A víz nem tudja, hány éves vagy

Az augusztusi Európa-bajnokságon az egyik legkeményebb számban, a 400 vegyesen ért el második helyet. Áradt önből a boldogság; nem valószínű, hogy az ezüstérmesek között akadt még egy hasonlóan önfeledten örülő versenyző. Jól érzékeltük ezt?

Jól. Ebben az ezüstéremben hosszú évek munkája van, meglepődtem, nem is számítottam rá annyira, hogy harminchárom évesen második lehetek. Jólesett ott lenni a dobogón, még ha arra nem volt is esélyem, hogy Mihályvári-Farkas Viktóriát megelőzzem.

Megvan még ugyanaz a gyermeki öröm önben, mint mikor elkezdte az úszást?

Jobban szeretek úszni most, mint tíz vagy tizenöt éve. Sokkal jobban tudok örülni egy-egy éremnek vagy helyezésnek, mint régen. Azt hiszem, a képeken ez is látszott. Papírforma alapján ki kellett volna esnem, mert Hosszú Katinka és Mihályvári-Farkas Viktória is jobb idővel nevezett be nálam. Februárban még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy nekem vegyesen kellene úsznom. A harmadik térdműtét után, ami a mellúszásnál érzékeny hátrány, és úgy, hogy nem tudtam futni a felkészülés alatt, nem volt előttem, hogy vegyesen próbálkozzam, egyszerűen nem volt benne a fejemben. Aztán jött a Mare Nostrum verseny június elején, és hirtelen belém hasított, hogy egyébként lenne kedvem a vegyeshez. Ahogy közeledett az Európa-bajnokság, úgy voltam vele, hogy szeretném megpróbálni. Mit veszíthetek? Maximum kiesem. Az Eb-n az a szabály, hogy egy nemzetből ketten mehetnek tovább a döntőbe. Nem görcsöltem, nem állítottam magam elé hatalmas elvárásokat. Mi lesz, ha nem jutok tovább? Semmi. Megy tovább az élet. Kényszer nem volt bennem egyáltalán. Erre jött az az érzés, hogy ott vagyok a döntőben, hát akkor már csak kipréseltem magamból, ami bennem van, és még tudtam örülni az időeredménynek is.

Mit jelent az, hogy nincs a fejében a vegyes?

Sokáig a fejemben volt. Sokáig ott volt a „kell”. Hogy jól kell úszni. Most már sokkal felszabadultabban tudok úszni. Egy kicsit távolabbra tudom már engedni magamtól, nem feszülök rá.

Meg tudná számolni, hányszor úszta le a 400 vegyest az elmúlt 20 évben?

Ezerszer biztos. Bár inkább tízezerszer. Keményebb periódusokban így vezetünk le edzésen. Biztosan sokat jelent, hogy sokat edzettem az elmúlt sok évben, mert adott egy alapot, amire lehetett építeni.

Lehet, hogy túl sokat is edzett?

Néha azt gondolom, nem volt értelme ennyit edzeni, mert a nagy igénybevétel miatt elhanyagolható az olyan edzések száma, ami jólesik. Magyarországon úgy szocializálódunk, hogy mindenki olimpiai bajnok akar lenni, mert a bajnok ér valamit, másrészt már nagyon fiatalon rengeteget edzünk.

Szinte lelkiismeret-furdalásom alakult ki, ha egy nap csak 18 kilométert teljesítettünk, hogy ez biztosan elég lesz-e. Mi van, ha mások többet tesznek bele? Az apukám kezdetben nagyon precízen vezette, mennyit úsztam egy héten, egy hónapban, hogy mikor úsztam volna körbe a földet.

Ennek látom azért az előnyeit is, hogy már rég nem lennék itt, nem tudnám a lépést tartani, ha nem lettek volna a korábbi kőkemény alapozások. Az valahol nem normális, hogy harminchárom évesen még mindig itt vagyok, és azt látom magam előtt a papíron, hogy a 400 vegyes döntőjében a hát és a gyors második ötvene jobb volt, mint az első. Most ezekre keresem a válaszokat. Ennél jobban nem hiszem, hogy van értelme szakmázni. Azért vagyok még itt, mert szeretem csinálni.

Mi ez az új taktika, ami kipróbált a döntőre?

Lassabban kezdtem. A mellúszás volt a mumusom már tizenöt éve is, előfordult, hogy egy átlagos edzést háromezer méter mellúszással kezdtem, hogy fejlődjek. Aztán évekig próbáltuk kijavítani a hibákat, a rossz beidegződéseket. Most az Eb előtt nem úsztam annyit, amennyi máskor megszokott volt. Mindez csak azt mutatja, hogy nem kell mindig a kőbe vésett szabályok vagy a korábbi szokások szerint megtervezni egy edzést.

Másfél éve nem futhatok, pedig nagyon szerettem futni. Amikor most összeállítjuk az edzéstervem, már figyelembe kell venni, mi nem tesz nyomorékká, ha ennek egyszer vége lesz. Most már érzem, mikor jobb pihenni, mert a testemnek arra van szüksége. Huszonnégy évesen vagy még fiatalabban nem könnyű megmagyarázni az edzőmnek, hogy a pihenéssel nem lógni akarok, hanem pihenni. Szerencsére ezek a harcok már nincsenek. Ha pihennem kell, akkor pihenek. Fiatalon még nem mertem volna ezt kimondani, szó nélkül leúsztam volna az előírt adagot, és büszke lettem volna magamra, hogy kibírtam, míg mások esetleg kihullottak mellőlem.

Egy sokadik Európa-bajnoki ezüst mit vált ki még önből?

Mindenáron kell az arany ahhoz, hogy boldog legyél? Láttunk már jó néhány boldogtalan bajnokot az úszósportban, és nem csak Magyarországon, máshol is. Van boldogtalan győztes, és boldog ezüstérmes. Tudom még élvezni az úszást, ez a legfontosabb.

Mit nem élvez az úszásban?

Utálok izgulni. Évekkel ezelőtt úgy gondoltam, hogy egyszer egy verseny előtt leveszem a sapkámat, és elhajítom, mert én ezt nem bírom, és azért hagyom abba, hogy nekem erre az izgalomérzésre nincs szükségem.

Rómában a tizedik Eb-n álltam rajthoz, és még most sem tudok úgy odamenni, hogy ne izguljak, noha pontosan tudom, hogy tényleg nem ezen múlik a világ. A kisebb versenyeket már tudom kezelni, akkor már nem érint meg az izgalom, de ez vissza is üthet, mert egy kis egészséges drukknak ott kell lennie egy versenyzőben.

Sokszor megkapta azt a társaktól, edzőktől, vezetőktől, hogy te mit keresel még mindig itt, miért nem vonulsz már vissza, miért nem adod már át a helyed?

Mindig mondják. ISL-versenyen voltam, aminek a sajátossága, hogy a csapat dönti el, mit fogok úszni. Velem nem járnak rosszul, mert a kellemetlen, megterhelő számokat is elfogadható nívón leúszom, és így a 200 vegyes előtt megkaptam a 200 hátat. Nincs bajom vele, szívesen leúsztam, rövid pályán már vb-döntőt is úsztam ezen a távon. A verseny után levezettünk, és odajött a nálam tizenöt évvel fiatalabb izraeli Anasztaszija Gorbenko, és bólogatott, milyen jó időt úsztam vegyesen. Majd megkérdezte, úsztam-e még valamit. Mondom, a 200 hátat.

Elkerekedett a szeme, és azt mondta, hogy mit? 200 hátat a te korodban? Nevettem egy jót rajta. Bóknak vettem.

Akiknek elmeséltem, kiakadtak, hogy lehet ilyet mondani, a koromat firtatni, de én ennek a másik részét látom. Tökéletesen igaza van, az én koromban már nem normális ez. Már magamat unom, amikor azt kérdezik tőlem, hogy tényleg, mikor hagyom már abba. Nem tudok rá válaszolni. Nem ez volt a terv. Tizenöt évesen épp fordítva láttam a helyzetemet. Nemcsak én, Katinka és Verrasztó Evelin is. Emlékszem, 2004-ben Sierra Nevadába mentünk edzőtáborozni, az olimpia előtti meghatározó edzőtábor volt, és nagyon nehéz, bár még csak tizenöt évesek voltunk, és semmit nem vártak tőlünk. Irigykedve néztük a síelőket, mert mi is szerettünk síelni, de akkor persze nem tehettük, ránk kilométerek vártak a vízben, nem a szórakozás. Arra jutottunk, milyen jó nekik, hogy itt síelhetnek, és majd jöjjünk vissza együtt, amikor már abbahagytuk, és az életünk már egy kicsit eltávolodott egymástól. Legyen ott egy közös helyünk, és huszonöt évesen majd mindannyian visszamegyünk. Huszonöt évesen! Hát, huszonöt éves korom után nekem még volt két olimpiám. Nagy igazság, hogy a víz nem tudja, hány éves vagy, ami előny is, hátrány is egyben. Ha a testem képes arra, amire egy huszonhárom évesé nem képes, akkor miért hagyjam abba? Ténykérdés, hogy azért úszom még válogatott szinten, mert nincs két olyan magyar, aki kilökne a csapatból. Az teljesen más helyzetet eredményezne.

Sokan maradnak azért a medence közelében, mert félnek, és nem tudják, hogy mi lesz az úszás után. Önnél is így van?

Pontosan tudom, hogy ez megszakadhat, és talán már meg is kellett volna szakadnia. Bennem már nincs görcs, hogy ezt vagy azt még mindenképpen szeretném elérni. A legutóbbi hat évben sokszor megfordult a fejemben, hogy ez lesz az utolsó felkészülés. Most már biztos ez lesz az utolsó. Mindenáron nekem már nem kell a hatodik olimpia, volt már öt, az utolsót már élveztem is, el tudtam menni például a megnyitóünnepségre, amiről addig mindig hiányoztam. Rióban vagy Londonban az első nap azonnal versenyeztem 400 vegyesen, esélytelen volt, hogy felvonuljak, holott minden sportoló erre vágyik, egy nagy stadionra, ujjongó tömegre. De nem fért volna bele, hogy éjjel kettőkor kerüljek az ágyba. Már nem is mondok dátumokat, majd minden jön magától, még az is lehet, hogy egyik napról a másikra. Hagyták már sokan abba egy hirtelen gondolattól vezérelve.

Az olimpia előtt még lesznek világbajnokságok: 2023 nyarán Japánban, 2024 januárjában Dohában. Vonzó még önnek egy világbajnokság?

Szeretem Japánt. Már ha egyáltalán jövőre megtartják a ’21-ről ’22-re, majd ’23-ra elhalasztott vb-t. A mostani budapesti vb közel sem volt olyan hangulatú, mint a 2017-es. Arra a külföldiek közül is sokan mondták, hogy életük nagy élménye, és ezentúl mindig itt akarnak úszni. Nekem is nagy lendületet adott. Fantasztikus dübörgés fogadott, ma is libabőrös vagyok, ha visszagondolok rá. Utána ímmel-ámmal mentem edzeni, simán benne volt, hogy vége lesz. Jött a 2018-as Európa-bajnokság, érmeket nyertem, az ISL új szemszögből világított rá az egész úszásra, a csapatlétre, máshogy értékelted a tétet. Sokkal inkább egy buli az a verseny, és az vitt előre. Aztán a koronavírus-járvány miatt kihagytunk, 2021-ben viszont sok verseny lett, én pedig mindbe belevágtam. Nem szeretek jobban versenyezni, mint edzeni, de azt éreztem, hadd jöjjenek csak a versenyek, elindultam mindenhol, nem zavart, ha egybeérnek a dátumok. Ha sok nutellás palacsintát eszel, utána egy ideig nem kívánod. De idén újra kívántam.

A világbajnokságokon helyezéseket ért el, de érmet nem szerzett. Hogy látja, megtanulta már becsülni az itthoni közvélemény, ha döntőkbe jutnak?

Sokkal jobban, mint régen. Tizenhat évesen döntős voltam Montrealban, nyolcadik lettem 400 vegyesen, és szó szerint szégyelltem magam. Mert nyolcadik mertem lenni. Egyáltalán nem tudtam értékelni, pedig tizenhat évesen egy vb-döntőben úszni, az egy hatalmas dolog. Ha csak számszerűsítem, a világ nyolc legjobbja közé vágyik mindenki. Nekem mégis rossz élmény volt, és nem is igazán vigasztaltak, hogy figyelj, ez egy tök nagy dolog. Sok munkám van abban, hogy észrevegyem, ez igenis nagy dolog volt, és ezt értékelni kell. Hogy önmagamban ezt értékelni kell. A huszonötödik helyezett rohadtul örült volna annak a nyolcadik helynek, nekem már csak emiatt sem szabad fanyalognom. Szerencsére Iván (Petrov Iván, a férj és edző is egy személyben – a szerk.) ráébresztett erre, sok munkája van abban, hogy nem ástam magam egyre mélyebbre. 2011-ben vb-döntős voltam egyéni csúccsal 200 pillangón Sanghajban, annak már örültem. A fiatalok most már tudnak örülni a hetedik helynek, és ez jó. Pedig még a riói olimpián is hallottunk olyan megjegyzéseket, hogy valaki csak súly a repülőn, és örüljön, hogy ott lehet. Káros ez a szemlélet.

Azt mondta a már említett sanghaji vb-hatodik hely után, hogy többet ér, mint egy Eb-arany.

Ott az egyéni csúcson volt a hangsúly. Nyilván egy vb-hatodik hely nem ad akkora katarzist, mint egy aranyérem, vagy ezüst, amiből volt, hogy egy Eb-n négyet szereztem. De vb-hatodiknak lenni egyéni csúccsal, az tényleg nagy érdem. Abból lehet táplálkozni hónapokon keresztül. Furcsa dolog ez, mert ha belegondolok, hogy 400 vegyesen 4:34,5 a legjobb eredményem, az a mai napig jó idő. Ha egy olyan pillanatban úszom, amikor éppen nem annyira jó a világ többi része, akkor vb-érmes is többször lehettem volna vele. De nekem még itthon is itt volt Katinka, hogy messzebbre ne menjünk, ezért még az ábrándozás is egészen más. Örök igazság, hogy akkor kell jól úszni, amikor ott van a döntő. A víz nem kíváncsi arra, hogy előtte mit csináltál. Ha tudsz, tudsz, ha nem tudsz, nem tudsz.

2016-ban és 2021-ben is előfordult az az olimpián, hogy Hosszú Katinka benevezett a 200 pillangóra, aztán egyszer sem indult el, ezzel önt fosztotta meg egy komoly lehetőségtől.

Hú, ez így kimondva nagyon rosszul hangzik, mert végül is kilenc év meló van mögötte.

Mit lehetett ezzel a helyzettel kezdeni?

Akik azt szokták mondani, hogy még egyszer valami nem történhet meg ugyanúgy, és ez egy jó példa, hogy de, simán megtörténhet.

De tényleg, mit lehet ezzel kezdeni? Mi maradt meg ebből önben?

Lehet pufogni, elkezdhettem volna önmagam leépíteni az olimpia helyszínén, hogy ez nem igaz, hogy megint velem történik, de ennél sokkal szerencsésebb a feladatra koncentrálni. Az első volt a fájdalmasabb, mert ott századra ugyanolyan időt úsztunk, ami alapján beneveztek a versenyre. A második esetben, Tokióban, kizártam ezt a dolgot, és úgy voltam vele, hogy a váltóban a legjobbat úszom, mert végső soron azért vagyok ott. És a 4×200-as gyorsváltó be is jött a hatodik helyre, én pedig 1:58-dal értem el a falat.

200 pillangón, ha megússza azt az idejét, amit az olimpia előtt megúszott egy zágrábi versenyen, az ötödik lehetett volna.

Igen, a legjobb egyéni helyezésemet érhettem volna el, és amúgy sincs sok helyezésem, nincs tizennyolc aranyam a lépcső alatti dobozban. De ettől még csak magamat hibáztathatom, mert neki volt jobb ideje. Nem fordult volna elő ez a helyzet, ha nekem van jobb időm.

Ez mind igaz, de ha Hosszú érzékeli, hogy nincs a legjobb formában, és nem fogja bírni az olimpia terhét, ahogy nem bírta 2016-ban sem, amikor 400 vegyesen világcsúccsal lett aranyérmes, akkor most a legjobb helyezéséről beszélhetnénk egy ilyen interjúban. És pénzben sem mindegy, hiszen 10 milliós jutalommal jár egy ötödik hely.

Értelmetlen erről beszélni. Ahogy arról is, hogy a 4:34-os idővel voltak olyan periódusok, amikor sorra érmeket nyerhettem volna vegyesen. Sehová nem vezet ez a gondolat. Ki kell jutni az olimpiára, ott be kell jutni a döntőbe, akkor lehet helyezést elérni, ez már csak ilyen 1896 óta. Nekem az első lépcső nem sikerült, pontosabban nem úgy sikerült.

Ezen ilyen egyszerűen túl lehet lépni?

Túl kell.

Megbeszélték ezt egymás között?

Nem. Nincs harag bennem, mert ha gyorsabb vagyok a kvalifikációs időszakban, akkor meg lehetett volna akadályozni ezt az egész helyzetet, és nem kellett volna egy másik versenyző jóindulatára apellálni. A sport ilyen: egyszer elvesz, máskor ad. Ki tudja, lehet, hogy most kaptam vissza valamit a római Eb-n, amikor Katinka esett ki, és én voltam benne a két legjobb magyarban.

Vágyott volna vele egy ilyen beszélgetésre?

Jó kapcsolatban vagyunk, ott voltam augusztusban az esküvőjén, nagyon sok élmény összeköt minket gyerekkorunk óta. Nem tudok, nem tudtam soha haragudni rá, még ha mindig azt hallottam is, hogy le kell győznöm. Sokszor azon nevettünk, hogy nem elég, hogy itthon egymás melletti pályán úszunk, még egy vb-n vagy egy olimpián is egymás melletti pályára osztanak be. Pedig ott aztán el lehetett volna kerülni egymást, de mi mintha összenőttünk volna.

A római Európa-bajnokság 400 vegyese elégtételt adott?

Nem. Eszembe sem jutott, hogy ezzel az esettel összekapcsoljam. Benne voltam a kettőben, most nekem jött össze. Katinka elszámolta, vagy nem bírt többet, most kiesett. Ez az ő dolga, önmagában kell ezt lerendeznie. Nem kell rejtett tartalmakat belelátni, bár azt elhiszem, hogy az emberek, a szurkolók hajlamosak erre, és könnyen megteszik.

A vízi életmentést élvezte? Megnyerte a világjátékokat ebben a speciális versenyszámban.

Úgy indult az egész, hogy megnéztük, mit tudok még csinálni kiegészítésnek. A labdával nem vagyok ügyes, a póló így nem jött szóba, a futás ki van zárva a térdem miatt, az úszáshoz viszont talán értek valamelyest. Nagy kihívás volt, egy hatvankilós babával úszni nem könnyű. Jó kiegészítő sport, és emberpróbáló lebukni hetvenkét méter után a víz alá, és felhozni onnan egy babát. Sokkal nehezebb, mint elsőre gondoltam. Ezért külön öröm, hogy váltóban nyertünk.

A magyar állam honorálja a világjátékokon elért sikereket. Mit szólt ahhoz, amikor kritizálták a milliós pénzdíjakat?

Nem olvastam azt a cikket, megnéztem a címét, és annyi, nem érdekelt a többi. Engem amúgy az is zavar, ha a focisták béréről van szó. Nem tiltja meg senki, hogy az emberek focizzanak. Azt sem tiltották meg, hogy bárki nevezzen erre a versenyre. Egyébként még nem is fizették ki a jutalmat.

Sohasem szerette azt hallani önmagáról, hogy modell. Miért?

Itt idézzük meg a koromat: harminchárom éves vagyok. Modellnek lehet, hogy már húszévesen is öreg lennék. Nekem a száznyolcvanöt centimhez izmaim vannak, azokba a ruhákba bele sem férek, amikbe a modellek könnyen belebújnak. Rendszeresen visszatérő téma a szépség, ami egy megfoghatatlan valami. Van, akinek a szépség pont nem azt jelenti, ami én vagyok, és ez így van jól. Az egész onnan indult, hogy 2012-ben egy amerikai oldalon kijelentették, hogy én vagyok a valaha volt legszexibb olimpikon. Én ezt nem is értettem. Nem azért mentem oda, érmet akartam nyerni, mert a legjobb korban voltam, edzettem, mint az állat.

Fodrászhoz, kozmetikushoz egyáltalán nem is jártam, tőlem ez nagyon távol állt. Nem sminkeltem magam, jól éreztem magam egy melegítőben. Azért lett hosszú a hajam, mert széles a vállam, és nem akartam, hogy fiúnak nézzenek, mint régebben, amikor sokszor megkértek a buszon, hogy fiatalember, jelezzen már, legyen szíves.

Szóval, leírták, hogy Jakabos a legszexibb. Még ott az olimpián kérdezték tőlem, mit szólok ehhez. De erre én mit tudok mondani, amikor mindent arra tettem fel, hogy érmes legyek? Iszonyú sokat edzettem, az utolsó dolog volt az értékrendemben, hogy nézek ki. És erre jött ez a kontraszt, hogy mindenki erről írt. Az olimpiát nem nyertem meg, de azzal mindenki foglalkozott, hogy nézek ki. Azóta eltelt pár év, de ez a téma mindig előjött, és kezdtem megunni. És akkor eljött egy pont, amikor átfordult bennem, és arra jutottunk, oké, álljunk bele, akkor rakok ki magamról munkaruhás fotókat, ha ez kell.

Munkaruha?

Hát persze, fürdőruhában edzek, az úszás már csak ilyen. Ha azt mondjátok, jól nézek ki, akkor mosolygok, és tessék, ilyen vagyok a bőrömben edzés előtt meg utána, légkalapáccsal a kezemben. Megbékéltem vele, hogy emiatt írnak rólam, de azért ott vagyok egy Eb-dobogón is. Én sportolónak tartom magam, és emiatt szívesen kimennék a rövid pályás vb-re decemberben Ausztráliába, ha már 2007-ben egy tollvonással kihúztak a melbourne-i vb-csapatból.

Látjuk még Párizsban a következő olimpián?

Tokióban bármennyire jól éreztem is magam, azzal nagyon szomorú volt szembesülni, hogy nézők nélkül kellett úszni. Pekingben, Londonban valami csoda volt annyi ember előtt versenyezni. Azt kívánom mindenkinek, aki a tokiói hangulattalanságot átélte, hogy kapjon egy olyan olimpiát, amikor tizenötezren őrjöngenek a versenyén. Önmagamtól már nem várom el az olimpiát. Ha összejön, hát összejön. Van két diplomám, ha addig valami más talál rám az életben, akkor engedelmeskedni fogok. Még jó kimondani, hogy edzeni mentem. Van egy felsőbb erő, ami a sorsunkat irányítja, az majd dönt rólam is.