„Még sosem kerestem 12 másodperc alatt 150 ezer dollárt” – mondta közvetlenül a győzelme után a 100 gátas Masai Russell, és ezzel tökéletesen összefoglalta, hogy versenyzői szempontból mi a legjobb a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (WA) magyarul világdöntőként emlegetett új versenyformátumában, amely Budapesten debütált a hétvégén, és kétévente tervezik majd megrendezni.
Az atlétika úgy tartja magáról, hogy még mindig a legnézettebb sportok egyike, de azért már szembesült azzal, hogy keményen meg kell küzdenie a népszerűsége megtartásáért. Sokaknak önmagában nem elég vonzó, hogy mondjuk emberek egy pályán sok szünettel tarkítva dobálnak súlyokat, vagy 25 percen át köröznek, hogy aztán egyetlen hajrával eldőljön egy futóverseny.
Az atlétika legalább egy évtizede keresi is azt az innovációt, amellyel előremenekülhetne. Próbálkoztak már Usain Bolt védnöksége alatt egy csapatversennyel, illetve a 2019-es Európa-játékokon a Track'athlon nevű, fura, terheket húzós, ugrást és futást is tartalmazó váltóval, amely sokak szerint inkább volt crossfit, mintsem atlétika. Legutóbb pedig a nagy ambícióval indított, magas díjazással kecsegtető Grand Slam Track-sorozat fuccsolt be rövid idő alatt, és sok atléta azóta is fut a pénze után. A hamvukba holt kísérletek mellett ugyanakkor jól megfigyelhető, hogy a sportág a külsőségek és a technológia adta lehetőségek felé fordult, miközben a versenyek maguk nem igazán változtak.
A világdöntőre néhány kivétellel csak a világranglista legjobb versenyzői, valamint Gyémánt Liga-győztesek, az előző olimpia és világbajnokság elsői kaptak meghívást, így garantálhatók voltak az izgalmas versenyek és a kiemelkedő eredmények. Ezt meg is kapták a nézők, de valószínűleg ez az élmény nem különbözik attól, amit egy Gyémánt Liga-döntőn lehet átélni. A világdöntőt övező hype nem osztott, nem szorzott különösebben.
A háromszor háromórás program sem hozott forradalmi változásokat Budapesten. A rúdugrók és a magasugrók ugyanúgy órákig képesek elhúzni a versenyeiket, míg egy sprintverseny a legnagyobb nevekkel ugyanolyan izgalmas, mint bármelyik másik stadionban. Az, hogy a pálya gyepét feketére maszkírozták, vagy hogy rózsaszín homokba ugorhattak a távolugrók, jó geg, de a Zsivotzky Gyula Nemzeti Atlétikai Központ ezek nélkül is nagyon látványos volt korábban, és az a számítás sem mindig jött be, hogy a fekete felületen jobban kivehetők a leérkező dobószerek nyomai.
A pálya megvilágításával, fényjátékokkal, tűzijátékkal is gyakran operáltak, de ezek is megszokott elemei egy csomó versenynek, persze a show-jelleget fokozhatták, de azért a stadionba látogatók még mindig inkább az emberi pillanatokra kíváncsiak: a karizmatikus atlétákra, a bohóckodó Gianmarco Tamberire, az egymásnak szurkoló rúdugrókra vagy a családjához kimászó Jakob Ingebrigtsenre, hacsak nem tűnik fel valahol a lelátón vagy a pályán Usain Bolt, aki még mindig a legerősebb mágnes az atlétikában, hiába vonult vissza.
Bár az ugró- és a dobószámokban korlátozták a kísérletek számát, így sem volt az az érzésem, hogy ettől jóval feszesebb lett volna a program. A versenyzőket persze kihívások elé állították ezek az új szabályok, és pluszcsavart adtak a küzdelmeknek. A világbajnok kalapácsvető Ethan Katzberg például érvényes kísérlet nélkül zárta a versenyt, hiába ő volt a legnagyobb esélyes. Néhány szám más mentális stratégiát, összpontosítást igényelt, mint a hagyományos lebonyolítás, az érezhető volt.
A Nemzetközi Atlétikai Szövetség legsikeresebb terméke a szabadtéri világbajnokság, amelyet minden második évben rendeznek, és ezek közé négyévente még az olimpia is beférkőzik mint kiemelkedő nézettségű esemény. Kézenfekvőnek tűnt az az ötlet, hogy a lyukas években is legyen valami hasonló, ahol tényleg a legjobb atléták mérik össze magukat. Azért, hogy ezt elérjék, minden idők legnagyobb pénzdíját dobták fel, az egész versenyen tízmillió dollárt (közel 3,2 milliárd forintot) osztottak ki, és nemcsak a győztesek vihettek haza jó pénzt, még egy nyolcadik hely is 10 ezer dollárt ért.
Ennél jobb motiváció nem kell abban a sportágban, ahol a többség meg sem közelíti mondjuk egy profi teniszező bevételeit, és hiába vagyunk már a szabadtéri szezon legvégén, már csak a díjazás miatt is megérhette még egy megterhelő versenyt belepakolni a naptárba. A WA elnöke, Sebastian Coe is úgy utalt a pénzdíjakra, mint amikkel hosszú távon fenn lehet tartani egy atléta motivációját és felkészülési hátterét, amiből aztán az egész sportág profitálhat.
A magas pénzdíjak ugyanakkor feszültséget is gerjesztettek az atlétikán belül, mert a karcsúsított program miatt (három estébe nyilván nem fér bele minden), egy csomó szám kiesett, így rengeteg sztárnak esélye sem volt a dollártízezrekre. A gerelyhajításon és a férfi kalapácsvetésen kívül – ne legyenek kétségeink, ez utóbbi csak a magyarországi rendezés és a hazai esélyes miatt kerülhetett a programba – nem volt más dobószám, pedig a súlylökésben és a diszkoszvetésben is egy csomó érdekes karakter és remek teljesítmény van mostanság.
Arra is nehéz magyarázatot találni, hogy ha női hármasugrást rendeztek, a férfiaknál miért nem volt ugyanez a szám. Az akadályfutás is mindig izgalmas, és hamar le is megy, most mégsem láthattuk a szám legjobbjait Budapesten. Coe azt mondta, hogy a programot mindig felülvizsgálják, de azért így is sokaknak lehetett rossz szájízük.
Coe szerint ugyanakkor a világdöntőn könnyebben azonosulhatnak a szurkolók az atlétákkal, mint a Gyémánt Ligában, mert itt nemzeti mezeket viselnek, míg ott szponzorok ruháit használják.
Az is érezhető, hogy maguk az indulók sem tudják még hova tenni az angolul Ultimate Championship névre keresztelt versenyt. Karsten Warholm, a norvégok olimpiai és világbajnok gátfutója szerint a világdöntő csak még zavarosabbá tette az atlétikát. Szerinte a hosszú évek óta futó Gyémánt Liga-sorozat hagyományát kéne inkább ápolni, mert hosszú időbe telik, mire az emberek megértik, hogy mit is jelent világdöntőt nyerni. Ráadásul az Ultimate Championship időben most elég közel is volt a Gyémánt Liga-döntőkhöz, ami túl sűrű versenynaptárat is jelent.
„Nagyrészt ugyanaz a versenyzői kör áll rajthoz, mégis előfordulhat, hogy más-más győztest avatnak a Gyémánt Liga döntőjében és az Ultimate Championshipen – holott mindketten bajnoknak számítanak majd. Történetmesélési szempontból ez bonyolulttá teszi a helyzetet. Nem hiszem, hogy az atlétika igazi rajongói is képesek lennének követni az eseményeket. Az atlétikában most kezdenek elinflálódni a címek, lépten-nyomon érmeket és címeket osztogatnak. Az emberek már nem is igazán látják át, mi micsoda. Éppen ezért tartom olyan nagy becsben az olimpiát, a világbajnokságot és az Európa-bajnokságot: ezek olyan címek, amelyekkel mindenki azonosulni tud” – nyilatkozta Warholm, aki szerint a Gyémánt Liga-sorozatot olyasmivé kéne formálni, mint az alpesi vagy a sífutó világkupákat, amelyek alkalmat adnak a történetmesélésre, a sportolók egyéniségének bemutatására. Persze itt is voltak erre kísérletek, csütörtökön egy kötetlen vörös szőnyeges vonuláson mutathatták meg a sportolók a lazább énjüket, és a döntők előtt néhány videóbevágásban is beszélhettek magukról, vágyaikról.
A 100 gátas Kozák Luca is arról beszélt a hétvégén, hogy ő sem tudta pontosan hová tenni ezt a versenyt, végül a Gyémánt Liga-döntőhöz hasonlította. „A menedzseremmel pár hónapja beszélgettünk, hogy szerinte ez a verseny hol helyezkedik el presztízsben. Arra jutottunk, hogy ha azt mondod a barátaidnak, hogy világbajnok és Európa-bajnok vagy, azt megértik, de ha azt mondod, hogy megnyerted a világdöntőt, az megfoghatatlan. Ugyanakkor nagy presztízs itt szerepelni, tényleg a világ legjobb sportolói vannak itt.”
A 400 méteren döntőt futó Molnár Attilának tetszettek az újítások, és ő még interaktívabbá tenné a versenyek közvetítését. Azt mondta, hogy érdemes szakítani a hagyományokkal. „Ez nem egy világbajnokság, ne próbáljuk meg ebben keresni a vb hangulatát, mert nem az, hál' istennek.”
Az biztos, hogy a tévénézők a képernyőkön már most sokkal több információt kaptak, mint egy átlagos versenyen. Kiírták például, hogy hány százalék esélye van a győzelemre egy-egy atlétának, vagy hogy hányadik helyre teszik. Ebből aztán érdekes helyzetek is születtek: Jakob Ingebrigtsen is gúnyolódott azon, hogy 5000 méteren őt a 12. helyre tették, aztán simán megnyerte a számot. Rendben, hogy nem volt előkelő helyen a világranglistán, de pár héttel korábbi Európa-bajnoki győzelme azért mutathatta, hogy nincs rossz formában. Persze ezek olyan gyerekbetegségek, amelyeken könnyen túl lehet lépni, és a mostani bakikat is az útkeresés részének lehet tekinteni.
Azt egyelőre nem lehet tudni, hogy a következő, 2028-ra tervezett világdöntőt hol rendezik, de az már látszik, hogy nagyon sűrű évük lesz az atlétáknak, az olimpia után vár rájuk a Gyémánt Liga-döntő, és a szezon végén következik majd a világdöntő.
