A magyar futballválogatott első fekete játékosa: Én térdelnék

Thomas Sowunmi Nigéria fővárosában, Lagosban született 1978. július 25-én, és ugyanazon a grundon kezdett el focizni, ahol a későbbi világsztár, Jay-Jay Okocha is, aki az egyik barátjának unokatestvére volt. Édesapja focizott és kosárlabdázott, Magyarországon tanult, orvosi műszerész lett, Dunaújvárosban ismerkedett meg édesanyjával. Egymásba szerettek, három gyerekük született, Thomas volt közülük a legidősebb. 11 éves volt, amikor a család, elsősorban az édesanya honvágya miatt, hazaköltözött Dunaújvárosba. Sowunmi röplabdázni kezdett, onnan csábították át később a futballpályára. A nigériaiak nem veszítették szem elől, csatlakozhatott volna az ottani korosztályos válogatotthoz is, de ő Magyarország mellett döntött. Nigéria 1996-ban olimpiai bajnok lett, a Fradiból ismert Babatünde Fatusi például ott is volt abban a csapatban.

Sowunmi tehetsége nemcsak itthon volt szembetűnő, 1997-ben a görög Olympiakosz szerette volna leigazolni, két hetet Athénban töltött, a Dunaferr viszont meglehetősen magas kivásárlási árat szabott meg érte, így az üzlet nem jött össze. Abban az évben nem utazott el a malajziai korosztályos világbajnokságra, mert érettségizni akart. Már a Vasasban játszott, amikor 1999-ben a portugál legenda, Eusébio a portugál-magyar felnőtt válogatott meccsen őt emelte ki, neki jól ment a játék, a csapat viszont 3-0-ra kikapott Lisszabonban.

„Jó klubokban fociztam, csak mindig rosszkor voltam ott”

– akár szállóige is lehetne a mondásából.

Sowumni ugyanis úgy érzi, hogy tíznél többször is játszhatott volna a magyar válogatottban, ha szerencsésebb, és a klubváltásai jobban sikerülnek. Az állomásai: Dunaferr, Vasas, Ajaccio, Ferencváros, Slovacko, Hibernians, Vasas, Siófok, APOP, Siófok, Ajka. 2003-ban a Fradi csatáraként, egy tartalék bajnoki mérkőzésen a pálya melletti vaskorlát kettétörte a sípcsontját, de ő ebben a jót látta meg, mert ha a térdével ütközik a korlátnak, akkor be is fejeződhetett volna a karrierje, így viszont fél év múlva újra a pályán volt. Amikor a csehországi Slovacko játékosa lett, egy évet írt alá, de a dokumentumokat meghamisították, nem az ő aláírásával juttatták el a FIFA-hoz, így tudta meg, hogy két évre szegődött a klubhoz. Innen ment át a skót Hibernianhez, amivel kupagyőztes lett, igaz, a fináléban nem lépett pályára.

„Felteszem én is magamnak a kérdést, mennyivel volt több bennem. Oda lyukadok ki, hogy ha 2002-ben a Cottbus felé mentem volna, és nem a francia Ajaccio lesz a klubom, akkor minden szebben alakul. A Cottbusban akkor jó néhány magyar válogatott volt, munkamániás edzővel, akihez talán illett volna a stílusom, de ezt már nem tudjuk meg, mert a futballt nem ha-ra, hanem gólra játsszák” – mondta.

Az előző szezonban, a Balatonfüredben még 42 évesen pályára lépett három bajnoki és egy kupameccsen, noha már edzősködött is. Azért hagyta ott, mert még negyven felett is jobban akart nyerni, mint a fiatalok, akik csak focizgattak, és inkább befizették előre a büntetéseket, mint hogy küzdjenek. A nyártól a The Footballers Menedzseriroda alkalmazásában áll, korábban ez a cég intézte az ügyeit. Legkomolyabb transzferük itthonról Thiam Khaly, Szalai Attila és Schön Szabolcs. Előbbi a Dinamo Moszkvánál is megfordult az MTK után, most Törökországban futballozik, a két utóbbi magyar válogatott.

„Kint a feketék között fehér voltam, itthon a fehérek között fekete”

– érzékeltette nigériai és hazai életét.

„A nagyapám kint a feketék közül elsőként vezethetett kaszinót, abban az utcában nőttünk fel, amit róla neveztek el. A nagymamám hercegnői státuszban volt a yoruba törzsben, emiatt volt egy kis megfelelési kényszer bennem, jól viselkedtem, nehogy azt mondják, az egy szem fehérrel csak a baj van. Édesapám lehetett ebben a kaszinóban az első fekete krupié. Én meg abban lettem első, hogy a magyar válogatottban én voltam az első kapucsínófiú.”

Önmagát előszeretettel nevezi félvérnek, van olyan szövegkörnyezet, amikor a néger sem zavarja. A legeslegelső sokk akkor érte, amikor a gyerekcsapatukból, nagyjából 1991 nyarán Németországba ment el két srác, és miután hazatértek, váratlanul és hirtelen elkezdték buzinégerezni őt.

„Dunaújvárosban parádés volt a fogadtatásom az iskolában, aminek barátság volt a neve, és ennek megfelelően, mindenki barátságosan viselkedett. Ezt az inzultust senki sem értette. A csapat amúgy a fiúkat kiközösítette. Nem is értettem, mi történt, az biztos, hogy a fővárosi kollégákhoz képest én burokban nőttem fel, nekik garantáltan nehezebb lehetett. Felettem futballozott egyébként a szintén a válogatottságig eljutó Torma Gábor. Nagy Ervin művész úrnak csodáltam a mozdulatait a futballpályán, kicsivel idősebb volt nálunk.”

A bőrszín miatti szidás akkoriban kezdődött, de különösebben nem érdekelte, ha a vendégszurkolók kiabáltak neki, mert az azt is jelentette egyben, hogy valamit jól csinált. Amikor a pályán volt, nem ütötte szíven őt semmi. Amikor Bukarestben játszott a válogatott 2001-ben, őt is megdobálták, de azt tudta, miért, a két nép viszontagságos viszonya miatt.

Ott volt az angolok elleni múlt heti vb-selejtezőn a nézőtéren, a szurkolótáborról összességében kellemes benyomásokat szerzett a 90 perc alatt. Nem tud immunissá válni a szitkozódásra, de el tudja engedni a füle mellett, még ha nem is mindig könnyű. Egy meccsen könnyebb elengedni a nem tetsző hangokat, mert akkor szurkolnak. A Puskás Aréna azon szegletében ült, ahonnan az angolok harmadik gólja előtti szögletet adta be Luke Shaw. Elszomorodott, amikor látta, hogy Raheem Sterlinget dobálták, és a fotón látható gyűlölettel teli arcoktól is.

„Olyan szívesen feltenném a kérdést ezeknek az uraknak: miért? Miért gyűlöltök? Remélem, utólag elgondolkodtak, miért így engedték ki a gőzt. Rossz érzéssel töltött el, amikor már akkor fütyülték, ha a labdához ért, holott ennek nem volt előzménye, nem provokált senkit” – mondta.

„Azt sem értem, miért nem kaphatja meg a tiszteletet egy csapat, amikor letérdel, és miért kell fütyülni. Ha most lennék válogatott futballista, én is letérdelnék. Együttérzésből. Nem mindegy, hogy az asztal melyik részén ülünk.”

„Átmentem azon, amikor a boltban utánam jöttek, és azt figyelték, nem tűnik-e valami. Nem tudták megmagyarázni, miért néznek meg jobban, mint másokat. Dél-Amerikából jöttünk haza, a magyar válogatott melegítőjében voltam, a német határőr engem szúrt ki ellenőrzésre. Maté tea volt nálam, a csomag legtetején, ő a kábítószert kereste. A csapat mellém állt, de akkor is kiemeltek közülük. Nem kényszerítenék térdelésre senkit, de azt el kell fogadni, ha a világ efelé halad, felesleges fekete pontokat gyűjtögetni emiatt.

Magyarország soknemzetiségű ország, csak nézzük meg a középpályánkat: Schön, Kleinheisler, Schäfer. Korábban soknemzetiségű volt a futball, a Kárpát-medence egy nagy olvasztótégely, van itt porosztól oroszig mindenki, ezért olyan tehetséges nemzet a miénk, ezért szépek a magyar nők. Nem tudom, hány olyan magyar van, akinek a felmenői között csak magyarok szerepelnek. Ezért érthetetlen ez az utálatvágy, mert ugyanolyanok vagyunk, csak külsőleg különbözünk.”

A magyar ultrák közül sokan megismerték őt, emlékeznek rá, olykor pár szót váltanak. A Franciaországból honosított Loic Nego szerinte profin kezeli a helyzetét, és tudja azt, ha jól teljesít, akkor szeretni fogják, ha rosszul játszik, akkor először őt pécézik ki. Sowunmi nem szokta megkapni, hogy migráns, igaz nem is nagyon jár olyan helyekre, ahol a származását szóvá tehetnék. Elkeseríti, ha ellenségeket keresnek a társadalomban, de a neveltetés, az otthonról hozott viselkedés segíthet ennek a kezelésében.

A mostani válogatott szerepléséről azt mondta, a saját dolgát nehezítette meg a csapat, és nem feltétlenül értette, hogy Albániában miért két hasonló karakterű, stílusú játékos volt a csatársorban. Azt a meccset szerinte hozni lehetett volna, ha úgy kezdjük el, mint az Andorra ellenit. El kell fogadni ugyanakkor, hogy nagyobb az elvárás irányukban, amit természetesen megérdemelten vívtak ki maguknak, magunknak.

„A szurkolók egy 4–0-s vereség után is szerették a csapatukat a Puskás Arénában, nekünk ez sajnos nem adatott meg, amikor én utoljára játszottam a válogatottban, egy 4–1-es, norvégok elleni vereség után kórusban szidtak minket. Azerbajdzsánnak lőttem egy gólt, máskor nem sikerült. Mi nem tudtunk Eb-re kijutni, ezért irigylem ezeket a srácokat, nekünk az áttörés, az elitbe kerülés nem jött össze. Feladatom így is van, én most már abban tudok segíteni a magyar futballnak, hogy megkeresem a következő kapucsínófiút a válogatottnak, és amennyire tudom, egyengetem az útját. A siker az elfogadás egyik legfontosabb eleme.”