A ManCity sztárja leragasztott szájjal alszik, de nem biztos, hogy megéri követni a példát

Erling Haaland, a Manchester City futballistája nemrég egy podcastban azt javasolta a beszélgetőpartnerének, hogy ragassza le a száját – nem azért, hogy ne tegyen fel neki több kérdést, hanem azért, mert az orrlégzésnek szerinte olyan jótékony hatásai vannak, amelyet nem csak az élsportolóknak érdemes kihasználniuk. A szájleragasztás nem csak a norvég sztár hóbortja, több sportolóról jelentek meg olyan fotók, amelyen letapasztott szájjal láthatók. Az orrlégzés népszerűsítésére és helyes technikájának oktatására már kisebb iparág épült, miközben nincs túl sok meggyőző tudományos bizonyíték arról, hogy ez igazi teljesítménynövelő hatással járna.

Haaland arról beszélt Logan Paulnak, hogy az orrlégzés a helyes út, az orremelő tapasz isten egyik legjobb kreálmánya, majd arra is kitért, hogy nemcsak edz, hanem gyakran alszik is leragasztott szájjal.

A The Athleticnek nyilatkozó légzéstechnikai oktató, Patrick McKeown azt mondta, hogy a szájleragasztás nem új keletű dolog, már több mint 25 éve használják. A szakember saját problémáin keresztül jutott el az orrlégzésig, asztmája és alvási apnoéja volt. 1998-ban egy ukrán orvos, Konsztantyin Butejko elmélete hozott számára változást. Butejko azt mondta, hogy lélegezzünk az orron keresztül, a légzés pedig legyen könnyű és lassú. McKeown gyakorolni kezdett, majd azt tapasztalta, hogy sportolás közben kevésbé lett légszomja, és az alvásminősége is javult, könnyebben ébredt, és hamarabb lett éberebb, egyszersmind nyugodtabb is volt.

„Az orr az egyetlen szerv az emberi testben, amely bármilyen funkciót ellát a be- és kiáramlás tekintetében. A száj nem csinál semmit. A szájnak nincs olyan része, amelyet a légzésnek szenteltek volna. A száj evésre, beszédre és ivásra szolgál. Az orr a szaglásra és a légzésre” – állítja McKeown, és ebből a tételből kiindulva egy sor ütős, de azért teleshopokban is elférő, ezoterikusnak tűnő állítást tesz.

McKeown szerint nazális légzéskor a tüdőből több oxigén áramlik a vérbe, kisebb az alsó légutak fertőződésveszélye, a fogazat kevésbé hajlamos a plakkosodásra, és a szájon át lélegzéshez képest 42 százalékkal kisebb a vízveszteség. Azt is mondta, hogy ha nem orron keresztül lélegzünk, akkor több időt töltünk az alvás első fázisában, és kevesebbet harmadikban, az igazi mély alvásban, amikor a szervezet regenerációs folyamatai zajlanak. McKeown még ezen is túl megy, úgy véli, hogy az orrlégzéskor a rekeszizom is jobban működik, az stabilizálja a gerincet, és így a derékfájásnak is kisebb az esélye.

McKeown több sportolóval is dolgozott már együtt, teniszezők, kerékpárosok és futballisták is kérték a segítségét, de az ír bokszoló Michael Conlan és az amerikai MMA-s Sean O’Malley is jár hozzá. McKeown szerint a jó légzés adhatja azt a plusz egyszázaléknyi teljesítménynövekedést, amit mindenki keres az élsportban.

„Ha csukott szájjal edzel, a szén-dioxid mennyisége kissé megemelkedik a vérben. Ez kitágítja az ereket, a légutakat, és a hemoglobint, amely az oxigén fő szállítója, könnyebben szabadítja fel” – állítja a légzésoktató.

A nyáron a négyszeres Grand Slam-győztes teniszező, Iga Swiatek leragasztott szájjal edzett, fitneszedzője, Maciej Ryszczuk találta ki, hogy így gyakoroljon. „Csak orron át nehezebb lélegezni, könnyebben megy fel a pulzusom. Érezhető a különbség, minden egyre nehezebbé válik, ha mindent a ragasztószalaggal a számon csinálok. Ez az egyik módja annak, hogy javítsam az állóképességemet, ha nem futok olyan gyorsan, és nem csinálok extrém dolgokat” – mondta a teniszező.

A Swiatekről megjelent fotót kommentálva Jeffrey Boadi táplálkozástani szakértő is az élettani előnyökről írt. Szerinte a hatékony légzéssel jobb a teljesítmény, csökken a sportoló tejsavszintje (a magas tejsavszint általában fáradtsággal jár együtt), és szerinte a gyulladásos folyamatokból is kevesebb lesz.

Béres Sándor, a Testnevelési Egyetem Atlétika Tanszékének vezetője korábban még nem találkozott azzal, hogy valaki légzéstechnikával próbált volna teljesítményjavulást elérni. A szakirodalom is elsősorban az alvás közbeni kóros zavarok, mint a horkolás vagy apnoé kivédésével kapcsolatban ír légzéstechnikai módszerekről.

„Mint volt távolugró, 400 gátas és sprinter, igen nehezen tudom elképzelni magamat, hogy szubmaximális edzés, például 10×200 méteres sprint közben alkalmazzam a szájleragasztásos módszert. Bár nem próbáltam az orrtapaszt, amiről egyébként jókat hallottam, de még annak használatával sem vállalnám be a mouth-taping módszert. Nem tartom valószínűnek, hogy valaki egy hányás közeli HIIT, azaz magas intenzitású intervallumos edzés során ezt bevállalná” – mondta Béres.

Az orrlégzés valóban nem most került hirtelen fókuszba, inkább reneszánsza van. Emlékezhetünk, az 1996-os atlantai olimpián szinte minden versenyszámban volt olyan sportoló, aki orrtágító tapaszt viselt. Azt várták, hogy a nagyobb átjárhatóságot lehetővé tevő tapasz javítja az oxigénfelvételt, de az azóta lefolytatott kutatások inkább azt hozták ki, hogy az élsportolóknál észrevehetetlen a teljesítménynövelő hatás. Szóval maximum pszichikai segítséget jelenthet egy ilyen tapasz.

Alex Hutchinson sporttudományi szakíró szerint a légzőrendszerünk kapacitásai eleve túlméretezettek, és egy egészséges embernél a lélegzetvétel nem lehet igazából limitáló tényező. A teljesítményt sokkal jobban befolyásolja a vérkeringésünk, a szívverésünk vagy az izmokban felhalmozódó anyagcsere-melléktermékek. Persze ezek sem teljesen függetlenek a légzéstől.

Vannak olyan tanulmányok, amelyek azt igazolták, hogy az orrlégzésnek lehetnek előnyei is, de még ezek sem perdöntők. Az orrlégzéstől növekszik a nitrogén-monoxid-szint, ez értágító hatású, a légutak pedig ellazult állapotba kerülnek. Az még mindig kérdés, hogy maximális terhelés esetén fenntartható-e az orrlégzés. A tapasztalatok azt mutatják, hogy nem, eljön az a pont, amikor olyan mértékű már az oxigénadósság, hogy egy sportoló is a száján át is kapkodja a levegőt. Valószínűleg az orrlégzés jelentős terhelés esetén is fenntartható, de még nincs megbízható adat arról, hogy érdemes-e ezt vállalni.

A légzőizmok edzésének már több értelme van. Egy tanulmány, amely a már elterjedt légzéssel kapcsolatos gyakorlatokat próbálta a tudomány és az áltudomány kategóriákba begyömöszölni, arra jutott, hogy a légzést támogató izmok felkészítése állóképességi sportolóknál növelheti a teljesítményt. Ha nem fáradnak el hosszú órák alatt a légzőizmok, jobb marad az oxigénfelvétel.

McKeown szerint is hülyeség lenne, ha arra kényszerítenének egy sportolót, hogy csak az orrlégzést használja. Úgy véli, a fele-fele arány lehet célravezető úgy, hogy azért az orrlégzésnél már fellépjen a légszomj érzése.

„Edzéseink során a pontos arányokat nem tudom, de tény, hogy természetesen is használjuk mindkét légzést, ami több dologtól függ, például a levegő hőmérsékletétől. Éppen a napokban gondolkodtam a kétéves kisfiam kapcsán a légzésről. Alvás közben ha átölelem, vesz egy nagy levegőt, és nyugodtabb lesz a légzése. A mindennapok során olykor mi is veszünk egy nagyobb levegőt, amelynek hatását ki így, ki úgy fogalmazza meg. Én elsősorban a megnyugtató szót használnám” – mondta Béres.

Ez a nyugalom egy profi sportolónak is jól jöhet, hiszen nem mindegy, milyen állapotban megy neki a versenynek, hogyan küzd meg a stresszhelyzetekkel. Hutchinson is azt mondja, hogy a légzés és a paraszimpatikus idegrendszeri aktivitás között valóban van kapcsolat, a pulzusszámunk és a vérnyomásunk is változhat. Arra viszont még nincsenek igazán jó módszerek, hogy a test és a lélek kölcsönhatásait egzakt módon megfogják.