Nyugi, lazulás és az olimpia legmenőbb képe

Furcsa paradoxon, hogy a tengerpartoktól elég messze fekvő párizsi olimpia tett nagyon sokat azért, hogy a szörf hosszabb távon megragadjon a nyári olimpia programjában, köszönhetően a szervezők viszonylag merész, egyúttal viszont teljesen érthető húzásának: egy Párizstól 15 716 kilométerre fekvő szigetre, lényegében egy földi paradicsomba, Tahitire küldték a szörfösöket.

Ez már önmagában nyilván hatványozott mértékben fokozta a látványt az akár csak a vitorlásversenyeknek helyt adó Marseille partjaihoz képest, egy kis szerencsével viszont a sztratoszférába lőtték a szörf népszerűségét egy jól sikerült fotóval.

A képet Jérôme Brouillet, az AFP hírügynökség fotósa lőtte hétfőn, alanya a brazil szörfös Gabriel Medina, aki egy átbukó hullám alól, a csőből kerül elő a vízből, a levegőbe emelkedik, majd mintha egy felhőn megpihenne, végtelen nyugalommal az arcán az ég felé emeli jobb kezét és mutatóujját. Eközben a szörfdeszkája úgy áll mellette, mintha mindketten a víz és az ég között félúton lebegnének. Medina 10-es pontszámot kellett volna, hogy kapjon a hullámára, de végül kénytelen volt 9,9-cel beérni, ami egyébként az olimpia eddigi legmagasabb pontszáma lett.

A tökéletes pontszám nem, de a tökéletes kép összejött, és ahogy bejárta a világsajtót, alighanem az is belefutott, akinek korábban fogalma sem volt arról, hogy a szörf már olimpiai sport. A vitorlázás kereteiben már korábban is rendeztek szörfversenyeket, de az a szám nem egy csupasz deszkát, hanem egy vitorlával ellátottat jelentett. Olykor pont ezért találkozhatunk a hullámlovaglás megnevezéssel is a programba újonnan bekerült sportág esetén.

A szörfnek papíron nem szabadna működnie olimpiai sportként. Nagyban az időjárásnak és a természeti erőknek van kitéve a verseny, a pontozás (mint minden pontozós sportágban) elég szubjektív, a szörfözés pedig születése óta az ellenkulturális mozgalomba tagozódik be, miközben az olimpia mára 100 százalékosan kommercializálódott. Az időjárás egyébként annyiban szólt közbe, hogy magyar idő szerint kedd este és szerda hajnalban nem tudták megtartani a végső fordulót, de több pótnappal is készültek a szervezők, így lesz idő kivárni a megfelelő körülményeket.

Mindez mozgóképben egyébként így nézett ki.

Tokióban egyébként jól vizsgázott a bemutatkozás, a párizsi olimpián pedig a szörfprogram indulásával minden további kétség eloszlott, amikor a világ legjobb szörfösei nekiálltak meghódítani a világ egyik technikailag legnehezebb, legnagyobb kihívást jelentő és egyenesen veszélyes hullámát. Ennek persze neve is van, Teahupo’o, ami nagyjából annyit tesz, koponyák helye. (A szörfversenynek helyt adó település szintén a Teahupo’o nevet viseli.)

Szörfözni a francia partok mellett is lehetett volna, de ott sokkal kiszámíthatatlanabb a hullámok érkezése nyáron, a déli félteke telén viszont Tahitiben nincs ilyen probléma. A mezőny pedig külön élvezi, hogy egy nemzetközi viszonylatban is híres-hírhedt hullámon küzdhetnek az olimpiai aranyért. Ahogy az olimpia honlapján többen is elmondták, pályafutásuk elején legalább annyira tartottak a tahiti hullámtól, mint amennyire vágyták, hogy kipróbálhassák azt.

A földi paradicsom, ami duplán távol van

Mivel a szörfözés 15 ezer kilométerre van Párizstól, kimaradnak a nagy olimpiai nyüzsgésből. Tahitin csak a szörfös mezőny, illetve az őket kísérő újságírók és fotósok vannak. Nem kaptak külön olimpiai falut, pontosabban kaptak, de egy odavezényelt óceánjáró formájában. A japán Igarasi Kanoa be is mutatja nekünk, milyen az élet az olimpia legkülönlegesebb falujában. Mivel csak a szörfösök vannak Tahitin, egyfajta táborhangulatban versenyeznek, a futamok után karaokebulikat tartanak.

Az, hogy a szervezők Tahitire, szó szerint a világ túlsó felére tették a szörfversenyeket, eleinte komoly kritikát kapott a klímacélokat számon kérőktől. A szervezők viszont azt mondták, tulajdonképpen még segít is a távoli helyszín abban, hogy az olimpia még zöldebb legyen. Egyfelől fizikailag is annyira messze van az olimpiától, hogy kevesen indulnának oda két versenyszám között csak azért, hogy megnézzenek mondjuk egynapnyi versenyt, másfelől Teahupo’o mellett a szörfözéshez szükséges generáló zátony annyira messze van a parttól, hogy onnan nem is lehet élvezni a versenyeket. Ezért a rendezők úgy számoltak, nem nagyon lesz olyan, aki úgy dönt, megéri elmenni a Csendes-óceán közepére, vagyis azzal, hogy tévénézésre késztették a rajongókat, rengeteg, az utazással járó környezetszennyezést spóroltak meg.

A kevesebb, de azért így is több száz néző miatt kevesebb dolgot kellett ideiglenesen felhúzni a szigeten. A helyiek azért így sem örültek teljesen az olimpia érkeztének. A főként halászatból élő lakosok ugyan több szobát, házat ki tudtak adni a nézőknek, az olimpia miatt szükséges fejlesztések elég nagy földterületeket érintettek, köztük több taró- (egy gyökérzöldségnek termesztett haszonnövény) és édesburgonya-ültetvényt, amely a helyi iskolák konyháit látta el alapanyaggal. De az öbölben felépített új pontozótornyot sem fogadták kitörő örömmel a helyiek, akik azt szerették volna, ha a korábbi, fából készült építményt használják az olimpia alatt is. Annyit azért sikerült elérniük, hogy az új torony az eredetileg tervezettnél valamivel kisebb legyen, és ne építsék ki odáig a víz- és szennyvízhálózatot – a pontozóbírók csak a szárazföldre visszatérve tudják használni a mosdót, vizet pedig ballonokból tudnak inni.

A sziget múltja miatt persze különösen érdekes a távoli, globális hatások kívül tartása. 1974-ben, egy, a környéken elvégzett francia kísérleti atomrobbanás után Tahiti felé sodorta a szél a radioaktív felhőt. A szigeten a mai napig érezhető a sugárszennyezés hatása, erről a New York Times írt egy részletes helyi riportot.

A kedd-szerdai halasztás után várhatóan hamar visszatérnek a hullámok Tahitire, a szörfverseny minimum egy ikonikus képpel véget ér, hogy aztán Los Angelesben vélhetően már a többi eseményhez jóval közelebb térjen vissza az olimpiára.