Amikor két válogatott meccs volt egy napon

Albánia azon kevés ellenfelek közé tartozik, akikkel hat meccset is játszottunk, ötször nyertünk, egyszer ikszeltünk, és még csak gólt sem kaptunk tőlük. Nézzük, milyen érdekességeket hozott az eddigi hat meccsből az első három:

1947 – 3-0-ra nyertünk az Üllői úton. Zsolnai megsérült, helyette Zsengellér állt be, mire az albánok tiltakozni kezdtek, mondván, a Balkán-kupa szabályai szerint nem lehet cserélni. (Igen, Magyarország a Balkán-kupán szerepelt 1947-ben, nem igazán éreztük sértőnek, meg is nyertük.) Négy perc telt el, mire visszaállt az eredeti állapot: Zsengellér szomorúan lement, a sérült Zsolnai visszajött.

1948 – Tiranában csupán 0-0-t játszott a két csapat, a bíró jugoszláv volt, ami később már nem lett volna lehetséges, a két ország ugyanis nem sokkal később hosszú évtizedekre minden kapcsolatot megszakított egymással, még a vonatsíneket is felszedték. És hogy miért lett ilyen sovány az eredmény a formálódó Aranycsapat korszakában? Mert aznap két magyar válogatott játszott hivatalos mérkőzést. A Puskás Ferencet is soraiban tudó másik válogatott idehaza verte 2-1-re a csehszlovákokat, bár a miniszterelnök tetszését ez sem igazán nyerte el. Dinnyés Lajos azt mondta, hogy a csapatunk úgy játszott, mintha még 1912-t írnánk – és akkor milyen lehetett a tiranai 0-0? (Amúgy jobb nem belegondolni, mi lenne, ha manapság is lenne olyan nap, amikor két válogatottat kellene kiállítani.)

1950 – A Megyeri úton 12-0-ra vertük az albán vendégeket, állítólag egy gólunk se volt potya, mindegyik remekmű volt a maga nemében. Ez a válogatott Grosiccsal, Bozsikkal, Budaival, Kocsissal, Puskással már nyomaiban emlékeztetett az Aranycsapatra.

(Forrás: Rejtő László, Lukács László, Szepesi György: Felejthetetlen 90 percek.)