A brit sport feleakkora állami támogatásból hoz ki háromszor annyi olimpiai érmet, mint Magyarország

Tizenhét ország élsportját vizsgálta meg egy 65 oldalas nemzetközi tanulmány az olimpiai szereplések tükrében. Magyarország is részese ennek a 2005 óta tartó kutatásnak, a Testnevelési Egyetem két munkatársa, Gulyás Erika és Géczi Gábor gyűjtötte össze a hazai adatokat, és elemezte az itthoni folyamatokat más nemzetekével együtt.

A párizsi olimpián 329 aranyérmet osztottak ki, három évvel korábban tízzel többet, a japánok ugyanis a programba illesztették a karatét, ami most kikerült onnan. (2016-ban Rióban 306 aranyéremért csatáztak a nemzetek, vagyis viszonylag kis skálán mozog a kiosztható érmek száma.)

A nemi esélyegyenlőség mostanra szinte teljesen megteremtődött az olimpián, a férfiaknál 157, a nőknél 152 aranyérem talált gazdára, és 20 mix versenyszámban hirdettek győztest. A vegyes párosok 2016-tól képezik szerves részét a programnak, Magyarországnak esélye sem volt ebben a műfajban a jó helyezésekre Párizsban, ezen is időszerű lenne változtatni – állapíthatjuk meg első tanulságként, de ennél vannak sokkal fontosabbak is.

A legutóbbi két olimpia között hatalmas különbség volt, hogy az oroszokat és a belaruszokat kizárták a legtöbb sportágban az ukrajnai háború miatt, így a többi ország jelentős versenyelőnnyel indult jó néhány versenyszámban. Az oroszok ugyanis 30 sportágban 20 aranyat nyertek Tokióban, és összesen 71 éremmel zártak. A belaruszok szerényebben szerepeltek három éve, nyolc érmet szereztek.

A két ország távolléte az élmezőny mindegyik országára hatással volt. Kós Hubertet biztosan nem érintette hátrányosan, hogy a 200 méteres hátúszás címvédője, Jevgenyij Rilov 2022 márciusában kiült arra a színpadra, ahol Vlagyimir Putyin orosz elnök beszélt. Rilov abban a pillanatban le is mondott az olimpiai szereplésről, igaz akkor még nem lehetett tudni, hogy Kós 200 háton fog versenyezni. A belarusz női kajaknégyes éremesélyes volt – Tokióban a mieink mögött a második helyen jöttek be –, a bronzérmes magyarokat nyilvánvalóan előnyösen érintette, hogy velük nem kellett versenyezni.

Az éremtábla 14. helyén végzett Magyarország majdnem megismételte azt a teljesítményt, amit Tokióban, akkor 20 éremmel jöttek haza a sportolók, míg most 19-cel: hat arany-, hét ezüst- és hat bronzérmet nyertek a magyar olimpikonok.

Hét sportágban láttunk magyart a dobogón, ami 35 százalékos sikerességi mutatónak felel meg, miután 20 sportágban volt magyar olimpikon.

Ebben a versenyben a britek nyertek, akik 26 sportágban indulhattak, és 18 sportágban ott is voltak a pódiumon az eredményhirdetésnél, vagyis kifejezetten magas, 69 százalékos a sikerességi rátájuk. Magyarország e tekintetben rontott, mert három éve kilenc sportág képviselői voltak érmesek, igaz, akkor köztük volt a karate is, ami most nem is volt a programban. Ha az előzetesen éremesélyesként emlegetett vízilabdában vagy birkózásban van érem, a sikerességi ráta magasabbra is kúszott volna. A sportágak több mint felében érdemi esély eleve nincs a magyarok éremszerzésére.

A tanulmány szerint Magyarország még így is a túlteljesítők közé tartozik egy olimpián, ha az ország méretét és gazdasági helyzetét tekintjük, de korántsem annyira, mint a britek, a hollandok vagy Új-Zéland. (A női kajak három aranyérme, ami Rióban még a magyaroké volt, most utóbbiakhoz került át.)

Kijózanító adat, hogy csak 2023-ban Magyarország 382 millió eurót (154 milliárd forintot) költött az élsportra úgy, hogy ebben a taojuttatások és az infrastruktúrára szánt pénzek még nincsenek is benne. Ezzel a második helyen volt a most átvilágított országok közül, csak a lengyelek vannak előttünk 446 millióval. A britek 202 millió eurót, a hollandok 89, míg Új-Zéland 49 millió eurót rakott az ágazatba. Fontos különbség, hogy ezekben az országokban erős a piaci jelenlét, míg nálunk az állam a piaci szereplőket lényegében kiszorította, elvétve van egy-két szponzor.

Magyarország listavezető volt ugyanakkor a 19 ország közt, ha az elmúlt három évet vesszük. 1305 millió eurót (525 milliárd forintot) adtak adófizetői pénzből az élsportra, lényegében az olimpiai sikerességre. A lengyelek alig maradtak el ettől (1298), a britek 775 millió euróval jöttek fel a harmadik helyre. Itt fontos kiemelni mindkét ország méretét, Lengyelország 40 milliós, az Egyesült Királyság 69 milliós. Hollandia 339 millió eurót fordított az élsportolóira. Róluk fontos példa, hogy úgy lett női kézilabdában néhány év alatt világbajnok válogatottjuk 2019-re, hogy a holland bajnokság lényegében nem létezik. A holland bajnokot 2024-ben a hazai bajnokságban ötödik helyen végző Vác oda-vissza simán legyőzte a nemzetközi kupában. (Hollandia a két legutóbbi olimpián az ötödik helyen zárt, az elődöntőig még nem tudtak eljutni, a magyarok a hetedik, illetve a hatodik helyen zártak.)

A kutatók kitértek arra is, hogy Magyarország 91 százalékkal emelte meg az élsport támogatását ebben az olimpiai ciklusban, de ennek az eredménye nem mutatkozott meg a hatékonyságban, leginkább stagnálás figyelhető meg. Új-Zéland 48 százalékkal többet költve tudott fejlődni, ez az 5,5 milliós ország az egyetlen, amelyik 2004 óta töretlenül fejlődik a sporteredményekben. A kajak és az evezés mellett erős lett a kerékpár is, golfban és rögbiben is győztek.

A britek mindössze 13 százalékkal áldoztak többet a sportra, mint az előző ciklusban, és jutottak el 65 éremig. Fontos kiemelni, hogy 1996-ban voltak mélyponton, amikor mindössze egy aranyéremmel, szemlesütve tértek haza, de most valami rendszerszinten is jól működik, olyan sportágakban jelentek meg, amikben nem ismerték őket, ehhez kiváló szakembergárdát igazoltak majd neveltek ki maguk is.

Ezután a szerzők elosztották a befektetett pénzt és az érmek számát, és levonták a következtetést, hogy Magyarország 68,7 millió eurót költött egy olimpiai éremre. Ennél többet csak két ország invesztált egy éremért: Lengyelország és Svájc. A lengyelek kisebb csalódást okozva 14 éremmel (közte négy arannyal) fejezték be, a férfi röplabdacsapatuk lemaradt a dobogóról, miközben a legnagyobb favoritnak tartották őket. Svájc jóval nagyobb csalódást okozott, 8 éremmel – három éve 13-at nyert – és mindössze 1 arannyal fejezte be. (A téli játékokon 15 érmük volt, amiből 7 arany.)

Magyarország a befektetett pénzmennyiség láttán az alulteljesítők közé szorult.

A felülteljesítők közt a britek, hollandok mellett ott voltak a spanyolok is. A dánoktól, svédektől pont annyit lehetett várni az előzetes befektetés alapján, amennyi kijött belőlük.

A tanulmány egyik legérdekesebb része, hogy az említett országokban az elmúlt 15 évben hogyan változott meg a sportfinanszírozás. Egy táblázatban foglaltuk össze ezeket. Itt is fontos hangsúlyozni, hogy itthon a becslések szerint 1000 milliárdra tehető taopénzek és az infrastruktúrára elköltött körülbelül 900 milliárd nincsenek benne a hazai adatokban.

Magyarországon jól látható, hogy az állami dotáció és az eredményesség nincs összhangban. Arról már írtunk közvetlenül az olimpia után, hogy a pénzbőség nem oldotta meg a magyar sport bajait, a közgazdasági szempontok és adatok (különösen a versenytársak adatai) pedig most alátámasztották ezt. Míg 2010 előtt több magyar edző külföldön kereste a boldogulását, és kint kamatoztatta a szakértelmét, most ott tartunk, hogy alig van elszívóhatásuk a gazdagabb országoknak. (A táblázatban a 2004-es magyar adat igazából 2005-ös, de a szocialista kormányok nem kezelték prioritásként a területet, nagyjából ekkora összeg állt rendelkezésre egy évvel korábban is.)

A magyar támogatási rendszer nem ismeri a számonkérést, míg a britek igen. Extrém példa: a brit tollaslabda szövetség bevállalt egy érmet, amit el is hoztak, de mivel nem az a páros hozta, amelyiket megjelöltek még az olimpia előtt, ezért kikerültek a támogatott sportágak közül, mintha sikertelenül tennék a dolgukat, noha történelmi sikert értek el.

Az a politikai igény, amit Orbán Viktor meg is fogalmazott egy olimpia utáni interjújában, hogy az első tíz közé vágyik, ott van a helyünk, a befektetett pénzmennyiség alapján nem is lenne eretnek gondolat. Noha a legjobb tízhez 12 aranyérem kellene, vagyis a mostani duplája, Németország ugyanis 12-vel csípte el a tizedik pozíciót a nemzetek rangsorában.

Pillanatnyilag viszont még az sem látszik, hogyan lehetne még kettőt vagy hármat nyerni pluszban. Ráadásul van egy olyan aranyérem (a taekwondós Márton Viviána), amihez a magyar szakmának semmi köze, mert ő Spanyolországban nőtt fel. Egy másikhoz (Kós Hubert) is csak csekély köze van. Kós sikerét az amerikai egyetemi úszórendszernek és versenyeztetésnek köszönheti. Ebből sok ország profitált korábban, Magyarország 2024-ben először.