Az NBA abszurd szuperfegyvere, akire nincs ellenszer

Miután hétfőn az NBA legbennfentesebb bennfentese, Adrian Wojnarowski biztos források alapján elspoilerezte, hogy az idén is Nikola Jokić lett az NBA legértékesebb játékosa, vagyis MVP-je, a liga is kénytelen volt lépni, és pár nappal később hivatalosan is átadták a szerb játékosnak a második MVP-trófeáját. Nem akárhogy – edzője, Michael Malone egy szerbiai lovardában lepte meg vele.

Tökéletesen példázza, mennyire nemzetközi lett az NBA, hogy sorban negyedik szezonban lett európai játékos az MVP. A görög Jannisz Andetokumbo duplázása után most a szerb óriás, a Denver Nuggetsben játszó center, Nikola Jokić tudta megvédeni MVP-címét – érdekesség, hogy a páros előtt egyszer volt európai MVP-je a ligának, még a 2006–2007-es idény után Dirk Nowitzki, most pedig már negyedik éve egy európai játékos az egyik legamerikaibb sport királya.

Finoman szólva sem akkora breaking news, hogy egy kétszeres NBA MVP-játékos eszelősen jó abban, amit csinál, nyilván különben nem választották volna meg a liga legjobbjának nemhogy egyszer, hanem egyből kétszer is. Az sem meglepő, hogy egy MVP-címhez különleges képességek kellenek, Jokić viszont még az elitből is kitűnik – két szezon óta senki nem találja az ellenszerét.

Az MVP-játékos persze nem egyenlő az NBA legjobb játékosával. Utóbbi kategóriában ha nincs is egyetlen, a többiek közül annyira kiemelkedő játékos, mint egykor Michael Jordan, Kobe Bryant, vagy pár éve még LeBron James is volt, az öt-hat legjobb közül azért érezhetően Andetokumbo a csúcs. Nem kifejezetten csak emiatt, de hát elég megnézni a rájátszás épp zajló, Celtics elleni párharcából ezt a saját magának, a palánkról feladott alley-oopot, ilyenre nem sokan képesek az NBA-ben.

Önmagában maga az MVP-cím is elgondolkodtató, hogy ki mit lát bele, ha ugye általánosságban nem arról van szó, hogy az MVP egyenlő az épp aktuális legjobb játékossal. Pár éve, egészen pontosan 2017-ben az NBA honlapján épp ezt a kérdéskört járták körbe a liga szakértőivel, olyanokkal, akik évről évre szavazhatnak a liga legfontosabb díjaira. Egzakt definíciót itt sem sikerült megalkotni – a vélemények nagyjából azon a skálán mozognak, hogy „a legjobb csapat legjobb játékosa”, „folyamatos egyéni kiválóság a csapat határozott vezetésével és jó pár transzcendens, briliáns pillanattal párosulva”, „az a játékos, aki a legtöbbet tett azért, hogy egy jó csapat jó legyen”, illetve hát sokaknál automatikusan jár az MVP-szavazat azért, ha valaki olyat csinált egy szezonban, amire korábban soha senki nem volt képes.

A fentiek közül több is érvényes Jokićra, szóval abszolút megérdemelten lett másodszor is MVP. Ahogy a tavalyi, úgy az idei szezonban is némileg kényszerűségből kellett vállára vennie a Nuggetset a szerb centernek: egy éve messze ő játszotta a legtöbbet csapatában, Michael Porter Jr. és Jamal Murray is sokat volt sérült, az idén viszont lényegében a teljes szezont kihagyták – Murray egy meccset sem játszott, Porter Jr. pedig csak kilencszer volt bevethető, ezzel a Denver három legjobb játékosából kettő kiesett, őket kellett pótolnia a szerbnek, és ezt meg is tette. Mind a pályán, mind az öltözőben nem kis feladatot teljesített tehát. De igaz az is, hogy olyat csinált, amit még nem láttunk az NBA-ben: az övé lett a liga történetének első szezonja, amiben valaki 2000 pontot, 1000 lepattanót és 500 asszisztot csinált, ami tényleg lélegzetelállító.

Az egyedülállóság viszont más szempontból is áll. Ha csak az NBA mostani európai sztárjait nézzük, akkor Andetokumbóban ott látjuk LeBron Jamest, csak épp sokkal nyurgább, vékonyabb kiadásban. Luka Dončić step-backjeiben (visszalépéses dobás) ott van James Harden legismertebb megmozdulása. Jokićra viszont erőszakkal sem nagyon lehet ráhúzni, hogy ennek vagy annak a közelebbi-távolabbi NBA-játékosnak az újabb kiadása, pedig higgyük el, a mai NBA semmit nem szeret jobban, milyen ilyen, korábbi játékosskatulyákba rakni mindenkit, szóval elég nagy szó, ha valaki a saját típusának első kiadása.

De mielőtt még jobban beleásnánk magunkat a zsenialitásába, lássuk, honnan jött Nikola Jokić, az NBA letargikus, nyári tábort idéző frizurájú, sziruplassúságú lábú, egyszersmind látnoki képességű zsenije.

A szerb iskola

A most 27 éves Jokić 1995. február 19-én született az egykori Jugoszlávia területén, a mai Szerbiához tartozó Zomboron (Sombor), tehát a Vajdaságban, a horvát és a magyar határtól is egy erősebb kőhajításnyira. Na persze nem nekem, de mondjuk, Jokićnak lehet, hogy tényleg meglenne egy ölesebb hajítással a határ szülővárosából.

Ahogy a Sports Illustrated bemutatja, Jokić játéka, nevelése az 1960-as évekig nyúlik vissza, amikor a Professzor becenéven ismert szerb kosárlabdaedző, Aleksandar Nikolić az 1964-es olimpia előtt amerikai egyetemek csapatait járta sorra, hogy a kosárlabdát tanulmányozza. Nikolić egy rakás játékvariációval a jegyzetfüzetében tért vissza a Belgrádi Egyetemre – a játékokat direkt úgy válogatta össze, hogy azok szinte a végtelenségig variálhatók legyenek, így a játékosainak mindenre is fel kellett készülniük, tehát sem váratlan dolog nem érte őket a pályán, sem attól nem jöttek zavarba, ha hirtelen kellett változtatni a terven.

Emiatt Nikolić erőltette is, hogy minden játékosa nemcsak hogy legyen tisztában, de legyen a lehető legjobb a játék összes elemében. A magas emberek megtanultak cselezni, a gyors emberek a palánk közelében is magabiztosan játszottak – Nikolić évtizedekkel az előtt megalkotta a pozíció nélküli kosárlabdát, hogy az óriási divattá vált volna az NBA-ben. A Nikolić vezette csapatok, köztük a jugoszláv válogatott is elsöprő lendülettel gázoltak át az európai ellenfeleken.

1970-ben, 1972-ben és 1973-ban az olasz Varesével megnyerte az Euroliga elődjének számító Bajnokcsapatok Európa-kupáját, a jugoszláv válogatottal pedig 1977-ben előbb Európa-, majd 1978-ban világbajnok lett. (Korábban 1951 és 1965 között is vezette a jugoszláv válogatottat, akkor két Eb- és egy vb-ezüst, illetve egy Eb-bronz volt a mérlege.) Az 1978-as vb-siker nem kis dolog volt, ugyanis veretlenül nyertek, a döntőben hosszabbítás után, 82-81-re verték a Szovjetuniót.

Jokić ebben, a több mint 40 évvel ezelőtt lefektetett rendszerben nőtt fel – a szerb kosárlabdába megérkező fiatalok nagyon sokáig meghatározott posztok nélkül játszanak, mindenki csinál mindent, hogy mindenki megtanuljon mindent. Nem véletlen, hogy a mai napig nézve csak két ország adott több külföldi, tehát nem amerikai játékost az NBA-nek, mint Szerbia a maga 30 játékosával: Kanada 57-et, Franciaország pedig 40-et, de mindkettő jóval népesebb, mint a balkáni ország.

Jokić persze minden korábbi szerb játékoson túltesz, lényegében Professzor Nikolić teljes mértékben megvalósult álmának tekinthetjük, amihez persze a méretei is hozzájárulnak – azon felül, hogy bármit meg tud csinálni a labdával, a termete miatt sok olyan dologra is képes, amire egy nála 20 centivel és 20 kilóval kisebb kosaras nem lenne képes. Jokić játékában viszont nem az a különleges, hogy több poszton is bevethető, ez egy alapvetés a mai NBA legjobbjai között,

Jokićot az teszi különlegessé, hogy minden poszton egyszerre játszik.

A messze átlag feletti tehetsége már fiatalon is látszott, a szorgalom viszont néha-néha hiányzott. Amikor 2012-ben, 17 évesen a Novi Sad-i (Újvidék) csapatától a Mega Baskethez igazolt, az ott edzősködő Dejan Milojević egyből egy nagyszerű kvalitású, de borzalmas fizikai állapotban levő tehetséget látott. „Tinikorában napi három liter kóla volt a menü” – magyarázta a szerb edző, aki attól félt, Jokić pusztán a Mega Basketnél általánosnak számító edzésekbe is belesérül majd. Egy hónap külön edzésterv kellett, hogy gatyába rázzák, utána viszont nem volt megállás.

Sőt. Hamar kijött, hogy Jokić a Nikolić-iskola kiváló növendékeként sokra hivatott. Amikor edzésen két labdát adtak a játékosok kezébe, még a rutinosabb irányítók – papíron náluk van legtöbbet a labda, tradicionálisan ők a kosárlabda cselgépei – is nehezen hajtották végre a kért feladatokat, Jokić viszont hibátlanul megcsinált bármit, amit csak kértek tőle.

A zsenialitás, amire nincs ellenszer

Amikor 2014-re az NBA látókörébe került, még igencsak csiszolatlan gyémántnak számított. Csak a draft második körében, a 41. választási joggal került a Denverhez – ezzel egyébként a valaha legalacsonyabban kiválasztott MVP lett. Ráadásul nem is komolyabb áttörés vezetett ide, a nem rossz, de nem is kiemelkedő újoncszezonja után fokozatosan javult, és lett az a szörnyeteg, akit most látunk a pályán.

Persze azért volt ugrás a teljesítményében az első MVP-címet hozó 2020–2021-es szezonra, amikor sérülések miatt neki kellett megmutatnia, mire is képesek. A meccsenkénti átlaga egészen kiemelkedő volt, átlagban 26,4 pontot, 10,8 lepattanót, 8,3 asszisztot és 1,3 labdaszerzést hozott össze, miközben a 72 meccsén átlagban 34,6 percet töltött a parkettán. Az NBA-t és annak statisztikáit nem nagyítóval követők számára mondjuk, hogy a liga történetében összesen három olyan idény volt, amikor valakinek összejött átlagban legalább 25 pont, 8 assziszt, 10 lepattanó és 1 labdaszerzés: kettőt az a Russell Westbrook csinált meg, aki a 2016–2017-es és a 2017–2018-as szezonra teljesen bepörgött, sosem látott tempóban gyártotta a tripla-duplákat, 2017-ben meg is kapta a MVP-címet. Westbrook viszont egy irányító, a hivatali megbízásában is az áll, hogy rajta keresztül menjen minden, Jokić viszont egy center, neki ez egyáltalán nem lenne a dolga.

Az idei alapszakaszban hajszállal kevesebb játék (meccsenként 33,5 perc) mellett is javított pontokban (27,1), labdaszerzésekben (1,5) és lepattanókban (13,8), de asszisztokban is közel zárt az MVP-szezonban mutatott 7,9-hez. Az idén (az átlagban) második legtöbb asszisztot kiosztó center Joel Embiid volt 4,2-es mutatóval, Jokić ennek majdnem a dupláját termelte.

A fentiekből is kitűnik, Jokić egyáltalán nem azt hozza, amit klasszikus módon várnánk egy centertől. Elmúltak már azok az idők, amikor az óriás Shaquille O’Neal dominált a palánkok alatt. Oka van, hogy Jokić előtt ő volt az utolsó center, aki MVP-címet nyert még 2000-ben: a két évtized alatt rengeteget fejlődő NBA-ben a labdával jobban bánó játékosok kerültek a középpontba.

Sokkal többet mond viszont a számoknál Jokić játéka – mindent érdemes megnézni, de elsősorban a lélegzetelállító passzaira, illetve az azokhoz vezető, kiemelkedő stratégiai látására hívnánk fel a figyelmet:

Az, hogy Jokić természetfeletti módon lát a pályán, szintén a szerb nevelésre vezethető vissza. A szerb kosárlabdában, legalábbis az alapozásban tiltott ugyanis az úgynevezett pick-and-roll (elzárás-leválás) – túl egyszerű megoldásként, csalásként tekintenek rá, ehelyett olyan megoldásokat várnak, ami kreativitást, megoldókészséget mutat. Jokić hiába baromi erős ebben, meg kellett tanulnia máshogy megszabadulni a védőtől, vagy máshogy helyzetbe hozni egy társát – sakkjátékosként, több lépést előre gondolkodva kell mozognia a kosárpályán. Jokić pedig annyira jó lett ebben, hogy nemcsak a saját, de más lépéseit is látja jó pár pillanattal előre. Ezt látjuk a passzaiban: sokszor még ott sincs a játékos, ahova dob, csak tudja, hogy valakinek ott kell majd lennie. Ezért működnek a háttal, vagy épp máshova néző passzai is – más szinten gondolkodik, mint a többiek.

Ebben benne van nem kis mértékben egy, a szerb Mega Basketnél külön Jokićra szabott gyakorlat is. Első körön a döntéshozatalt akarták gyorsítani a játékosoknál – ha az edző az ujjaival páratlan számot (1-3-5) mutatott, a játékosnak passzolnia kellett egy pick-and-roll végén, ha páros számú ujj látszott, akkor dobnia kellett. Jokić annyira jó volt, annyira könnyen ment neki, hogy nehezítésre volt szükség. Előbb az edző a másik kezét is használni kezdte a jelzésre, tehát össze kellett adnia a két kézen látott ujjak mennyiségét, majd a pálya másik felére is felküldtek egy edzőt, hogy Jokićnak két irányba nézve, összesen négy kéz ujjait összeadva kelljen jó döntést hoznia. Jokić így sem hibázott, úgyhogy az edzők feladták, nem nehezítették tovább a dolgot.

Az alapján, amit az NBA-ben művel, úgy tűnhet, mintha a hátán is lenne szeme, lézerirányzékkal és röntgenlátással megspékelve. Ezek alapján nem csoda belátni, hogy alighanem sziszifuszi munka lett volna a további nehezítés:

A fenti asszisztok között fel-felbukkan pár egész pályás dobás, ami alapján nem nehéz belátni, hogy Jokić képes lenne átdobni a határt Zomborról.

Az a baj, hogy nem elég önző

A történelmi idényhez kellett persze nem kevés noszogatás. Hosszabb távon ugyanis nem Jokić képességeinek a fejlesztése bizonyult nehézkesnek, hanem az, hogy valamivel rávegyék, használja is őket. Végül annyira belejött a labda járatásába, hogy szinte már azért is könyörögni kell neki, hogy több dobást vállaljon.

Jokić ugyanis hajlamos túl sokat vállalni előkészítőként. A Nuggets vezetőedzője, Michael Malone az elmúlt két évben szó szerint zaklatta sztárját, hogy vállaljon többet, merjen bátrabban pontokat szerezni. A 2020–2021-es szezonra jött ugrást ezzel indokolta Malone:

„Bezártam az irodámba, és szódásdobozokkal teli párnahuzattal ütlegeltem, és mondtam neki: »Több pontot kell szerezned!«”

A Jokić NBA-pályafutását tekintve legjobbnak számító 26,4-es pontátlag sem volt elég Malone-nak, aki idén az februárban is arról beszélt, még több kell a szerbtől, külön elemzik is a videózások alkalmával, hogyan vállalhatna több dobást.

Persze amikor ilyen passzokat tud, érthető, hogy ezeket (is) erőlteti:

De kiemelhetjük ezt a megoldást is ez év tavaszáról:

Vagy ezt, még februárból. Tényleg több szinten őrületes, amit Jokić művel: háttal, oda sem nézve, csavarva dobja el a sarokba a labdát úgy, hogy majdnem hajszálpontos a kivitelezés. Az, hogy nem lett kosár az előkészítésből, egyáltalán nem Jokić hibája.

Azért ő sem mindenható

Jokić emberfeletti teljesítménye arra kiváló volt, hogy Amerika világszerte megmutassa, mire képes a szerb játékos. A két MVP-cím viszont nagyban annak is köszönhető, hogy egyedül kellett hoznia nagyon sokat a Nuggetsben – így viszont idén csak 48-34-es mérleget tudtak összehozni, amivel a hatodik helyen jutottak be a rájátszásba. Ott a Golden State Warriors simán, 4-1-gyel ütötte ki őket.

Fura paradoxon, hogy ha a sérült Murray és Porter Jr. ott lett volna Jokić mellett, akkor mind az alapszakasz, mind a rájátszás klasszisokkal jobban sikerülhetett volna. Cserében viszont akkor Jokić nem lenne kétszeres MVP, mert nem egyedül csinált volna mindent a két erős társ hiányában. Az viszont aligha kérdés, hogy Jokić mit választana a jövőre nézve: egy lazább, de harmadik MVP-cím nélküli szezont, amiben akár döntőig vagy bajnoki címig menetelnek, vagy a csúcselismerést harmadszor.