A legőrültebb sportág kapta a legnyugisabb szurkolókat, barátokat és üzletfeleket

„Ezek tuti nem tudnak angolul” – morogtam magamban, amikor két önkéntes azt mondta, hogy menjek fel a célba, biztosan ott van valami kijelölt rész az újságíróknak. A téli olimpia szkeletonversenyeit mentem megnézni Cortina d'Ampezzo csúszóközpontjába, és hát mindenki tudja, hogy bobbal, szánkóval és annak extrémebb változatával, a szkeletonnal lecsúsznak, fent legfeljebb tehát csak a start lehet, nem a finis, és hát már két kanyar fölé is másztam. Nyilván nem az önkéntesek voltak hülyék, hanem én, aki csak tévében látott eddig ilyet.

Cortinában már az 1956-os olimpián is itt rendezték a szánkó- és bobversenyeket, ahol most, így adta magát, hogy megint idekerüljenek a csúszósportágak. A gond csak az volt, hogy a pálya nagyon elavulttá vált, igazán komoly versenyt évek óta nem rendeztek ott. Ha már a fenntarthatóság vált az olimpiarendezés egyik szempontjává, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság amellett kardoskodott, hogy a csúszósportágak olaszországi helyszín híján kerüljenek a svájci St. Moritzba vagy az ausztriai Innsbruckba. Az olaszok nem mentek bele, a cortinai pálya felújítását ígérték, ami gyakorlatilag egy új létesítmény megépítését jelentette.

A tesztversenyeket még nézők nélkül rendezték, de még most is olyan érzésem volt, mintha egy építési területen járnék. A kanyarok között összecementálódott sóderdombokon gyűlt össze a közönség, az egyik domb oldalába beleharapott mini amfiteátrumban kókadoztak néhányan, és a mindenfelé elterített szalma egy szétdúlt istállót idézett, ami élesen elütött a különben rongyrázós Cortinától. Ezen persze nem nagyon akadtak fent a nézők, a legtöbbjükről lerítt, hogy a sportág szerelmesei, vagy még inkább a sportolók szerelmesei, de leginkább a családtagjaik, barátaik és üzletfeleik. Érezhetően rétegsportról van szó, amiben nagyjából mindenki ismer mindenkit.

A pénteki férfi szkeleton éremosztó futamain, talán az esti időpont miatt, csak néhány százan gyűltek össze. Sok család jött, egészen pici gyerekekkel, akik közül volt, aki alkalmi szkeletonosként fejjel lefelé indult meg a jeges lejtőn. Egy külön Family Reunite (családegyesítő) részt is kialakítottak, ahol nyugágyakból lehet bámulni egy kivetítőt, oda idős nagymamák és nagypapák is beneveztek, és ide próbálhatnak meg azok is visszatérni, akik elvesznek a pálya labirintusának követésében.

A német Axel Jungk családja vagy szomszédsága lehet a legnépesebb, mértem fel, a neve több tucatnyi narancssárga pólóra került rá, de az amerikai Austin Florian is mosolygott vissza felsőkről. Bár a háborúban elesett sportolókat ábrázoló sisakja miatt el sem indulhatott Vladiszlav Heraszkevics, néhány ukrán szurkoló is megjelent az érmekről döntő futamokon.

A csúszósportágakban főként a németek dominálnak, de a szkeletonban a britek kezdték uralni a sportágat. A férfiaknál Matt Weston világbajnokként érkezett az olimpiára, és minden csúszásával pályacsúcsot megy, nem is lehetett kérdés, hogy övé lesz-e az arany. Aztán a vegyes csapatban is szerzett még egyet, már jóval nagyobb közönség előtt.

Amilyen őrült sportág a szkeleton, hiszen fejjel előre, 120 kilométer per órás sebességgel lezúgni egy kanyargó csőben nem tűnik életbiztosításnak, a szurkolói annyira nyugisak. Mintha egy vad buli másnapján lettünk volna, egy nagy kivetítőt bámult mindenki belassulva, csak az utolsó néhány csúszásra élénkültek fel az emberek. Ehhez persze arra is szükség volt, hogy az olasz Amedeo Bagnis is küzdött még az éremért.

Élőben szkeletont nézni mágikus élmény. Először egy földöntúli zümmögő hangot lehet hallani, majd a gigantikus rovarélményt tovább fokozza, ahogy tényleg szempillantás alatt eltűnik egy színes szitakötőtest egy ijesztőre nőtt fejjel. A másik, többek által űzött játék, hogy megpróbálnak értékelhető fotót készíteni, de ez is esélytelen egy sima mobillal, mire megnyomod, már elvesztél.

Az én játékom pedig az volt, hogy megpróbáltam megfejteni a Möbius-szalagnak ható pályát, ahogy mászkáltam a dombon. Néha azt sem volt egyszerű elsőre kitalálni, hogy melyik irányból is érkeznek a szkeletonosok, és még inkább zavarbaejtő, hogy a jégvályú időnként eltűnik a föld alatt. Utólag megnyugtatólag hatott, hogy egy videó szerint még maguk a versenyzők sem tudják pontosan felidézni, hogy merre is tekeredik a csúszópálya. És igen, nem a lejtő aljában van a cél. Azt persze a közvetítésekben is látni, hogy van egy kis emelkedő, ami lassítja a csúszókat, de a kamera nem adja vissza, hogy nem egy hupliról van szó, hanem 3-4 másodperc alatt vagy négyemeletnyit emelkednek.

Cortina nagy előnye, hogy a többi olasz olimpiai településtől eltérően, nagyon könnyen elérheteők nagyon különböző sportágak. A csúszópályától csak néhány percnyi sétára van a curlingcsarnok, és város fölött is ott lebeg a Dolomitok meseszerű sziklaképződményeivel övezett Tofana, a női alpesisí-versenyek lejtője.

Cortina d'Ampezzóban 1956-ban egyszer már rendeztek olimpiát. Ezt meg is idézik az 1950-es évek stílusát idéző grafikákkal – amiket óriási leplekre nyomtatva körülbarikádozzák az építési területeket is, hogy csak jó képet mutasson a város – , díszkivilágítást kapott az egykori, most már nem használt sísánc, de a legszebb példája az olimpiai örökség átmentésének a curlingcsarnok, amelynek falát a 70 évvel ezelőtti bajnokok fekete-fehér fotói díszítik.

Az 1956-os olimpiára az akkori rendezők igazából csak lelátókat építettek egy jégpálya köré, és így tudtak leültetni körülbelül 15 ezer nézőt, akik a nyitó- és záróünnepséget, műkorcsolyát és néhány hokimeccset nézhettek itt. A lelátó megmaradt, és pár évtizeddel később már tetőzetet és oldalfalat is kapott, hogy megfeleljen a kor követelményeinek. Azóta már egy csomó sportág belakta, és az olimpiára idekerült négy curlingpálya. A nézők az egyik hosszanti oldal kivételével még ma is az egykori puritán fapadokon ülhetnek, és düböröghetnek a padlózatot jelentő vaslemezeken. A curlinget átszellemült, csendes sportágnak gondoltam eddig, de az amerikai csapat szurkolói, no meg az olaszok hatalmas hangzavart csináltak, ha egy-egy end végén a válogatottjuk tudott több követ elhelyezni. A curlingről legtöbben a csalások miatt hallottak, de magára a játékra is sokan kíváncsiak, ha nincs is telt ház, masszív a szurkolói létszám a lelátókon – persze egy bő háromórás curlingmeccs közben még a szkeletonra is át lehet nézni.