Véget ér a magyar MMA-ínség: profi gálát rendeztek Budapesten

A 2010-es években a kiskesztyűs küzdősport, az MMA sokarcúságának köszönhetően véres látványosságból globális sporttá és hatalmas szórakoztatóipari üzletté nőtte ki magát, ami úttörő-piacvezető Ultimate Fighting Championship-en (UFC) kívül rengeteg kisebb-nagyobb promóciós szervezetet képes eltartani. Közép-Európa is képes több MMA-szövetséget – melyeket talán precízebb lenne MMA-vállalkozásnak hívni – életben tartani; ezek profi bunyósokat, rendezvényszervezőket és forgatócsoportokat foglalkoztatnak, több ezer nézőt számláló gálákat bonyolítanak le. Magyarországon azonban – több próbálkozás ellenére – a profi MMA valahogy nem igazán tudott megkapaszkodni, a magyar sportolókat a regionális promóciók foglalkoztatják, a magyar rajongóknak pedig Bécsbe, Pozsonyba vagy Zágrábba kell utazniuk, ha élőben akarták megtapasztalni a kompromisszummentes bunyó hangulatát.

Szombat este azonban egy feltörekvő promóciós vállalkozás, a szlovák Real Fight Arena (RFA) jóvoltából a Nemzeti Közszolgálati Egyetem sportcsarnokában, a Ludovika Arénában végre egy igazán profi küzdősport-gálát láthatott a magyar MMA-közönség. Az RFA 2022-ben alakult, és egymás után pörgeti le a gálákat, a budapesti már a nyolcadik eseménye volt. Iparági bennfentesek szerint az RFA a cseh és szlovák piacon fel akarja venni a versenyt az igen népszerű Oktagon MMA-val, de egész Közép-Európára is kiterjesztené működését. Az RFA Magyarországot egy „szűz terület”-nek tartja, ahol nem kell szembenéznie konkurenciával;

2023-ban ezért három profi gálával is szeretne beköszönni.

Profizmus a bikinis biodíszleten túl

A know-how-ra és a technikai háttérre egy szava sem lehetett a nagyjából ezer nézőnek; a gála gerincét alkotó magyar és szlovák bunyósokat három nyelven beszélő ceremóniamester konferálta fel, a bevonulások alatt pörgött a stroboszkóp, magasra csaptak a dekor-lángnyelvek, és nem maradhattak el a küzdősportok 2023-ban már kínosan idejétmúlt biodíszletei, a bikinis menet-jelző lányok (ring girl), valamint a kilencvenes évek Ring diszkós bunyóit idéző tangás-melltartós táncoslányok.

Apropó, ha már kilencvenes évek, a csarnokba belépve azonnal nosztalgikus hangulatba kerültem, mivel belebotlottam Szántó Öcsi bácsiba, Kovács „Kokó” István volt edzőjébe, aki annak idején az „Utcai harc”-gálákat – félig lelkesedésből, félig HR-célokkal – szervező Tasnádi Péterrel kvaterkázott a széksorok között.

A körítésnél persze sokkal fontosabb volt a mérkőzésvezető bírók rutinja és az igazságos pontozás – ami küzdősportokban még a legmagasabb szinten sem garantált.

Az MMA maszkulin jellegéből adódóan a gála közönségének 90 százalékát férfiak alkották, a nők – leszámítva a csemetéiknek aranyosan szorító anyukákat és más rokonokat meg edzőtársakat – elsősorban az „… és partnere” kategóriájába tartoztak.

A nézők fülelés utáni becslés alapján csaknem felerészben szlovákok lehettek, de bunyósaikat Budapestre kísérő lengyel és cseh szurkolókkal is találkoztam. A legolcsóbb, a sportcsarnok lelátóira szóló jegyek 10 ezer forintba, a sportpálya közepén felállított „ketrecet” (azaz tisztességes nevén oktagont) körülvevő székek ennek többszörösébe kerültek; a svédasztalos vacsorával megfejelt asztalokat pedig egyenként 600 ezer forintért lehetett lefoglalni. Egyébként a lelátóról szerintem jobban lehetett figyelemmel követni az oktagon történéseit, mint a prémium helyekről, a küzdőtér mellől a földharcból például kis túlzással csak annyi látszik, hogy az egyik bunyós a másikon fekszik – ezen mondjuk segített a csarnok két végén lógó óriáskivetítő.

A meccsek többségét szlovák-magyar párosítások adták, bár a meccsizgalmakhoz keveset tett hozzá a nemzeti faktor, a klasszikus „Ria-Ria-Hungária” biztatás is csak egyszer csendült fel, akkor is csak gyéren. A meccsek hangulatának dinamikáját leginkább a feszült figyelem-felhördülés-ováció hármasságával lehet leírni, a sportág sportszerűségére pedig jellemző, hogy minden versenyző óriási tapsot kapott, nemzetiségre és teljesítményre való tekintet nélkül.

A bunyóknak csak a felét bonyolították le az ütés-rúgás mellett a dobást és földharcot is engedő MMA-szabályrendszerben, a többi a szingapúri ONE Fight Championship-ben már felbukkant thai-boksz volt – utóbbiak nagyon pörgős meccseket hoztak a négyszögletű ringnél több menekülőutat kínáló ketrecnek és a kevesebb védelmet nyújtó 4 unciás kesztyűknek köszönhetően.

A csúcson jött az első csalódás

A meccsek színvonala igen hullámzó volt. A thai-bokszra nem lehetett panasz, mondjuk a több évtizedre visszamenő hagyománynak köszönhetően ott elég mély a merítés. A gála hangulatának pedig kifejezetten jót tettek az olyan népszerű magyar klasszisok, mint Bereczki Dominik vagy Tóth Csaba látványos KO-győzelmei – előbbi ellenfele, a lengyel Michał Dziuda slendriánul eleresztett forgórúgását megkontrázva már a 20. másodpercben befejezte meccsét.

Neccesebb volt az MMA-felhozatal, ahol gyakran 1-2 profi meccses mérleggel rendelkező versenyzők estek egymásnak. Egyfelől rögtön a gála elején Forgó Zalán és a szlovák Matej Trčka óriási tűzijátékot durrantott, és néhány fiatal tehetség, mint a vajdasági Bakhit Márkó vagy a felvidéki Papp Lajos nagyon meggyőző teljesítményt nyújtott. Azonban profi szinten kissé visszásnak tűnt az, hogy meccsek dőltek el besavasodó karok és/vagy fehéröves technikai hibák miatt.

Különösen bizarr volt, hogy pont a főmeccs lógott ki lefelé a gála színvonalából.

Eleve furcsa döntésnek tűnt, hogy a szabadfogású birkózásban sokszoros válogatott, de az MMA-ban kezdőnek számító Veréb István 2-0-s meccsmérleggel a háta mögött kaphatott főszerepet a rutinos, de nem túl acélos 10-11-es mérleggel rendelkező Michal Dobiaš ellen.

Az első menetben úgy tűnt, hogy Veréb képes lesz földhöz szegezni ellenfelét, azonban a második menetben csúnyán elrontott egy leviteli kísérletet, feje beszorult Dobiaš hóna alá. A szlovák befogta rajta a földharc-alaptechnikának számító, ún. „guillotine” fojtást, ami ugyan – nomen est omen – elég kellemetlen, de nem egy kivédekezhetetlen technika. Veréb azonban láthatóan ötlettelenül hevert ellenfele szorításában, és végül kénytelen volt feladni a meccset. Becsületére legyen mondva, hogy a gála utáni sajtótájékoztatón elismerte:

„hét hónapja űzöm ezt a sportágat, és be kell valljam, sajnos még nincs meg a kellő rutinom ahhoz, hogy ilyen meccseket meg tudjak nyerni.”