Ha elhiszem, hogy tehetséges vagyok, és ennyi elég is, most nem biztos, hogy beszélgetünk

Egy hónappal az olimpia előtt derült ki a csapat összeállítása, épp ezen a napon beszélgetünk. Miután nem fogadták el a kapitány, Decsi András javaslatát a csapatra, lemondott. Mennyire volt a mindennapok része ez a feszültség?

Ha nem is mindennap, de azért éreztük, hol erősebben, hol gyengébben. Egy olyan egyéni sportágban, ahol van csapatverseny is, és a válogatás szubjektív, mindig van feszültség, a szereplők a saját érveiket érzik erősebbnek, szakmaiabbnak, a kívülállók pedig sok mindent képesek belelátni egy ilyen folyamatba. Született egy döntés, ezzel a csapattal kell a legjobban szerepelni. Ennek a négy srácnak össze kell hangolódnia, az erős közös cél segít ebben. A csapatunk világbajnoki és Európa-bajnoki címvédő. Nem surranópályán érkezünk az olimpiára, nem underdogok vagyunk, ennek tudatában készülünk. A múltról már nincs is értelme beszélni, eddig sem szerettem túlindokolni sem a saját döntéseimet, sem azt, amit mások hoznak. A jelenből kell a legtöbbet kihozni, ebben a felállásban most mindenki mindent belead, és meglátjuk, hová érhetünk el. Az utolsó hetekben már senki sem tanul meg vívni, a mottónk ettől még az, ami ma elég, holnap már kevés.

Általában a 2007-es világbajnoki aranyéremről szokták kérdezni az interjúiban, mert 17 évesen csapatban az első lett, de még egy évet menjünk vissza az időben. Poznańban, a junior-Európa-bajnokságon robbant be egy nem várt aranyéremmel, akkor írtak önről először az újságok mint ígéretes tehetségről. Ennyi év távlatából hogyan látja, mi történt akkor?

Az egész pályafutásomat a túlteljesítések és berobbanások jellemezték, nincs lineáris fejlődési ív benne, hanem ezekhez a megugrott új szintekhez igyekeztem később alkalmazkodni, és összességében tudtam is tartani a magasabb szintet. Az első kiugrás éppen Poznańban volt. Még kadett korú voltam, 16 évesen a 20 éves juniorok közt szerepeltem, és az égvilágon semmi előjele nem volt ennek a sikernek. Egy évvel korábban egy magyar csapattársam vert meg a kadett-vb-n mindjárt az első fordulóban, a junioroknál pedig erős ellenfelek vártak rám: lengyel, olasz, a döntőben a román Dolniceanu, akit jóval később egyszer az olimpián is legyőztem. Kijött a jó forma, jól sikerült a verseny.

Egy idősebb, a juniorkorosztályból kiöregedő vívó, aki óvni akart engem, megjegyezte, tök jó eredményt értél el, de nehogy azt hidd, hogy innentől mindegyik versenyt megnyered. Majd erre nyertem két juniorvilágkupát a folytatásban, ezen az új szinten is megtáltosodva éreztem magam. Gyerekkoromtól kezdve a két évvel idősebbek közt versenyeztem, akkor sem ment rosszul, de ez az eredmény minden várakozásomat felülmúlta. Az edzők a kadettek sorrendjét megnézik, fél óra múlva elfelejtik, ezt azért már jegyzik, a junioroknál győztes versenyzőkkel már számolnak. Várják őket a felnőtt válogatottba, ahová meg is érkeztem 2007-ben. Az biztos, hogy onnantól komolyabban vettem magam. Ám ez még mindig nem olyan eredmény, ami egy felnőtt pályafutást is elindíthat. Szerencsém is volt, hogy innen rögtön a felnőtt válogatottba kerültem, és ott ragadtam.

Komolyabban vette magát? Olyan nehéz elképzelni, hogy a tudatosság valaha hiányzott önből.

Amennyire egy 16 éves vívó tudatos, annyira az voltam. Ha belegondolok, milyen egy napom most, messze nem volt ennyire tudatos. Nem figyeltem a táplálkozásra, a pihenésre, a bemelegítés egy oda-vissza futás volt, és közben felhúztam kétszer a térdem.

Megbeszélte az akkori kapitánnyal, Nébald Györggyel, miért esett a választása önre 17 évesen?

Igen, és nagyon érdekeset mondott. A saját példáját. Őt a juniorból kikerülve, a vb után nem építették be azonnal a felnőtt csapatba, míg a hasonló kvalitásokkal rendelkező szovjetet igen. Neki viszont éveket kellett várnia, mire 23 évesen válogatott lett, ami még mindig nem késő, de ez neki érezhető versenyhátrány lett, holott egy szinten voltak. Azt látta rajtam, hogy tehetséges vagyok, és meg akarta adni a lehetőséget. A magyar csapatban volt tér beépíteni egy fiatalt, megnézte, mire megyek a lehetőséggel.

Utólag azt mondhatjuk, nem is az volt a nagy húzás, hogy elvitték ide, és megkapta a lehetőséget, hanem az, hogy az első, 0–5-ös asszó után benntartotta a csapatban Nébald.

Meggyőződésem, hogy nagyon sok minden megváltozhatott volna, ha akkor lecserél. Nem is kellett volna különösebben indokolnia, de az is lehet, hogy az egész pályámra kihatással lett volna, ha nem így dönt. Erről is beszélgettünk később. Amikor a pástra léptem, egyedül azt szerettem volna elkerülni, hogy 0–5 legyen, noha tudtam, hogy nem tőlem várják a megváltást. Pont 0–5 lett. Belülről nem éreztem, hogy agyonvertek, általában az történt, amit én akartam, de az utolsó befejezések pechesek voltak, túlidegeskedtem.

Minden megfordult ekkor a fejemben, hogy otthon ezért megköveznek, meglincselnek, ha miattam nem jutunk a nyolc közé egy kvalifikációs vb-n, mert akkor elúszik az olimpiai részvétel, én pedig soha többet nem leszek válogatott. Gyuri azonban bízott bennem, a következő asszót 9–4-re megnyertem, ezzel máris nulláztam, és végül Koreát legyőzve bejutottunk a nyolc közé, a döntőben pedig jött az oroszok elleni emlékezetes siker és a Pozdnyakov elleni, a sokszor emlegetett 8–3-as asszó, amiben jól kijött a lépés. Legbelül a poklot megjártam, mielőtt a mennyekbe kerültünk volna.

Nehéz elképzelni, hogy ez idő tájt figyelnie kellett arra, hogy ne szálljon el magától.

Sokat dolgoztam rajta. Arrogáns, beképzelt tinédzser is lehettem volna, ami abból fakadt, hogy alapvetően egy introvertált srác voltam, aki nehezen találta meg a helyét a társaságban, és egy csapásra sikeres sportoló lett, 17 évesen persze hogy szükségem volt rá, hogy elismerjenek. Aztán rájöttem, hogy nem leszek szimpatikusabb senkinek a beképzeltséggel. A londoni győzelem nevelt szerényebb versenyzővé és szerényebb emberré.

Amióta 2021-ben lejött a pástról Tokióban, és megünnepelte a sorrendben harmadik győzelmét, amit önön kívül senki nem tudott elérni, volt olyan nap, amikor ne került volna szóba a negyedik aranyérem?

Nem vált ki akkora érdeklődést a negyedik, mint amekkorát a harmadik kiváltott. Akkor tényleg nap mint nap szóba került a harmadik. Sokaknak volt véleményük, miért sikerülhet, elhalasztották az olimpiát, satöbbi. A negyedik nem ilyen. A legtöbbeknek eszükbe sem jut, megszokták, hogy nyerek, és akkor nyilván meglesz a negyedik. Próbálom elmagyarázni, hogy a mi sportágunk nem így működik.

Jó ez így, hogy kisebb a felhajtás?

Szeretem a téthelyzetet, arra úgy gondolom, sikerült választ adnom, hogy nem nyomott agyon a harmadik. Az olimpiák eredményeit leírják a történelemkönyvekben, minden sportágban ugyanolyan érmet kapnak, a legnagyobb társadalmi megbecsültség övezi, pátoszos, monumentális, szeretem. Fel lehet motivációnak használni bármikor.

Tizenöt csörtét nyert meg zsinórban, minden olimpián ötöt, egyedülálló ez a széria.

Ha bekötök edzésen, itt a Vasasban, nem tudom megismételni, hogy tizenötször nyerjek egymás után, egyszerűen képtelenség. A legnagyobb ászok sem tudnak mindegyik világkupán nyerni, büszke vagyok, hogy ez éppen nekem sikerült. Nem is akármilyen ellenfelekkel szemben. Próbálok még ötöt hozzárakni.

2008-ban, Pekingben kapott ki utoljára olimpián, eközben folyamatosan cserélődtek a nagy nevek, ön képviseli az állandóságot. Emlékszik arra, ki győzte le?

Az amerikai Keeth Smart. Nem volt egy jó csörte, de úgy látszik, nagyon tanulságos volt.

Sokan keresik arra a választ, hogy lehet egyszerű versennyé változtatni gondolatban az olimpiát, és mindent kizárni.

Az olimpia nem különbözik a többitől, külsőségekben persze egész más, de nem szeretném, ha nem egy átlagos versenyre mennék. Úgy utazom ki, mintha egy világkupa lenne. Egy napot hagyok az utazásra, egyet, pénteken edzek a helyszínen, aztán hitelesítek. 27-én, szombat reggel is ugyanaz a rutin, mintha egy vk-n lennék, és abban kell bízni, amit már begyakoroltam. 99 százalékig legyen ugyanaz, ami eddig az erőmet adta. Az az egy százalék az ösztön. Rituálészerűen kétszer rácsapok a combomra, és jöjjön, aminek jönnie kell.

Figyeli az ágakat, kik jöhetnek a sorsolásnál?

Szoktam nézni az ágakat, és össze is van írva, őket nézem meg először, a fejemben is van egy kép, kiket érdemesebb alaposabban elemezni. Emellett vannak jó régi motorosok, és váratlan új belépők. Eddig bárkit vártam mint legnagyobb ellenfelet, elmaradt a meccsünk. Talán azért, mert ez egy olimpia. Londonban a német Limbach kiesett korábban, az orosz Jakimenko Rióban vérzett el, Tokióban a koreai Oh-nak nem jött össze, hogy sokáig meneteljen.

A két kedvenc, önhöz közel álló tárgya közül a pszichológiát vagy a matematikát tudja jobban használni a páston?

A pszichológiát, ez egyértelmű, mert a vívás egy intuíciós játék, bár nyilván a valószínűségszámításnak, a kombinatorikának is jelentősége van. A másik agyában turkálni érdekes játék. Milyen tusok estek, a múltbeli tapasztalat, mire hogy reagál egy bizonyos tus után, mit szokott húzni, mikor változtat a stratégiáján, mikor kell nekem is máshoz nyúlni. Mégsem olyan, mint a sakk. Váratlant, nagyon jót húzni nem könnyű. Gyakorlati példa: hasra vágok, és kivéd, de onnan még van egy reflexmozdulatom, azzal hátha tudok tenni valamit. A pillanatok törtrésze alatt változik, ki a nyerő. Akción belül is változhat, ki a nyerő, és amíg a lámpa nem gyullad ki a pást mellett, nincs vége, és még akkor is ott a videó.

Akadt már olyan mérkőzése, amit már az öltözőfolyosón megnyert, és szinte ki sem kellett menni a pástra?

Igen, a 2016-os olimpiai döntőt. Az amerikai Homerrel szemben szándákosan éreztetni akartam a call roomban, hogy ez az én döntőm, felejtse is el, hogy ő itt nyerhet. A kisugárzásommal, hogy előre néztem, hogy határozott voltam. Kihúztam magam, kedélyesen beszélgettem, mosolyogtam rá. Éreztem, hogy megbicsaklik, és elszállt az önbizalma, amikor a pást felé mentünk. Sok ezren várták, és tudtam, nem fog olyan elánnal vívni, mint a korábbi asszóiban. Az olimpia mentális játék.

Arra az öt szóra emlékszik, amit ismételgetett a tokiói csörték előtt?

Nem olyan régen szóba került ez, és most mégis elbizonytalanodtam. Az első a lendület volt, ez tuti, a második a biztonság, a negyedik a felszabadultság, az ötödik az uralom. A harmadikkal vagyok bajban. Kaphatok segítséget?

A türelem.

Bejött. Az is nagyon bejött. Ez egy jó feladat volt, amit a pszichológusom, Faludi Viki talált ki, vagyis hát rám szabott. Az első a lendület, úgy is történt, a második meccsemre a biztonság is illett. A türelem azt jelentette az iráni Pakdaman ellen, hogy ne változtass. Előfordult már korábban, hogy klasszikusan túlgondoltam valamit. Még jobbat akartam húzni, amire a másik biztosan nem gondolt, ezért azt az utat, ami bevált, valamiért elengedtem. Pakdaman Szatmári Andrist már legyőzte, ellenem is nagyon agresszívan jött ki. Megelőztem egyszer, kétszer, háromszor, és akkor pláne mondtam magamban, türelem, türelem, ez működik, ezt kell csinálni, nem kell váltani, nem kell színezni, ne legyen más ritmus, ne legyen más a sebesség, mert a megfelelő mederben vagyunk. Meg kell csinálni negyedszer is, nem kell más. De az agyunk nem mindig úgy működik, a kisördög motoszkál bennünk, hogy előbb-utóbb rá fog jönni, mit kell tennie. 5-6 tust ezzel a türelmes megelőzéssel adtam, ami összességében a különbséget jelentette. Lehetett volna ez egy szoros, kifejezetten kellemetlen asszó. A pillanatokra jól ráéreztem.

A vívás ilyen, sok sportágnak ez a lényege. Az olasz Curatoli mozgását, tempóját nagyon érzem, fekszik nekem, egyszer kaptam ki tőle. Vannak kellemetlen riválisok, akikkel szemben meg kell erőszakolni a mozgásomat, hogy jókor indítsam meg a támadást, és teljesen más koordinációval vívjak. Az elődöntőben viszont nem jött be a felszabadultság, mert Sandro Bazadze pillanatok alatt 3–0-ra elhúzott, és oké, hogy a felszabadultságot mantráztam magamban, hogy görcsök nélkül vegyem fel a csatát, nagyon gyorsan tudatosult bennem, ez nem erről fog szólni. Stratégiát kell váltani, és tíz körömmel kell kaparni a tusokért. Maga a pillanat is megvan tisztán előttem, amikor váltottam. És a váltás után is voltak nehézségeim, de végül bejutottam a döntőbe.

A grúz Sandro Bazadzéval szemben ezúttal is az elődöntőben találkozhat. Mi a nehézség ellene, hányszor vette ezt végig önmagában?

Ha újra összejön egy csörténk, az már arra utal, hogy hármat megnyertem, és ott vagyok a négy között, az esti programban, ami ösztönző. Nehézség több is van, kielemeztük ezt már jó néhányszor. Sandro minden hibát megtorol. Nincs felesleges mozdulata, és én sem tehetek felesleges mozdulatokat ellene. Biztos lehetek benne, ha csak egy centit hátralépek, el fog indulni, ha mutatok egy parádot, meg fog támadni. Ha látja rajtad, hogy hibázol kézzel, meg fog előzni, ha otthagytad a pengédet, meg fogja ütni.

Minden szalmaszálat megragad, mindegyikbe nagy erővel kapaszkodik, hogy nyerjen. Reagáló típusú, de közben offenzív is. Nincs helyed és időd gondolkodni, reagálni, előkészíteni, mert ő el fog indulni, és minden pillanatban nyomást helyez rád. És nem ad könnyen asszót, ha érzi, hogy vezetsz, hogy az ellenfélnek jobb napja van, reklamálni fog, kesztyűt cserél, beköti a cipőfűzőjét, minden mozdulatán látszik, gyűlöl veszíteni, ha kikap, patáliát rendez, és erre olykor még rátesz a család, hiszen az apja az edzője. Iszonyat megterhelő, fizikailag és emberileg. Valószínűleg én is hasonlóan nem szeretek veszíteni.

Bazadze legyőzése után a döntő izgalommentes volt a 2021-es olimpián, és akkor azt kérdeztem, hogy ez az arany az őstehetségnek szól-e, amire kijavított, hogy az valaki más. A tehetség hányadik a sorban az ön sikereiben?

A tehetség kétélű fegyver. Aki nem szorgalmas, az nem ér oda, aki nem hajlandó elvégezni az edzésmunkát, nem lesz olimpiai bajnok. Ha megvan a tehetség, az sem garancia semmire, ez egy csapdahelyzet. Megfelelő tehetséggel sokáig el lehet jutni, nagyon komoly juniorkarriert is be lehet futni vele, de ha elhiteti, hogy jó az út, később fájdalmasan lehet rádöbbenni, hogy mit tékozoltál el.

Százalékosan meg lehet jelölni, hogy a tehetségnek mekkora szerepe van?

Ne húzzunk ki belőlem számokat, nem szeretnék mondani. Sok mindent lehet kompenzálni munkával, erre van ráhatásunk a mindennapokban, a munkától senki sincs eltiltva. Nincs mindenkinek meg a lehetősége arra, hogy olimpiai bajnok legyen, de az üzenet, hogy merjünk nagyok lenni, az munkával sikerülhet. És ez egy jobb üzenet, mint hogy a tehetségesek nyernek a versenyeken, a sportban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam tehetséges, de amiből tinikoromban éltem, abból már nem tudnék tusokat adni. Lendületes voltam kicsinek, segített az akceleráltság, de ez ma már édeskevés. Ha elhiszem, hogy tehetséges vagyok, és ennyi elég is egy karrierhez, akkor most nem biztos, hogy beszélgetünk, sőt, szinte biztos, hogy nem, mert a szorgalom, az odaadás, elhivatottság, az alázat nélkül ez a sport sem megy.

Ha már a négyes szám szóba került, beszéljünk ennek a többszöröséről. A 36-osról, ami nagyon sokszor előkerül majd a következő napokban. Sejti, mire gondolok?

Hú, így hirtelen nem, bárhogy pörgetem az agyam, pedig osztok és szorzok is magamban.

36 éve nyert utoljára a magyar kardcsapat olimpián. Szöulban, megismételhetetlen izgalmak közt értek a dobogó tetejére.

Látszik, hogy én nem ezekben a számokban gondolkodom. Mindig van egy szám. A 36 viszont sok. Nagyon sok. Jó lett volna, ha kevesebb. Azt tudtam, hogy Szabó Bence diadala és az enyém közt 20 év telt el. 36 év egy lehetőség, hogy ezt a szériát lezárjuk. Terhet nem szeretnék rakni a társaimra, ha pusztán az egyéni eredményeket nézzük, akkor esélyesek vagyunk. Sokszor kapom vissza, hogy legalább döntőt vívtok, de ez nem ilyen egyszerű, mert nagyon kiegyensúlyozott mezőnyben vagyunk egy csapat, amelyik túlteljesített. És az olaszok ellen nem könnyű vívni, márpedig a negyeddöntőben ők várnak ránk.

Nagyon régen, az ötvenes–hatvanas években, amikor közeledett az olimpia, és beindult az össznépi jóslás, az volt az alapmondás: a kard egyéni és a kardcsapat az máris két arany, és jöhetett a többi esélyes számbavétele. Most két érem reális lehet, ahogy Tokióban is történt?

A legnagyobb tisztelettel szeretek csak az elődökről beszélni, mert abból a tradícióból élünk, amit ránk hagytak. Most a nemzetközi szövetségnek 150 tagországa van, a hatvanas években 20 körül lehetett. Egy iráni, egyiptomi, akár török vívón akkor biztosan mosolyogtak volna, mi most ott tartunk, hogy bármikor ki lehet tőlük kapni, és akkor az Egyesült Államokról még nem is beszéltem, Dél-Korea pedig az egyik favorit, mert a címvédő. Magunkért akarunk küzdeni, nem a múltnak megfelelni. Nem Gedővári Imre aranya mellé szeretném odatenni azt, amit szeretnénk elhozni a fiúkkal, hanem szentül hiszek abban, hogy ez majd a jövő építését szolgálja. Hogy 300-400 gyerek jöjjön el, kóstoljon bele a vívásba, ismerje meg, milyen egy találatot elhelyezni, milyen beöltözni a ruhánkba. Egy arany a jövőnk további megalapozását jelenti.

Nem akarom megkerülni a kérdést, a két érem ugyanúgy benne van, mint a nulla. Azt a szcenáriót szeretné látni mindenki a lelki szemei előtt, hogy két éremmel jövünk haza, de a vívás ennél sokkal komolyabb sport. A lehetőség újra adott, és ennek örülhetünk. Mindenesetre, ha bárki úgy látja, hogy Áronnak lesz két érme, nem akarok vele vitatkozni, számomra is szimpatikus megközelítés. De ez nem norma, hanem túlteljesítés, a magyar sportnak egyébként is minden eredményt meg kell becsülnie, olyan fokozódó versenyhelyzet van a világban.

Honnan gyűjti a motivációját? Az a gyermeki öröm megvan még mindennap, mint a legeslegelején?

Úgy érzem, igen. A sikeréhség csillapíthatatlan, őszintén tudok örülni egy megnyert asszónak edzésen is. Jobban küzdök a klubért, amióta a Vasas vezetője vagyok, az edzőkért, a családomért. Kisfiamat is beleviszem ebbe a sztoriba, először hozhatok neki érmet. Az Eb-győzelmünket épp végigaludta, a feleségem így legalább láthatta. Rengeteg szurkoló van, versenyről versenyre érzem, követik a küzdelmünket, temérdek üzenetet kapok. A gyermeki öröm mellett a sportág eleganciája is nagyon megfogott, és a mai napig jó benne lenni, bár a praktikusság és a funkcionalitás oltárán nagyon sok mindent szeretek feláldozni. Van egy évszázados történelme, küzdősport, de technikai is, a párbaj felé most nem vinném el, de az, hogy fehérbe öltözünk, köszöntjük egymást, ad egy keretet, komolyan vett illemszabályok vannak, ezt én szeretem. Jól definiálható identitása van a vívásnak, a tisztességesen vívott küzdelem kísér minket.

Tényleg sommelier lenne, ha nem vívna? Honnan jött ez?

Elmerültem amatőr szinten a borok világában, a feleségemmel megcsináltunk egy képzést kint Londonban, ez volt az egyik közös programunk, amíg ott éltünk. Jegyzetelgettünk, együtt készültünk a vizsgákra. Már az elméleti rész, a szőlőtermesztés is érdekes volt, a kóstolás is, amiben iszonyat béna voltam eleinte. Az első órán csináltunk egy tesztet, azt, hogy semmilyen előképzettségem nem volt, a teszt eredménye hűen visszatükrözte, én voltam a csoport legrosszabbja. Nem is értettem, mit kellene észlelni. Aztán hétről hétre fejlődtem. És végül átmentem. Érdekes utazás volt az agyban letárolt emlékeket az új ízekkel összekötni. Hogy mi a rizling, mi a sauvignon. És így tovább. Nyilván a filmekben felnagyítják, amikor a pohárban rázogatják és kémlelik a bort, hogy érzem, két hete egy szarvascsorda ment el a szőlő mellett, és érzem a leheletüket a termésben, ezen én is csak mosolyogtam, de határozottan lehet fejlődni ebben a mesterségben, ami egy komoly munka.

Napi szinten természetesen nem iszom, a gasztroenterológusom sem ajánlaná, élsportolónál egyébként is a legfontosabb az egészséges, függőségektől mentes életmód. A borászat több száz éves kultúrája azonban formálja a vidéket, az embereket és összességében az ország társadalmát is. A borászatra úgy tekintek, mint egy kicsi helytörténetre, ami a kultúra része is egyben, hogy azon a vidéken a családok mit tettek a környezetükért.

Gerevich Györggyel kezdett el vívni, első mestere a pekingi olimpia előtt néhány nappal meghalt, éppen pakolt össze, amikor a tragikus hírt kapta. Már nem kísérhette el önt. Szokott szentimentális lenni és olyasmire gondolni, hogy mit nem adna, ha ő láthatná, hová jutott el?

Hálát érzek, és szerencsés vagyok, hogy dolgozhattam vele. Álmaimban visszatér, gyakori kép, hogy Gyuri bácsi valahogy feléled, együtt iskolázunk, és készülünk valamelyik versenyre. Borzalmasan igazságtalannak éreztem azt, ami vele történt. Megfordult a fejemben 2008-ban, hogy nézne az ki, hogy én egy másik edzővel kezdek el dolgozni. Aztán túl kellett lépni ezen. Volt idő lezárni, és el kellett fogadni, hogy ez a történet így íródott. Az első sikereket szerencsére megélte, mint például a poznańit. Én pedig mindig ott vagyok a sírjánál, ha nagy versenyre indulok. A többi edző teljesítményét sem lehet elvenni az én pályaívemtől, mindenki kivette a részét a három aranyból, a világbajnokságokból.

Ezen az olimpián egy harmadik csörte is vár önre, ez viszont nem a páston, hanem a diplomáciában. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság sportolói bizottságába szeretne bekerülni. Milyen reményei vannak?

Ez egy nagy kihívás, sok nagy névvel kell megküzdenem, a 2012-ben győztes Gyurta Dániel magasra tette a mércét, igyekszem a nyomába lépni, egy nemes és tisztességes versenyben meglátjuk, mire jutok.