Csak hét másodpercet kellett volna még kibírni, majd jött a BL történetének egyetlen megismételt döntője
Május 30-án a sorozat történetében először rendezheti meg Budapest a Bajnokok Ligája döntőjét, a Puskás Arénában ünnepelhet Európa legjobb futballcsapata. A fináléig mindennap visszatekintünk a döntők egy-egy nagy pillanatára, egyéniségére, érdekességére.
A Bajnokok Ligája, illetve jogelődje, a BEK történetében egyetlen olyan év volt, amikor két döntőt is kellett rendezni, hogy meglegyen a sorozat győztese. Az 1973–1974-es idényben a Bayern München és az Atlético Madrid jutott el a fináléig. A rendes játékidőben nem esett gól, majd a hosszabbításban mindkét csapat betalált egyszer-egyszer. Egy rutinos futballrajongó tudja, hogy ilyenkor jöhetnek a büntetők, de akkoriban még nem volt ilyen szabály, ha döntetlen lett, újra kellett játszani a mérkőzést. A megismételt döntőben már kevesebb volt a drámai pillanat, a Bayern egy sima 4-0-val kiütötte az ellenfelét, és ezzel kezdte meg legendás, három év alatt három BL-trófeát hozó nagy sorozatát. Röviden ez a dupla döntő története, de érdemes visszaugrani az első meccsre.
A brüsszeli Heysel Stadionban rendezett mérkőzésre a Bayern csak némi közjáték után tudott elindulni: egy névtelen bejelentő azt állította, hogy bombát rejtett el a csapat repülőgépén, így az csak alapos átvizsgálás és két és fél órás késlekedés után tudott felszállni Münchenből. A közvélemény egyértelműen a Bayern Münchent tartotta esélyesebbnek, és Udo Lattek edző is magabiztosan nyilatkozott a meccs előtt. Az Atlético abban bízott, hogy a sorozatban már több párharcot meg tudott fordítani. Időnként ezt mocskos módszerekkel és durvasággal érték el, nem véletlen, hogy a skót Celtic ellen három játékosukat is kiállították.
A döntőről fellelhető beszámolók némileg ellentmondásosak, van, aki szerint jobbára óvatos, nem túl látványos játékot mutatott mindkét csapat, míg mások szerint kifejezetten jó meccs volt.
„Minden úgy indult, ahogy elképzeltük, Torstensson és Roth előtt az első 12 percben két olyan helyzet kínálkozott, amelyből gólt kellett volna lőni. Ha vezetünk, úgy gondolom, sima a mérkőzés. Ahogy teltek a percek, a spanyol bajnok kezdeti idegeskedése feloldódott, s egyre inkább a mieink estek pánikba. Ez meg is látszott a játék képén, ideges és nem eléggé friss labdarúgóink végül is a sírból hozták vissza reményeinket” – foglalta össze a meccset Lattek a korabeli Népszabadság szerint.
A rendes játékidő után már javában benne voltak a hosszabbításban az elcsigázott csapatok, amikor a 114. percben az Atlético vezetést szerzett. A spanyolok a Bayern 16-osánál jutottak szabadrúgáshoz, és két játékos, Luis Aragonés és José Luis Capón is a labda mögé állt. Végül Aragonés rúgta a labdát, és a gondosan felállított sorfal felett a kapuba tekerte. Az Atléticónak hat percet kellett volna kibírnia, hogy a mennybe menjen és története során először megnyerje az akkor éppen Európa-kupa néven futó sorozatot. Az utolsó pillanatokig ebben a hitben is élhettek.
A lefújás előtt nem sokkal a Bayern bedobással jött, Franz Beckenbauer a középhátvéd Hans-Georg Schwarzenbeckhez dobta a labdát, akit valószínűleg nem túl kifinomult stílusa miatt csak a Császár takarítójaként hívtak. (A Császár Beckenbauer beceneve volt.) Nem volt egy nagy labdaművész, ezért az Atlético védői teret adtak neki, nem hittek benne, hogy 30 méterről veszélyt jelenthet rájuk, és ha ellövi, le tudják pörgetni a hátralévő másodperceket. Maguk a Bayern-játékosok is hibának vélték, hogy pont Schwarzenbecknél volt a labda, egyik csapattársa, Paul Breitner visszaemlékezése szerint azt mondta magában, hogy: „Kérlek, ne lődd el!” Schwarzenbeck, ha gondolatolvasó lett volna, valószínűleg akkor sem fogja vissza magát, és lapos, erős lövése utat talált a spanyol kapuba, miután Miguel Reina kapus is ütemet tévesztett. Még hét másodpercet kellett volna kibírnia az Atléticónak, mert akkoriban a bírók nem tehettek még rá másodperceket sem a játékidőre. A 120. percben alakult ki az 1-1-es állás.
Juan Carlos Lorenzo, az Atlético argentin edzője egyértelműen Reinát tette meg bűnbaknak, és megbocsáthatatlannak nevezte tettét. Az edző szerint azért maradt le a lövésről, mert már a kesztyűjét ajánlgatta relikviának az egyik kapu mögött lévő fotósnak. Ezt azonban sosem bizonyította be senki. Olyan hírek is elterjedtek, hogy a kapus a szégyentől és feléje áradó dühtől félve a bíró öltözőjében bújt meg.
A spanyolok edzője a döntetlen ellenére, amely a döntő újrajátszását hozta, optimista maradt. „A szerdai 120 perc alatt sok mindent megcáfoltunk a küzdelem sok millió nézőjének. Például: az Atlético nem durva, nem fárad el egy nyugatnémet atlétagárda ellen sem, és nem rosszabb csapat, mint az előre győztesnek kikiáltott Bayern München. A kupa lényegében már a kezünkben volt, amikor Schwarzenbeck váratlan, óriási bombája újabb mérkőzésre kényszerített bennünket. Nem félek a visszavágótól. Szerdán az első negyedóra idegeskedéseit leszámítva, mi játszottunk, s pénteken már a Bayern tart majd tőlünk” – mondta.
A megismételt döntőt két nappal később, pénteken szintén a Heysel Stadionban rendezték. A sorozat akkor 18 éves történetében ez volt az első ismétlés. Korábban háromszor is volt ugyan hosszabbítás, de mindig eldőlt a meccs a ráadás 30 percben. A döntő újrajátszására érthetően nem sokan készültek, a nézőszám lefeleződött, csak 23 ezren voltak a helyszínen, főként a spanyol drukkerek utaztak haza az első meccs után. A súlyos, 4-0-s vereségnek nem valószínű, hogy a szurkolói támogatás hiánya lehetett az oka, sokkal inkább az, hogy a spanyolok több kulcsjátékosát eltiltották, és a német csapat fizikailag frissebb maradt. Lattek azt mondta, hogy az első bekapott gól után az Atléticónak fel kellett adnia az addig zárt védekezését, és így könnyebben utat talált a Bayern a rövidpasszos játékával.
Ez a BL-döntő több elemző szerint túlmutatott önmagán, és mindkét csapat pályaívét évtizedekre meghatározta. A Bayernnek ez adott nagy löketet és önbizalmat, hogy Európa meghatározó klubjai közé emelkedjen, és a következő két évben is megnyerjék a sorozatot, míg az Atlético keserves éveken ment keresztül. A klub elnöke, Vicente Calderón a döntőbeli vereség miatt csak Elátkozottaknak nevezte magukat, és a következő 22 évben az addig domináló klub csak egy spanyol bajnokságot tudott megnyerni és a nemzetközi kupákban sem tudott sokat felmutatni.
A döntőnek még egy utóhatása volt. A német bajnokságban még várt egy mérkőzés a Bayernre, és mivel senki sem számított a döntő újrajátszására, szombaton kellett pályára lépniük a Borussia Mönchengladbach ellen. A Bayern-futballisták persze alaposan megünnepelték a kupagyőzelmüket, így a csapat nagy része vagy másnaposan, vagy még kicsit részegen játszott. Ezek után aligha meglepő, hogy 5-0-ra kikaptak.
