101 órán át futottak a világ egyik legkegyetlenebb versenyén, megható végkifejlettel

Gary „Lazarus Lake” Cantrell egy igazi rohadék. Kíméletlen versenyszabályokat talál ki, hogy a sikernek tényleg csak szikrányi esélye legyen, még akkor is, ha az ember félholt állapotba hajszolja magát. Ennek ellenére a világ ultrafutóinak jó része lelkesen aláveti magát a szívatásainak. A héten egy elvileg végtelen versenye ért véget, ahol talán életében először gyengült el, és 101 órányi küzdelem után két győztest hirdetett.

Az Egyesült Államokban élő Cantrell szadista klasszikusa a Barkley Marathons, amelynek nehézséget jól jelzi, hogy 1989 óta összesen 15 futó volt képes célba érni a több mint ezer indulóból. A Tenessee egyik rengetegében rendezett ultrán öt darab elvileg 20 mérföldes (32 kilométeres) kört kell teljesíteniük a futóknak 60 órán belül. A papíron 100 mérföld egy komoly ultrásnak nem kihívás ennyi idő alatt, de a rengeteg, akár két Mount Everest-nyi szintemelkedés és a csak nagy vonalakban megrajzolt pálya (emiatt tájékozódási versennyé és sokkal hosszabbá is lényegül a Barkley) az őrületbe és kimerültségbe taszítja a legtöbb futót.

Lazarus Lake másik szörnyetege a Backyard Ultra, amelynek most kiterjesztett változatát ezen a héten futották az egész világon. Az eredeti, kutyájáról elnevezett Big Dog's Backyard Ultrát Cantrell Bell Buckl-i farmján tartják meg 2011 óta minden évben, de a máshol rendezett futamoknak is ugyanazok a szabályaik.

Az indulóknak minden órában 6706 métert kell futniuk. Ez elsőre nem tűnik igazán nehéznek, hiszen egy erős gyaloglótempóval is hozható egy óra alatt ez a táv, de ahogy gyűlik a fáradtság és a kilométerszám, úgy válik egyre inkább teljesíthetetlenné egy kör. Aki gyorsabban fut, annak több ideje marad a pihenésre, a legjobbaknak eleinte fél óra is jut óránként, de nem biztos, hogy ez a jó taktika. Arra sem lehet játszani, hogy valaki összevon pihenőidőket két különböző körből. Minden egész órakor ott kell lenni a rajtnál, amikor elindítják a következő kört.

Cantrell szabályai szerint csak egyetlen győztese, sőt célba érője lehet a Backyard Ultrának. A verseny addig tart, amíg már csak egyetlen ember marad, és ő is képes az utolsó körét befejezni egy órán belül. A többiek pedig egy nagy DNF (nem ért célba) jelzést kapnak a nevük után, még ha több száz kilométert futottak, akkor is.

„Ez a verseny 90 százalékban mentális dolog. 6,7 kilométer egy óra alatt olyan dolog, ami mindig teljesíthető. Oké, a lábad fájhat, iszonyúan vágysz aludni, vagy fáradt vagy továbbmenni, de akkor is mindig teljesíthető. Egy ponton azt fogja mondani az agyad, hogy ki kéne szállni. Ahhoz kell a mentális erő, hogy nemet mondj ezekre az üzenetekre” – mondta Karl Sabbe, aki 2020-ban 75 körrel és órával, valamint 502 kilométeres teljesítménnyel megnyerte a Backyard Ultra-világbajnokságot.

Nem tévedés a világbajnokság, Cantrell formátuma már világszerte hódít, és az ő szabályainak megfelelően már számos országban rendeznek versenyeket, így vb-ket is. Idén úgynevezett szatellit csapat-világbajnokságot is szerveztek, amelyet online közvetítettek. A 37 induló ország mindegyike maga jelölte ki a kívánt hosszúságú pályáját otthon, majd azon rótta a köröket a 15-15 futójuk a mindenhol egyszerre ellőtt start után.

A tíz férfiből és öt nőből álló magyar csapat Balatonalmádiban körözött, és a hatodik helyet érte el 599 körrel, miközben egy új rekordot is felállított. Először fordult elő olyan, hogy egy csapat mind a 15 tagja teljesített legalább 32 kört. A legjobb magyar Fodor Szilárd volt, aki 54 órán át körözött.

Már önmagában 54 órát talpon lenni sem egyszerű, nemhogy közben még mozogni is, zombiszerű állapottá válik a létezés, de a legkeményebbek az eddigi 90 órás rekordot is felül tudták írni. Két belga, a már eddig is csúcstartó Merijn Geerts és Ivo Steyaert kéz a kézben, 101 kör után döntött úgy, hogy elég. Az utolsó ellenfelük, a japán Josida Jokinuri már 85 kör után kiszállt.

Geert és Steyaert nagyjából 50 perces köröket futottak, és 10 percet adtak magunknak pihenésre. A 100. és 101. kört közösen nyomták le, az utolsónál már éppenhogy csak becsúsztak egy óra alá. Úgy tűnt, hogy felkészültek a következő körre, miután ittak egy sört, beálltak a rajthelyre, de aztán váratlanul megölelték egymást, és úgy döntöttek, hogy nem mennek tovább. 677,306 kilométer elég volt.

„Ez alkalommal ez volt a helyes döntés, és különleges pillanat is volt” – mondta Geerts, bár tudták, hogy a szabályokhoz mindig nagyon mereven ragaszkodó Cantrell nem lesz elragadtatva a döntésüktől, hiszen megfutamodásnak is lehet azt tekinteni.

A befutó után nem sokkal a két ultrafutó videóhívást folytatott Cantrell-lel.

„Nos, úgy tűnik nekem, hogy ez jogos döntés volt. Ez egy csodálatos teljesítmény, amely az egész világot ámulatba ejti. Szerintem egész Belgium büszke erre, de ez a teljesítmény mindenkinek szól. Eddig a hétvégéig senki sem tudta, hogy lehetséges-e 100 kört menni. Ti bebizonyítottátok, hogy nem lehetetlen” – mondta a formátum kitalálója, aki gyakorlatilag saját magával szembemenve elismerte, hogy a versenynek ezúttal két győztese van.

A futókkal ezután arról beszélgetett, hogy hogyan tudták kezelni a fájdalmakat. Mindketten azt mondták, tudták volna még folytatni. Steyaert azt mondta, hogy mantrákkal próbált pozitív maradni, és a fájdalmat barátjaként kezelte. „Ilyeneket mondtam neki: »Gyere be, ülj le, és igyál egy italt«.”

Lazarus Lake egyébként még az utolsó körük előtt írt egy rövid posztot a honlapjára, amelyben a két belga teljesítményéről morfondírozott. Szerinte újradefiniálták az emberi teljesítőképességet. Az persze őt is érdekelné, hogy hogyan lehet óránként öt perc alvással bírni, és mit esznek egy négy napon át tartó versenyen.

Steyaert nem sokkal később azt nyilatkozta a Het Nieuwsbladnak, hogy olyan nagy fájdalmaik vannak, hogy képtelenek lesznek aludni rögtön a futás után. Pedig biztosan rájuk fér a pihenés.