Május 30-án a sorozat történetében először rendezheti meg Budapest a Bajnokok Ligája döntőjét, a Puskás Arénában ünnepelhet Európa legjobb futballcsapata. A fináléig mindennap visszatekintünk a döntők egy-egy nagy pillanatára, egyéniségére, érdekességére. BL-sztorik, negyedik rész.
Negyven éve, 1986-ban először nyerte meg a Bajnokok Ligája elődjét, a BEK-et kelet-európai csapat, a román Steaua București. A döntő után egy játékos, egész pontosan a kapus, Helmut Duckadam nevétől volt hangos a világsajtó. A szász és magyar felmenőkkel rendelkező, Szemlakon született kapusnak ugyanis nemcsak a játékidő és a hosszabbítás 120 perce alatt nem tudtak gólt rúgni a Barcelona csatárai, hanem még tizenegyesből sem: mind a négyet hárította.
Bár azt is írták róla, hogy megbabonázta az ellenfeleit, Duckadam évekkel később nemes egyszerűséggel a pszichológiának és a szerencsének tulajdonította a teljesítményét. Akkoriban még nem volt külön szakember arra, aki elemezné a lövők szokásait, választásait. A kapus szerint az első védés volt a kulcs, utána pedig minden jött magától. Azt viszont érezte, hogy az első lövés a jobb kezére fog érkezni. Elvetődött, és oda is lőtte José Ramón Alexanko. Lélektanilag ritka fontos bravúr volt, mert Mihail Majearu kihagyta, így Duckadam kvázi javította a társa hibáját.
A második tizenegyes előtt tudta, hogy Ángel Pedraza szintén a jobb kezére fogja lőni, mert egy ilyen téthelyzetben nem változtat a szokásán. Ez jó lövés volt, a jobb kapufa mellé ment a labda, de Duckadam villámgyors vetődéssel kiütötte. A harmadiknál azt gondolta, hogy Pichi Alonso is jobbra fogja lőni, mert az ő fejével gondolkodott, és ha már kétszer abba az irányba ment a kapus, harmadszor nem fog. Duckadam belemászott Pichi gondolataiba: jobbra indult, a spanyol pedig fel sem nézve valóban jobbra lőtt, így a kapus rávetődött a gyenge gurításra.
A negyediknél csak az járt a fejében, hogy most már biztosan váltani fog Marcos, látva, hogy aki eddig jobbra lőtte, az mind rontott. Elvetődött hát a bal keze felé, a labda pedig pontosan arra tartott, így elakadt benne. Ezek után már mehetett is ünnepelni az egész csapattal együtt.
Duckadam mindig nagyon szerényen beszélt a teljesítményéről, nem gondolta, hogy a kontinens legjobb kapusává vált volna. A humorát mindvégig megőrizte, mert amikor a sevillai döntőben naranccsal vagy banánnal dobálták a katalán drukkerek, arra gondolt, hogy ezeket összegyűjti és hazaviszi Bukarestbe, mert az országban ez hiánycikknek és nagy kincsnek számítana.
Nekünk persze két másik szereplő miatt fontos ez a finálé: Jenei Imre és Bölöni László. Románia 1984-ben kijutott a nyolc résztvevős Európa-bajnokságra, de váratlanul lemaradt az 1986-os világbajnokságról. Klubszinten viszont egy olyan csapat formálódott Jenei Imre kezei alatt, ami egyre markánsabb erőt képviselt Európában. Erről a második fordulóban meggyőződhetett a Honvéd is, mert a kispesti 1-0-s siker után Bukarestben négyet kapott a korszak magyar sikercsapata. A belga Anderlecht elleni elődöntő is igazi mestermunkának számított: 3-0-ra nyert a Steaua az egygólos kinti vereség után.
A döntőre a felkészülésük nem volt gördülékeny. A csernobili atomkatasztrófa és a sugárzásveszély miatt a csapat nem edzhetett, amikor csak akart. Az edzőpályán védőfelszerelésben jelentek meg katonák, akik kimutatták, hogy a sugárzás a megengedett érték felett van. Duckadamnak azt tanácsolták, lehetőleg ne ölelje magához a labdát, mert a fűszálak magukba szívhatták a sugárzást. Romániában akkortájt este rendszeresek voltak az áramszünetek, Nicolae Ceaușescu azonban megengedte, hogy kétszer villanyfény mellett edzhessenek az ország legnagyobb stadionjában. Erre később úgy emlékeztek vissza az érintettek, hogy mivel a döntő is villanyfényes volt, nagy segítségükre szolgált, hogy megszokták ezeket a viszonyokat.
Mivel a csapat piros-kék meze nagyon hasonlított a Barcelonáéhoz, az UEFA arra kötelezte a románokat, hogy fehérben játsszanak. Ennek eleget is tettek, de néhány trikó összement a mosás után.
A szocialista barkácsolás mellett Jeneinek voltak egyedi húzásai, nemcsak taktikailag. Külön szakács kísérte el a csapatot Spanyolországba, és egy erőnléti edző is foglalkozott a játékosokkal, aki eredetileg dzsúdós volt. Jeneinek Bölöni azt tanácsolta, hogy azt kell elérnie a keretnél, hogy ne elégedjenek meg egy tányér levessel, a döntő még nem az út vége, kerülhet még hús is arra a tányérra.
Jenei egy korábbi beszélgetésünkben így elevenítette fel a tizenegyeseket: „Öt emberem volt, de közülük Pițurcăt lecseréltem. Az nem volt kérdés, hogy Majearu és Bölöni lőni fog, mert technikailag ők voltak a legképzettebb. Utána viszont szóltam Radunak, ő is készüljön. Erre azt felelte: Imi bácsi, nekem reszket a lábam, nem akarok lőni. A másik csere, Iordănescu sem vállalta, akkor a két fiatal, Lăcătuş és Balint odaállt elém, és azt mondták, ők meg akarják nyerni a meccset, Európa legjobbjai akarnak lenni! Azt akarják, hogy én legyek Európa legjobb edzője. Rábólintottam, ők is rúgtak, és a sors úgy hozta, csak ők ketten lőtték be.”
A másik magyar, Bölöni László 1984-ben csatlakozott a csapathoz, akkor hagyta el a marosvásárhelyi ASA-t. A róla készült film alapján mondhatjuk, nemcsak egy játékos volt, aki a párharcokban összeszorította az öklét, hanem szellemi vezér is egyben. Ha ő a pályán volt, valahogy mindenkinek jobban ment a játék, legalábbis a csapatkapitány, a jobbhátvéd Ștefan Iovan erre utalt.
A bal lábas középpályásnak ez volt az utolsó szezonja a Steauánál, és annál többet nem lehetett volna elérni, mint hogy megnyerjék a BEK-et, még ha ő ki is hagyta a tizenegyest, ami egyébként nagyon bántotta, túlgondolta, mit tegyen. „Mindketten bal lábasok vagyunk, és csak mi ketten tudtuk megnyerni a BEK-et a magyarok közül. Hatalmas különbség viszont, hogy ő zseni volt, én meg nem vagyok az” – mondta Puskás Ferencre utalva.
A csapatot hatalmas tömeg fogadta a bukaresti reptéren. Noha reflektorok nem voltak, csak a morajlásból érezték, mennyien vannak, a feléjük áramló szeretet a sötétségen is átjutott. Mindenki egy kicsit részese akart lenni ennek a diadalnak.
Ceaușescu is fogadta őket, és a diktátor kissé kellemetlen beszédet mondott, amikor a román foci sikere idején arról szónokolt, hogy legközelebb törekedjenek gazdaságosabb sikerre, vagyis döntsék el 90 perc alatt a trófea sorsát. Beszélt még a sokoldalúan fejlett Romániáról, ami a Los Angeles-i olimpián húsz aranyéremig jutott. És ahol esténként áramszünet volt, bár ezt ő nem tette hozzá.
„Felmondta a szlogeneket, mint minden elnök. A lényege azonban, amit továbbvittünk belőle, hogy törekedjünk a siker megismétlésére, az jól hatott a sportolókra. És hát volt még egy döntő három évvel később az olasz Milan ellen” – elevenítette fel Bölöni egy interjúnkban.
A csapat, már Gheorghe Hagival, 1989-ben ugyancsak eljutott a döntőig, ott azonban sima, négygólos vereséget szenvedett a Milantól. A román válogatott 1990-ben Jeneivel még vb-résztvevő volt, és a nyolcaddöntőben esett ki, 1994-ben pedig a nyolc közé jutott a vb-n. A Steaua már elveszítette a nevét, FCSB néven fut a román ligában.
