A közönség belehajszolt minket az olimpiába

„Minden siker annyit ér, amennyire megünneplik, és ez most nem öt perc lesz”

– a kétgólos Rosta Miklós foglalta így össze, hogy milyen éjszaka várt rájuk, miután vasárnap este 19-22-ről fordítva, és 11-5-ös, felejthetetlen rohammal megfordították a Portugália elleni olimpiai selejtezőt, és elcsípték a tizenkettedik helyet. A portugálok ott voltak az előző olimpián, a magyarok most elvették tőlük ezt a helyet.

A szövetségi kapitány, Chema Rodriguez azt szokta mondani egy torna közben, hogy öt percet lehet ünnepelni vagy éppen szomorkodni, most értelemszerűen több belefért. A magyar csapat mindegyik tagja oroszlánként küzdött, a látványos dolgokat persze a 14. percben beálló Bartucz Lászlótól láttuk, aki tizenkét védéssel, 40 százalékos hatékonysággal fejezte be a meccset, és nem egy portugál sztárt bizonytalanított el, mert odaért a labdákra.

A kapus 32 éves, a 2016-os Európa-bajnokságon már ott volt, utána azonban kiszorult, Chema viszont bízott benne, és a januári Európa-bajnokságon már mutatott egy keveset félelmetes képességeiből, most pedig nyerő emberré változott. Ahogy mindig,

most is megcsókolta a kapufát a kezdés előtt, ez a babonája.

A siker viszont sokkal inkább a nagyszerű csapatmunkán múlt. Önmaga teljesítményével így sem volt elégedett, mert még néhány labdát tudott volna fogni. Az arcáról ezúttal sem lehetett semmilyen érzelmet, nemhogy kicsattanó örömet leolvasni.

„A magam módján, higgyétek el, nagyon örülök, de annyira fáradt vagyok, hogy kell egy kicsi leülepedési idő, hogy felfogjam, mit tettünk. Rengeteget kivesz egy ilyen meccs az emberből, fizikálisan és mentálisan is. Nincs titok, teszem a dolgom, jó ez a szerep, hogy beszállok, bár ez hülyén hangzik, hogy szerep, mert amikor a magyar válogatott mezében vagy, az a minimum, hogy mindent beleadsz. Csak ismételni tudom azt, amit a srácok is mindig elmondanak, hogy az egymásba vetett hit nélkül ez nem ment volna. És a közönség nélkül sem, mert belehajszoltak az olimpiába. Hogy Tatabányán juthattunk ki, az nekem külön öröm, mert itt voltam a kapuban ebben a csarnokban az első mérkőzésen, és a város nagyon közel áll a szívemhez.”

Bartucz másodszor játszik a városban pályafutása alatt, és a hétvégén majd a Budakalász ellen lép fel, és mindent megtesz azért, hogy ott lehessen az olimpiára utazó csapatban.

A csapatkapitány, Mikler Roland a legnagyobb tisztelettel és büszkeséggel beszélt róla, elképesztőnek nevezte, amit láttunk tőle. Negyedórával a vége előtt azt mondta neki, bírja ki még valahogy, bár tudja, hogy fáradt. És még utána is bravúrokat mutatott be. Azt kérdeztem tőle, mi volt a könnyeiben a meccs végén.

„Hogy még nincs vége. Hogy fent úgy gondolták, hogy ha most nem is, még lesz olyan, amikor még tudok segíteni a csapatnak. 240-szer védtem a válogatott kapuját, nem zárulhatott ez a korszak egy vereséggel. Óriási feszültség volt bennem napok óta, és ez most kiszakadt, még nem kell abbahagynom. Sok minden előjött a múltból, de én nem számítok, mert nagyon büszke vagyok a csapatra, hogy az energiák összeadódtak, és a vége szép lett. Tavaly voltam Párizsban, és arra gondoltam, mindent megtennék, hogy még egyszer visszamehessek. Hát most nagyon jól érzem magam ebben a párizsi pólóban. Nem is tudom szavakba önteni, mennyire melengeti a lelkem” – mondta Mikler, aki egy vereség esetén visszavonult volna a válogatottságtól.

Mikler a tavalyi világbajnokság legfontosabb mérkőzésén, Izland ellen a második félidőben remekelt, sorsdöntő szerepet vállalt abban a sikerben, ami elindította a csapatot az olimpiai selejtező felé. Bodó Richárd azt mondta akkor, nemcsak védett, hanem elöl felszabadította a kezeket. Az idei Eb-t kihagyta a kapus, de nagyon jó volt a visszatérése, és a társai bíznak benne.

A szegedi átlövő, Szita Zoltán a csúcsformáját erre a meccsre tartogatta, négy remek góllal kezdett, utána pedig egy blokkal, vagy egy jó helyezkedéssel segítette a csapatát.

„Feljöttek ránk, meg is fordították a meccset, de izgulni akkor sem tudtunk, mert mindenki küzdött. Bennem az volt, hogy abban az időben, amikor ott lehetek a pályán, meg akarok halni a sikerért. Ha már a szív nem elég, akkor a véremet adom ezért a győzelemért, és ez sikerült.”

Fazekas Gergő azt fejtegette, hogy izgulós meccs volt, nem így képzelték, jobban örültek volna, ha könnyebb, de azt előre tudták, hogy két hasonló képességű csapattól ilyen kiélezett csatára lehet számítani. Az utolsó percekből nem emlékszik semmire. Az irányító a vb-n még nem játszott, hízelgőnek tartja, ha azt mondják, hogy a sebesség vele együtt érkezett meg a csapatba. De nem hagyta szó nélkül Lékai Máté teljesítményét, aki az utolsó tíz percben tudta, hogy mire van szükség, mit kell játszani. „Apának van egy negyedik helye olimpiáról, nem elégedhetek meg azzal, hogy kijutottunk. Mindig szeretek nagyokat mondani, így hát jó lenne egy éremmel hazajönni.”

Lékai erről a tíz percről, a meccs legfontosabb részéről, viccesen így nyilatkozott: „Bejöttem, lehúztuk a szélre, mintha a Fradiban lennénk, Bence pedig mindent belőtt. Még Ilic Zoránt le kellene igazolnunk, és gyakorolhatnánk ezt az olimpiáig.”

Amikor komolyabbra fordította a szót, előkerült az elégtétel szó is. „Nagyon sokat jelent nekem az, hogy ismét olimpiára mehetünk.

Két éve, amikor el kellett jönnöm Veszprémből, nagy pofont kaptam. Nem így terveztem a pályafutásomat, ezt az ütést, lehet, hogy a mai napig nem is dolgoztam fel. Nagy elégtétel, hogy megmutattam, tudok én még így játszani, hogy nem vagyok lassú, bírom még ezen a szinten is.

A támadáson kívül kellett az is a sikerhez, hogy a védekezés összeállt. Belül éreztük, őket nyomja az idő, az eredmény, a közönség, és belehibáztak. A fiam szerencsére láthatta ezt, és erről a meccsről remélem, még évekig beszélnek, hogy ilyen tét mellett nyertünk. Mindent vagy semmit hangulat volt, és jól jöttünk ki belőle.”

Imre Bence nemcsak a meccs végén, hanem az egész 60 perc alatt egyszer sem rontott. Nagyot fordult vele a világ, ő maga is keresgéli, hogy mit tehetett újévkor, hogy márciusra már a válogatott meghatározó embere lett, és a német sztárcsapat, a Kiel is megkínálta egy szerződéssel.

„Olyan állapotban voltam, hogy nem tudott remegni a kezem, valószínű, hogy ezért is mentek be a labdák. Apa és anya is voltak már olimpián, remélem, hogy elkerülnek a sérülések, és én is ott lehetek, és egy jó sztori lesz belőle. Egyelőre még csak próbálom megélni a pillanatok, mert elég tömény az év eleje” – mondta. Apja és anyja is olimpiai ezüstérmes, a vívó Imre Géza és a kézilabdázó Kökény Bea.

Bánhidi Bence azzal kezdte, hogy a gyerekkori álma vált valóra, és eredetileg is úgy gondolta, hogy a szív lesz nagy hatással a végeredményre, és ez be is igazolódott. Olykor egymást rángattak ki a gödörből, amikor bajba kerültek, ez a csapat, vagy ahogy ők mondják, a család ereje. „Ezzel a kerettel valami nagy eredményt is elérhetünk Párizsban, alig várom a nyarat” – összegzett.