Vaklárma volt a katari kémprogram, de egy telefonkártyáért itt mindenki eladja a lelkét

Katarnak összetéveszthetetlen levegője van. A tengervízpárával, sivatagi homokkal és szmoggal megküldött harmincfokos levegő és a szag is megcsapja az embert. Ha nem a magyarországi hidegből esnénk be Dohába, akkor is csorogna rólunk a víz néhány szippantás után. Ráadásul helyi idő szerint hajnal kettő van, szóval most van hűvös Dohában.

Az országba meglehetősen simán bejutunk, a belengetett szigorúságnak nyoma sincs. Nem nyomozzák, hogy covidosak vagyunk-e, és a hírhedtté vált Etheraz nevű applikációt sem kell letölteni a telefonunkra. Egy kémprogrammal máris kevesebb. A kevésbé durva Hayya Card viszont megvan, ez a mindent nyitó kulcs a világbajnokságon, szurkoló és újságíró csak ezzel tud létezni. Igaz, kinyomtatható verziója is van, ha nagyon féltjük az adatainkat. A Hayya Card gyakorlatilag vízumként is működik, már a repülőre is csak úgy szállhattam fel, hogy kétszer ellenőrizték a meglétét. Dohában pedig praktikus, hiszen ingyenes vele a tömegközlekedés, és egy csomó más hasznos infót megszerezhet vele a szurkoló, és meccsjegyet is erre adnak.

Katar mindent hadrendbe állított a világbajnokság népszerűsítéséért, a légitársaságuk gépén vb-s párnákat szórtak az ülésekre, a felszolgált édesség közepéből is egy csoki focilabdát kanalazhatok ki, és a belső láncú tévé is tele van focis tartalommal. Azon már meg sem lepődöm, hogy a dohai reptér egyik csarnoka is bezöldült futballpályát idéz.

A Hayya Card még egy csábító lehetőséggel bír: az egyik telefontársaság két napig ingyen használható SIM-kártyát ad hozzá. Irigylésre méltóan gyors a szerződéskötés. A reptér várójában elénk ugrik egy fickó, leolvassa a Hayya Cardot egy tablettel, két gombnyomás, a kedves ügyfél – aki nyilván nemcsak a lelkét, hanem az adatait is eladta már – pedig aláír.

Hajnal kettő a dohai reptéren sem csúcsidő, csak pár szurkoló lézeng, mexikói sombrerók, argentin mezek villannak fel. Látszik, hogy nyomokban már megérkezett a futballőrület.

Azt már három évvel ezelőtt, az itteni atlétikai világbajnokságon tapasztaltam, hogy Dohában mindenre van ember. Fürtökben állnak mindenhol a biztonságiak, takarítók, forgalomirányítók, csomagszállítók, szóval elképzelhetetlen, hogy ne segítsen valaki, ha esetleg elbizonytalanodnánk. Az angolt mindenki beszéli, hiszen Katar lakosságának nagy részét bevándorlók adják, és az arab helyett ez lett a közös nyelv. A Távol-Kelet és Fekete-Afrika találkozik itt a Közel-Kelettel.

Katarban így aztán az sem magától értetődő, hogy az itt élők a rendező jogán vb-résztvevő Katarnak szurkolnak. Az engem szállító kenyai taxisofőr is inkább Ghánáért és Szenegálért szorít. Amikor megkérdezem, hogy ki is megy-e valamelyik meccsre, csak mosolyog. Túl sok munkát adnak neki a turisták, inkább pénzt keres. Szerinte péntek estig pár százezren már meg is jöttek. Szombat hajnalban látok is néhány bizonytalanul lépdelő szurkolót, de itt inkább a meleg teszi tántorgóssá a járást, mintsem az alkohol. Hajnalban sem óbégató szurkolók törik meg még a csendet, hanem az imára hívó müezzinek recitálása. Az biztos, hogy a katari rendezés az eddigiekhez képest merészebben próbálja meg integrálni vagy ütköztetni a kultúrákat. Európai szemmel például azt is szokni kell, hogy metrókocsikban is van afféle business class, ahol jóval nagyobb és kényelmesebb ülésekben lehet terpeszkedni, mint a szerelvény másik felében.

Az önvezető metrót is jórészt a világbajnokság miatt építették ki, a legtöbb stadiont meg lehet közelíteni valamelyik vonalon, de szombaton napközben még nincs csúcsüzem. Csak néhány tucat portyázni induló szurkolóval – már megint a mexikóiak, és persze amerikaiak, spanyolok és franciák – lehet találkozni. A grandiózusságra, monumentalitásra való törekvés már a metró tágas tereiben és az alagútjában is tetten érhető, de ez amúgy sem áll távol a katari filozófiától. Szinte mindenhová hatalmas középületeket húznak, nem véletlenül vannak mozgó járdák is a sajtóközpontnak kijelölt Nemzeti Kongresszusi Központban, de metrók összekötő folyosóin is találunk ilyeneket.

Katar nagyot hajrázott a vb-re, egy csomó épületet fel kellett húznia, hiszen a szállodai kapacitásai az egy hónapon át tartó tornához képest meglehetősen szerények voltak. A sajtó számára kijelölt hoteleknél is mutatkoztak hiányosságok, hónapokkal ezelőtt nekem például egy under construction (építés alatt) címkéjű szállodát ajánlottak, még a Google Mapsen sem volt nyoma akkor, de azért optimista maradtam. Több taxis is a fejét rázza, amikor a szálloda nevét mondom, még annyira nem került be a köztudatba a létezése. Az épület szerencsére áll, és elsőre nincs is összetákolva, de érezhetően steril az egész, még most sem töltötték meg a vendégek.

Doha egyébként három évvel ezelőtt és most is folyamatosan lázas építkezésben volt és van, egymás után nőnek ki a földből az épületek, és foglalják el korábban lepusztult városnegyedek helyét a toronyházak vagy exkluzív lakások. Nem véletlen, hogy a hőségbe kimerészkedő turisták mellett az utcakép állandó részei a védősisakban, láthatósági ruhában bandukoló építőmunkások – akikről akarva-akaratlanul is szól ez a világbajnokság.