A certaldói Epikurosz mennybe vitte a Napolit

Május 4-én, csütörtök este bekövetkezett az, amit az előző hétvégén még el tudott napolni a Serie A március óta leggólerősebb játékosa, Boulaye Dia, azaz az elviekben már hónapok óta bajnok Napoli a gyakorlatban is megszerezte a scudettót. Mint 1987-ben, most is egy 1–1-es döntetlennel: stílszerűen az idény két legjobbja, Hvicsa Kvarachelia és Victor Osimhen ezt is összehozta, így 1990 óta harmadszor lett olasz bajnok az SSC Napoli. Mutatjuk, hogyan és miért.

A kilencvenes évek közepére a nagy Maradona- (és Careca-) féle Napoli végleg szétesett, majd a Gianfranco Zola-féle fiatalok távozásával végül a másodosztályba, majd 2004-ben csődhelyzetbe került. Aztán a filmmágnás Aureliano de Laurentiis ideiglenes névváltoztatással a Serie C-ben újraindította a csapatot, ahonnan többek között 51 ezer néző támogatásának köszönhetően hamar visszajutottak a B ligába, majd az első osztályba, ahol Ezequiel Lavezzivel és Edinson Cavanival na meg a harmadik tenorral, Marek Hamšíkkal, Walter Mazzarri vezetésével 25 év után olasz kupát nyertek és a Bajnokok Ligájába is bejutottak.

A csapatot 2013–2015 között irányító Rafael Benítez is megismételte a kupagyőzelmet, de a BL-csoportkör nem jött össze neki. Maurizio Sarri éveiben a Juventus egyeduralmának szinte (elnézést kérünk egy bizonyos Luciano Spallettitől, aki 2016–2017-ben a Romával 1 ponttal elorozta előlük a második helyet) egyedüli kihívója maradt a Napoli, és a Kalidou Koulibaly, Lorenzo Insigne és Dries Mertens fémjelezte Sarrismo minden futballszerető szívébe beköltözött. Bár Carlo Ancelotti (ezüstérem) és Gennaro Gattuso szezonjainak is voltak fénypontjai, utóbbi egy érthetetlen hazai döntetlennel – a nem különösebben kedvelt Hellas Verona ellen – eljátszotta a negyedik helyet, a BL-indulást és az állását is. Így jutottunk el Luciano Spallettiig, aki talán még Sarrinál is jobban megtestesítette a szerethető (?) vesztest.

A certaldói Epikurosz, avagy Spalletti révbe ér

Az 1993 óta profi edző Spalletti kétségkívül sokat „írt” hozzá a világ (vagy legalábbis Európa) futballtaktikai kódexéhez. Például a kétezres évek elején a kiesőjelölt Udinesével eljutott a BL-be, már annak az évtizednek a középén hamis kilencest játszatott Francesco Tottival a talán legszebb arcát mutató Romában, de a Zenit azóta is tartó egyeduralkodásának alapjait is ő rakta le Oroszországban. Az Internél ő hozta be a máig is a játékmodelljüket képező háromvédős rendszert, visszavonva Marcelo Brozovićot vagy beépítve például Milan Škriniart. Az pedig kétségtelenül a mesterműve, hogy a tavalyi idény tetszetős Napoliját radikális keretáttervezés után még jobbá tudta tenni.

Harmincéves karrierje során tudott szépen, okosan (David Pizarro és Stan Lobotka), taktikusan és eredményesen játszani, ideális szerepköröket kialakítani korábban a potenciáljukat nem kiaknázó (vagy azokat nem ismerő) játékosoknál, önbizalom-hiányos tehetségeket beépíteni Sulley Muntariól kezdve André-Frank Zambo Anguissáig, de csúnyán és talán néha nem teljesen legálisan nyerni is. Hogy mire gondolok? Az Udinese BL-szezonjában egy később rögzített telefonbeszélgetésen igyekezett a bírókra nyomást gyakorolni.

Ugyanakkor szintén tény, hogy sosem tartozott a vereséget méltósággal elviselők táborába, amit számos kirohanás, büntetés és eltiltás bizonyít.

Mindezeket nézve remekül illik rá az alábbi Nietzsche-idézet a Túl jón és rosszon-ból: „Ó, az öreg iskolamester Számoszról, aki meglapult athéni kertecskéjében, és írt vagy háromszáz könyvet, ki tudja? talán Platón elleni haragjában és becsvágyában? – Száz évre volt szükség, míg Görögország rájött, ki is volt ez az Epikurosz nevű kerti isten. – De rájött? –”

De összességében a munkássága markáns stílusjegyeket mutat és az utóbbi években (köszönhetően az adatelemzés fejlődésének), egyfajta előfutárává vált a Guardiola vagy Sarri által fémjelzett „juego del posicion” – pozicionalista futballnak, még ha jóval több egyéni szabadsággal ruházza is fel játékosait a Napoliban.

És persze most már hasonlóan a tavaly mennybe ment Stefano Piolihoz, vagy még inkább Claudio Ranierihez – aki Napoli-edzőként a fent említett Zolát, vagy Daniel Fonsécát dobta be az olasz bajnokság mély vizébe 1991–1992-ben –, harminc év vezetőedzősködés után végre megjött a nagy siker.

Lehet-e tele pénztárca és a vitrin is?

A végső siker – mondom ezt így másfél olasz bajnoki szezon tévés szakértői tapasztalatával – egyáltalán nem volt annyira nyilvánvaló, mint amilyen gyorsan átfordult mindenki a „Napoli/Spalletti nem tud nyerni” szentenciáról a „Napoli kimagaslik a mezőnyből”-re.

Hiszen bár a Spalletti-csapat a tavalyi szezonban is versenyben volt (miután Milannal együtt 31/33 megszerezhető ponttal rajtoltak), de az Empoli és a Spezia elleni szerencsétlen vereségek, illetve Osimhen arcsérülése, úgy tűnt, elsüllyesztette őket karácsonyra.

Egy éve március elején, 27 forduló után viszont 57 ponttal ismét holtversenyben álltak a Milannal, de a derbit elveszítették, és ez elég volt ahhoz, hogy végleg kiszálljanak a bajnoki címért menő küzdelemből. Amíg a Milan (és az Inter, amelynek válsága korábban kezdődött, amikor Brozović kidőlt és Lautaro Martínez abbahagyta a góllövést) csak 2 gólt kapott az utolsó 11 meccsen és 29 pontot szerzett, addig a Napoli csak 22-t. Egy 3 meccses lejtmenet – vereség a Fiorentina és az Empoli ellen ismét, illetve egy újabb döntetlen a José Mourinho-féle Roma ellen – megpecsételte bajnoki álmukat, annak ellenére, hogy az utolsó négy győzelmüket 13 góllal és 1 kapott góllal együtt nyerték meg.

Noha a teljesítménymutatók alapján végig ott kellett volna lenniük a Milannal és az Interrel, végül csak harmadikok lettek, és a jelek inkább arra utaltak, hogy ez volt a maximum, amit ki lehetett hozni a keretből.

Az meg talán sokan elfelejtették, hogy mennyire kaotikusan indult a mostani szezon a Napolinál, ahol ez azért valamennyire alapállapot (legalábbis volt). Az olasz futball pénzügyi problémái miatti tarthatatlan fizetések – a rossz nyelvek szerint inkább saját jól ismert garasoskodása – miatt De Laurentiis a 30 feletti sztárjainak eladása mellett döntött. Így Mertens, Insigne és Koulibaly személyében ikonok távoztak (emellett, Ospina és Fabian Ruiz elengedése már majdnem a fél kezdő lecserélődését jelentette), és alig 9 hónapja maga Spalletti igyekezett egy szurkolói fórumon villámhárítani – kevés sikerrel:

„Ahelyett, hogy a tavalyi szezonra építenének és továbblépnének, úgy érzem, hogy a Napoli újrakezdi az egészet. Nehéz tudni, mit várhatunk Koulibaly és Insigne eklektikus helyetteseitől, a dél-koreai és grúz válogatott Kim Mindzsétől és Hvicsa Kvaracheliától. Mindketten tehetségesek, de időre lesz szükségük a beilleszkedéshez és a nyelvtanuláshoz. A Napolinak abban kell reménykednie, hogy a törékeny Osimhen koncentrál és egy másik szintre lép. Az a látvány, ahogy Spalletti az öltözőbe küldte, hogy lehűtse magát, miután elvesztette a türelmét az edzésen, nem volt túl biztató ebből a szempontból, még akkor sem, ha minden profi labdarúgó elmondja, hogy ilyen dolgok mindig megtörténnek zárt ajtók mögött” – óvatoskodott akkor például James Horncastle, az Athletic neves olaszfutball-szakértője.

Giuntoli mesterműve és a kulcsszereplők

Azonban – könnyű persze így utólag okoskodni – talán nem az itt és most kontextusát, hanem az analitikát (lásd a fenti táblázatot, ami nem látott jelentős különbséget a milánói csapatokhoz képest) és a sokéves átigazolási politikát kellett volna nézni. Utóbbiból kiderült, hogy az elnök nem szívesen költ ugyan nagy sztárokra, de talán épp ezért a Napoli más, alulértékeltebb piacokat és játékosokat fedezett fel magának. Lehet, hogy Spallettiék a pontrúgás-variácók mellett másban is lesték a dortmundi kottát?

A dél-amerikai játékosok közül említhetjük Ezequiel Lavezzit, Edinson Cavanit, Walter Garganót, Germán Denist vagy Duván Zapatát, akiket többnyire hatalmas haszonnal adtak tovább. (A 39 milliós Gonzalo Higuaín már világsztár volt, de a rekordidénye után a Juve kilencvenet adott érte.)

Kisebb olasz csapatban bizonyító fiatalok közül került ki, vagy inkább került hozzájuk Jorghinho, Hamšík, Piotr Zieliński vagy Allan, de a középpályásokon túl Sarri örök örök kedvence, a védő Elseid Hysaj is ide illik.

A nagy kluboktól lepattanók táborát erősítette José Callejón, Raúl Albiol és Pepe Reina, míg Dries Mertenst (PSV) és Koulibalyt (Genk) kisebb európai piacról vették meg.

A jelenlegi bajnokcsapat szempontjából kiemelkedik a sportigazgatói posztot 2015 óta betöltő Cristiano Giuntoli 2019-es igazolási idénye (talán Kosztasz Manolasz volt az egyetlen melléfogás, bár Hirving Lozanóból sem lett szupersztár, Diego Demme pedig nem sok lehetőséget kapott, igaz, őt Gattuso akarta kvázi Lobotka helyett…).

Azóta érkezett még Osimhen (papíron 75 millió euróért), Juan Jesus (ingyen), Matteo Politano és Anguissa (előbb kölcsön, majd összesen 37 millióért végleg). És kölcsönvették a Hellas Veronában Igor Tudor alatt élete idényét futó Giovanni Simeonét, akit Osimhen biztosítékának szántak, a szezon végén a kölcsön után (26 millió euróért) végleg csatlakozó Giacomo Raspadori, akit még akkor kértek el a Sassuolótól, amikor joggal tűnt az olasz válogatott következő hamis kilencesének és vagy trequartistájának, illetve azt a Tanguy Ndombelét, aki nem tudta még összerakni azt a végtelen sok tehetséget, ami van neki, de effektíve biztosíték volt arra az esetre, ha valaki kidőlne a középpályáról.

De mit mondjunk akkor arról az átigazolási időszakról, ahol a tavaly nagy nehezen 2 akciógólig jutó Insignét az olasz liga (Rafael Leão melletti) legveszélyesebb játékosával pótolta Giuntoli, hiszen Kvaradona már kb. szeptemberre ledöntötte a védőket és a világot lábairól.

Csak egy anekdota arról, hogy mennyire hihetetlen volt ez a fajta berobbanás a grúz szupersztártól: jómagam egy 2019-es Nemzetek Ligája-meccsen láttam először, noha addigra már az orosz ligát valamennyire követve tudtam, kiről van szó. Egy, a kazanyi éveit elég jól követő, az egyik nagy orosz csapatnál dolgozó stábtag és ellenfélelemző, mellesleg hatalmas Kvaradona-fan a nyáron egy hosszabb magánbeszélgetésben ecsetelte, hogy mennyire nehéz lesz ezt a nagy volumenű, de nem túl nagy minőségben sikeres játékát átvinnie Olaszországba – amivel egyébként emlékeim szerint nem én voltam az egyetlen aki egyetértett (már, ha egyáltalán ismerték Kvaracheliát). Ezért szép a foci.

Koulibaly, aki szintén hatalmas kedvenc, és évekig a liga par excellence belső védője – micsoda előretörésekkel és eleganciával – védekezésben már a tavalyi idényben sem volt a topon, mostanra pedig szinte már csak egy kedves emlék. Hiszen a 18 millió euróért (ami szinte aprópénz a mai fociban) megkaparintott dél-koreai védő, Kim Mindzse előbb Kínából érkezve lett egy év alatt a török liga legjobb középső védője, majd ugyanezt simán megtette a Süper Ligből a Serie A-ba ugorva. Álljon itt egy beszélgetésrészlet egy török csapat megfigyelőjével, augusztusból:

„Igen, én abszolút »anomáliaként« definiálom őt. Emlékszem, amikor a Pekingben játszott, láttam őt, és már akkor is ismert játékos volt az európai kluboknál, de egyszerűen nem akartak kockáztatni, és megvárták, hogy beérjen egy középszintű klubnál. Nem hiszem, hogy Törökországba jött volna, ha nincs Vitor Pereira. Kim első meccsein kicsit bizonytalan volt a meggondolatlan kihívásokkal és a passzai is elmaradtak. Még apám is, aki Fenerbahçe-szurkoló, azt mondta, hogy »ez a koreai nem ért a focihoz«. Szóval nem volt egy szinten Szalai Attilával és Marcãóval. Később a fizikalitása annyira nyilvánvalóvá vált, hogy az ereje és a tempója falat csinált a Fener védelméből, még Szalait is vitte, amikor nehéz időszakot élt meg. Ha nem lenne fizikai anomália, nem hiszem, hogy ekkora különbség lenne, Olaszország jól áll neki a kevés gyors csatárral, és a lassú építkezés lehetővé teszi számára, hogy a fizikalitását kihasználva tündököljön. Calvin Bassey-hez [őt az Ajax 23 millióért vitte, többek közt a Brighton és a fél Premier League elől – a szerk.] hasonlítom őt, amikor a Rangersnél volt, ő is olyan fizikai anomália volt, hogy lehetetlen volt áthatolni a Rangers védelmén. Egy dolgot csodálok Kimben, hogy a karrierútját milyen szépen megtervezte. Kína, egy meghatározó csapat Törökországban, most Olaszország, és most már a Premier League-ben figyelik. Minden átigazolása szerény kivásárlási záradékot is tartalmaz.”

Nyilván a két titánon kívül lehetne még ódákat zengeni

• az egész idényben 75 százalékos védési hatékonyságot mutató és több nagy meccsen jól teljesítő Alex Meretről;
• vagy a 25 éves koráig az olasz topbajnokságig el sem jutó, de talán 3 éve a legjobb jobbhátvédnek számító Giovanni di Lorenzóról;
• a mindig megbízható Amir Rrahmaniról, a fontos gólokat szerző (Mathías Olivera) és előkészítő balhátvéd duóról (Mário Rui 32 éves koráig csak egyszer adott kettőnél több gólpasszt egy idényben, míg tavaly 5-ig jutott, idén pedig már 6-nál jár a bajnokságban).
• De akár egy külön esszét érdemelne Spalletti meghosszabbított keze, Stanislav Lobotka a középpályán;
• Anguissa a fiatal Pogbára, Zielińskinek Thomas Müllerre hajazó all-around játéka is;
• illetve hogy Osimhen 28 gólos (23 bajnoki, 5 BL) kirobbanó idényéről ne is legyen szól.

Summa summarum, a katari világbajnokság miatti szünet idején 15 meccsből 13 győzelem és két augusztusi döntetlen, összesen negyvenegy pont állt a Napoli neve mellett – és nem mellesleg nyolc pont volt az előnyük a Milan előtt. És micsoda futballt mutattak, akár a Liverpool vagy az Ajax ellen a BL-ben.

Ide illik, hogy az Ajax elleni 2–0-s győzelem, egyben négy bajnoki forduló után bátorkodtam kijelenteni, hogy az éppen 13-szoros végső győzelmi oddsszal álló Spalletti-csapat játssza a legjobb futballt és lesz bajnok…

A 2023-as év olasz nyitómeccsén az Inter ellen nagy csatában alulmaradtak, de aki abban reménykedett, hogy esetleg a vb után majd botladozni kezd a Napoli, annak csattanós választ adtak: a március eleji Lazio elleni idénybeli második vereségükig nyolc meccset hoztak zsinórban, 21–2-es gólaránnyal.

Ekkor, a 25. forduló előtt 15 pont volt az előnyük a január közepén teljesen megalázott Juventusszal (5–1) szemben (tőlük ekkor még el is vettek 15 pontot), az évet botrányosan kezdő Milant és a szintén inkább csak a kupában vitézkedő Intert pedig 18 ponttal előzték. Itt megjegyzendő azért a Serie A idei gyengülése, hiszen ha csak januártól nézzük, a Napoli az egyetlen csapat meccsenkénti 2 pontos átlag fölött – 18 meccsen 39 pontot gyűjtöttek, bár úgy 3-5 meccsen biztosan kiengedtek –, míg a Lazio, Juve, Atalanta, Roma, Inter, Monza, Milan, Fiorentina mind-mind 1,8 és 1,5 közötti meccsenkénti szerzett pontátlaggal „hasít”. Könnyen elképzelhető, hogy hetven pont is elég lesz a második helyre, ez 2015-ben volt utoljára így az olaszoknál.

Mindez persze – és idetartozik a Milan ellen szerencsétlenül, de nem érdemtelenül elbukott BL-negyeddöntő, vagy a Cremonese elleni kupakiesés – talán (most már) senkit sem érdekel Nápolyban, hiszen Spallettiék örökre beírták magukat Maradonáék mellé a nápolyi futballtörténelem első oldalára. A mester pedig 9 hónappal a villámhárítás és nem egész 1 évvel azután, hogy az ultrák ellopták az autóját, szobrot, falfreskót, saját névre szóló mezt kap a városban. https://shorturl.at/chopQ