alattam volt a felfújható matrac is, a kényelemmel, meleggel nem volt gond, de ilyen sok kis alvást nyolc óra alatt még sose produkáltam. Legalább tizenkétféle vad álmom volt, ebből a legutolsó maradt meg kristálytisztán: szerepelt benne egy önmagát eltérítő, Hitler-jelmezbe öltözött BKV-sofőr, egy raktárkiállítás rendkívül furcsa, érthetetlen szobrokkal, valamint egy hang, ami folyamatosan azt mondogatta: légy magad!

Baranco tábor

Reggel úgy ébredtem, mint akit háromszor kimostak és kicentrifugáztak. A reggeli alig csúszott. Megpróbálkoztam egy kis hússzínű langyos kásával, borzasztó volt. A sápadt tojásrántottát és kisvirslit kiegészítettem egy kis otthonról hozott gyulai kolbásszal. Megittam rá egy kávét, és kezdtem végre embernek érezni magam.

A harmadik napot akklimatizációra szántuk. 3800 méteren voltunk, a terv szerint felmászunk 4600 méterre, aztán vissza a túloldalon, egy hasonló magas, 3900 méteren levő másik táborba. Kisebb-nagyobb erőfeszítés után már ezen a magasságon is szaporán lihegtem a levegő után, de alapvetően nem volt semmi bajom. Sokan közülünk viszont már itt erős fejfájással küszködtek.

Reggel a szokott verőfényben indultunk el. Itt már kevésbé buja növényzet között haladtunk, egyre inkább sziklás-köves talajon. Lassan a hátunk mögött hagytuk a Shira platót az erodálódott vulkánkráterrel, a távolban a Mount Meru magasodott. A Kibo fent ragyogott előttünk.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A jó időnek azonban hamar vége szakadt, belegyalogoltunk egy hatalmas felhőbe, az eső is szitálni kezdett. Alig láttunk valamit. Meredek, rendkívül fárasztó szakasz következett.

A 4630 méteren álló Lávatoronyig botorkáltunk felfelé, ahol tovább durvult az idő. Nulla-mínusz 5 fok körül lehetett a hőmérséklet, és erősen fújt a szél. Terv szerint egy órát maradtunk volna, de hamar beláttuk, hogy ennek semmi értelme. Alig láttunk valamit (a Lávatorony csak másodpercekre bukkant ki a ködből), és félő volt, hogy teljesen átfagyunk. Ráadásul riadtan vettem észre, hogy másodpercekre meg-megszédülök. Azzal nyugtatgattam magam, hogy lemegyünk a táborba, és jobban leszek.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

El is indultunk gyorsan lefelé. A magasság nemcsak engem készített ki, Danin is eléggé látszott a fáradtság. Úgy kuporgott, mint egy elszáradt lobélia. Ahogy közeledtünk a 3950 méteren fekvő Baranco táborhoz, újra feltűntek a ködben az óriás szenéciók. Elállt a szél is, melegebb lett, én is jobban lettem.

Végre megláttuk a tábort. A szédülések alábbhagytak de nem szűntek meg teljesen. Ez volt a legjobb táborunk, a sátorok katonás rendben sorakoztak vízszintes talajon, közel volt a wc. A gyors vacsora után (bolognai spagetti afrikai módra) mindenki húzott a sátrába aludni. Gyerekkoromban tartottam be ilyen jól az este nyolc órai lefekvést, mint ezekben a napokban. Mielőtt elaludtam azonban, kis szorongás vett rajtam erőt: basszus, ha már 4600 méteren elkezdtem szédelegni, mi lesz 5800 méter magasban?

Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Egy kövön vészjóslóan gubbasztott egy fekete hegyi varjú. A túra során először elkezdtem kétkedni magamban. Aztán mély, fáradt álomba merültem.

Tanzánia történelmét nagyban meghatározta, hogy már a XV. században élénk kereskedelem indult az arabokkal, Zanzibár máig az erős arab befolyás jeleit viseli. 1889-ben a németek gyarmatosították, később brit terület lett. A britektől 1961-ben szabadultak meg, Julius Nyerere vezetésével. A Kilimandzsáró csúcsát ennek örömére nevezték el Uhurunak, azaz Szabadságnak. Az ekkor még Tanganyikának nevezett állam 1963-ban egyesült Zanzibárral, az új ország neve a két név összeolvasztásából származik. 1995-ben tartották az első szabad választásokat. Tanzánia békés, fejlődő területnek számít Afrikában az óriási munkanélküliség és korrupció ellenére. Egyre nagyobb szerepet kap a turizmus: az utóbbi években már a GDP 25%-a származik belőle.

A teljes túra térképe:

Második rész ide kattintva >>

A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2014-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!