Elég megosztó lett a francia lista az olimpiák száz legnagyobb sportolójáról

Minden olimpia előtt adja magát az ötlet, hogy a száz legnagyobb egyéniséget/sztorit/bajnokot kiválasztják, hiszen ők a legméltóbbak, hogy könyvben is megemlékezzenek róluk. Most pláne nem kellett nagy fantázia ehhez Párizsban, hiszen az előző játékokat éppen száz éve rendezték a francia fővárosban.

Noha minden egyes ilyen lista szubjektív, komoly következtetéseket nem is érdemes levonni belőlük, azt azért megmutatja, hogy egy francia szerzőnél, illetve a könyv szerkesztőinél milyen lenyomatot hagyott a magyar sport. Egyáltalán, kik azok, akik a francia közönségnek is érdekesek lehetnek. A magyarok számára minden bizonnyal kevésbé meglepő, hogy milyen magyar neveket találtuk a legjobb százban:

• Gyarmati Dezső, Papp László, Pelle István, Puskás Ferenc, Takács Károly.

Magyar szemmel nem nehéz magyarázatot fűzni egyikükhöz sem, miért kerültek be, inkább talán az a meglepő, hogy a franciák miért pont őket választották ki. Gyarmati háromszor nyert olimpiát vízilabdában (1952, 1956, 1964), majd 1976-ban szövetségi kapitányként is sikerült neki. Papp László triplázott először az ökölvívók közt (1948, 1952, 1956), azóta is csak két embernek sikerült ez (ráadásul a profi pályafutása alatt többször fellépett Párizsban, vagyis francia területen kifejezetten ismert).

Pelle a tornászok közt kétszeres győztes, és a visszaemlékezések szerint csak a bírói részrehajlás fosztotta meg a harmadik aranyától 1932-ben, Los Angelesben. A korszakában volt egy olyan mozdulata, amit egyedül csak ő csinált az egész világon. Puskás Ferenc olimpiát nyert 1952-ben, ki ne tudná, hogy két év múlva, a svájci világbajnokságon hogyan nem sikerült feltennie a pályafutására a koronát. A forradalom után viszont a Real Madriddal többször megnyerte a BEK-et, megdönthetetlen rekordot állított fel az 1960-as fináléban a négy góljával.

Annak csak örülhetünk, hogy Takács Károly filmbe illő sztorija is megragadta a szerzőt, ő az a sportlövő, akinek a jobb kézfejét levitte egy gránát a világháború előtt, ezért megtanult a gyengébbik, a bal kezével lőni, és az ötalakos sportpisztolyban (ez a mai gyorstüzelőpisztoly) kétszer egymás után a világ legjobbja lett az olimpián. (1948, 1952) Másodszorra, a címvédésekor gondoskodott az utánpótlásról is, és a tanítványa, Kun Szilárd állt mellette a dobogó második fokán.

A szerző rájuk fókuszált, bennünk pedig azért nyilván marad hiányérzet, mert kapásból tudnánk még egy ötös listát megjelölni, amiben ott van például Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Keleti Ágnes, vagy Gerevich Aladár és Balczó András – aki az öttusában a legtöbb aranyérmet gyűjtötte be, és mivel a sportág jelen formájában búcsúzik, ezt a címet senki nem veheti már el tőle.

Az ötszörös bajnok Egerszegi kihagyása már csak amiatt is fájdalmas, mert az ausztrál Dawn Frasert beletette a szerző, még ha neki kevesebb aranyérme is van. 1999-ben az Évszázad Sportolója gálán is ő lett a vizes sportok legjobbja, igaz ott a szervezők szarvashibát követtek el, a magyar versenyző neve mellett mindössze két aranyat tüntettek fel, és csak későn, a szavazás közben orvosolták a hibát.

A vívásban a francia Christian d’Oriolára esett a szerkesztők választása, aki négyszeres bajnok, bár Gerevichet a maga hét aranyával azért az ilyen típusú antológiákba bele szokták venni. A párbajtőröző Laura Flessel kétszeres bajnok, de ha már az ország sportminisztere volt, nyilván helyet kapott. Flesselről egyébként érdekesség, hogy Guadeloupe szigetén Gara Róbert szerettette meg vele a vívást. A karibi szigeten mindaddig nem ismerték a sportágat, amíg az oda nősülő Gara létre nem hozott egy vívótermet, akinek így felbecsülhetetlen a közvetett szerepe a francia vívás jelenében, mert a szomszédos sziget, Martinique mindenáron meg akarta előzni őket, és a rivalizációjukból profitált a sportág. Amikor a fekete Flessel megjelent a fehérek sportjában, Garának az volt a tanítása, neked két tust kell adnod a származásod miatt, hogy egyet megkapj.

A francia sport mindig erős volt, nem nehéz legendákat találni náluk. Amikor azt vizsgáljuk, hogy sikeres-e a mostani magyar szereplés, akkor érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy a franciák 1992-ben még bőven a 11 aranyérmet szerző Magyarország mögött voltak az éremtáblán a nyolc aranyukkal, most pedig 16-6-ra nyerték ezt a versenyt. Ugyanígy a britek és a japánok is megelőztek, akik a gyengébb szereplésük után szisztematikusan építkeztek a 2000-es évek elejétől, és most nagyhatalommá váltak. Nagy-Britannia, ha kezd is visszaesni, 14 aranyérmet gyűjtött most, a japánok meg sem álltak húszig.

Megbújik a névsorban a jó néhány bajnoknál a világban nagyobb ismertségnek örvendő Eric Moussambani, aki a sydney-i olimpia előfutamában nagy csatát vívott a 100 méteres gyorsúszásban, hogy egyáltalán célba érjen. Egy szálloda medencéjében készült fel Egyenlítői Guineában, talán ő az utolsó, akire igaz a mondás, hogy a részvétel tényleg fontos, mert Eddie „Sas” Edwards és a jamaicai bobosok után, 2000-ben versenyzett.

A könyvben szereplő száz nagyság végső soron nem is száz, mert a 2021-es olimpián a magasugrásban megosztott aranyérmet adtak át, így az olasz Tamberi és a katari Barsim sztorija benne van. A francia Pierre Durand és Jappeluop nevű lova is egy fejezetet érdemelt, ahogy az amerikai kosaras, Michael Jordan és a Dream Team is.