A valaha volt legnagyobb tempóval nyomták le a leghosszabb kerékpáros klasszikust

A belga Jasper Philipsen nyerte meg az év első nagy klasszikus kerékpárversenyét, a Milánó–Sanremót. Előzetesen nem őt tartották a legnagyobb favoritnak, de ennek a versenynek sajátja, hogy nagyon sok kimenetelű lehet. Előzetesen Tadej Pogačar által írt dramaturgiát várt mindenki, de többen bírták erővel a szlovénnal.

A Milánó–Sanremo a leghosszabb távú klasszikus kerékpárverseny, amiről úgy tartják, hogy befejezni nem igazán nehéz, de megnyerni annál inkább. A verseny a legkülönbözőbb képességű kerékpárosoknak ad esélyt a győzelemre. Hegyimenők, klasszikus sprinterek, jó lejtőmenők és egynapos specialisták is pályázhatnak az első helyre.

A legnagyobb favorit Tadej Pogačar volt, aki kétségkívül a sportág fenoménje, a szlovén bringás meglepő akciókkal egyedül képes egy komplett mezőnyt megverni, és olyan terepen is érvényesülni, ami papíron nem igazán neki fekszik. A Milánó–Sanremo javarészt sík, csak a végén van néhány, nem is túl meredek emelkedő az olasz Riviéra partvonalán. Rendszerint az utolsó 30 kilométeren kulminálódik a verseny, ahol a Cipressa és a Poggio nevű emelkedőkön vált a mezőny őrült tempóra. Mindenki azt várta, hogy Pogačar is ott fog támadni. Rajta kívül a tavalyi győztes Mathieu van der Poel, a jól lejtőző Matej Mohorič, a korábbi világbajnok Mads Pedersen neve szerepelt az esélyesek között, de több csapat is több kártyát kijátszhatott még.

Az utolsó 40 kilométeren aztán tényleg felpörögtek az események, több sprintert kiszórt az erős tempó, és a nap elején meginduló szökevénycsoportnak is vészesen fogyott a két és fél percről induló előnye. A tempó végig magas volt, minden adott volt ahhoz, megdőljön a verseny sebességrekordja.

A Cippressán aztán Pogačar csapata még nagyobb tempóra váltott, és csak körülbelül negyvenen tudtak velük maradni, sok sprinter itt már le is maradt, szűkítve az esélyesek körét. A Cippressa nem hozott döntést, és a Poggio aljáig meg is nyugodott a mezőny maradéka, annyira, hogy még sokan fel tudtak hozzájuk zárkózni.

Az utolsó tíz kilométerre újra berobbant a verseny, megfogták az utolsó megmaradt szökevényt, Davide Baist (Polti-Kometa), és nekirontottak a Poggiónak. Az elején az Ineos csapata próbált irányítani, de hamar előreállt Pogačar csapattársa, Tim Wellens. Pogačar az emelkedő tetejétől egy kilométerre váltott iramot, de ez kevés volt, vagy tizenöten felzárkóztak rá. A szlovén aztán újra megindult, és el is tudott kicsit szakadni, némi fáziskéséssel Van de Poel ugrott fel rá, és a lejtmenetben ketten próbáltak menekülni a többiek elől. Ebből a pár másodpercből nem tudtak jól gazdálkodni, és az utolsó két kilométerre fordulva, még mindig nyitott maradt a verseny. Mohorič, Tom Pidcock (Ineos) és Matto Sobrero (Bora-Hansgrohe) is próbált előremenekülni, de nem tartottak ki a hajráig. Az utolsó háromszáz méteren aztán sprint döntött, Michael Matthews (Jayco-AIUIa) került előnybe, de aztán a legjobbkor került elő Jasper Philipsen (Alpecin-Deceuninck), akit szintén inkább klasszikus sprinternek lehet tekinteni. Matthews megőrizte a második helyet, mögötte pedig Pogačar érkezett a célba. Van der Poel a tizedik lett, de ő az utolsó kilométereken inkább már csapattársáért, Philipsenért dolgozhatott.

A mezőnynek tényleg sikerült megdönteni a sebességrekordot, 46,1 kilométer per órás átlaggal, 6 óra 15 perc alatt teljesítették a 288 kilométeres távot.