Van, aki munkából ment az olimpiai aranyért, és van, aki az anyjának vásárolt büfékocsit a jutalomból

Amíg Magyarországon a társadalmi megbecsülés mellett akár százmillió forint, vagy azt is meghaladó eredményességi jutalom várt több magyar olimpikonra a tokiói játékok után, a világ több részén és talán legnagyobb sportpiacán, az Egyesült Államokban egészen más a helyzet. Magyarország érmenként életjáradékot biztosít az olimpiák sikeres szereplőinek, amely 35 éves koruk után egyfajta nyugdíjként, egész életükben megilleti a sportolókat. Ez sokfelé ismeretlen, de Oroszországban, Romániában és Szerbiában viszont van hasonló premizálási rendszer.

Amerikában a kiemelt franchise alapon szervezett ligák, vagy az óriás költségvetéssel ellátott egyéni tour-rendszerben szervezett profi sportok mellett a hagyományos olimpiai sportágakban szereplők lehetőségei meglehetősen szerények. Ennek a bemutatására szolgál konkrét példákon keresztül a mostani írás.

Simone Biles amerikai tornásznő nevét itthon sokan ismerik. Számára a tokiói olimpia nem volt egy sikertörténet, több számtól visszalépett, ami az elmaradt aranyérmek mellett milliós veszteségeket is jelentett. Ha megnyerte volna mind a hat versenyszámát, az egyenként 37.5 ezer dollárt (11 millió forint), összesen pedig több mint 200 ezer dollárt (durván 60 millió forint) hozott volna neki, ami mellé még felvehette volna azt a 25 százalékos osztalékot is, melyet az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága dob szét a sikeres sportolók közt. Helyette 15 ezer dollárt (4.5 millió forint) keresett a gerendán elért harmadik helyért, és kicsit több mint 5 ezer járt még az említett csapatosztalékból. Bár ezek nem eget rengető összegek, mégis kiemelkedő ahhoz képest, hogy az olimpián szereplő 11 090 sportoló döntő többsége a tapasztalat és a szép emlékek kivételével üres kézzel távozott a japán fővárosból.

Bilest nem kell félteni, a korábban már megkötött Athleta, Visa és Nabisco szponzorációs szerződései miatt a gyengébben sikerült olimpia nem fogja alapjában megrengetni az anyagi helyzetét. Ugyanis már a 2016-os olimpiája előtt, ahol négy arany és egy bronzéremmel a verseny legsikeresebb női sportolója lett az úszó Katie Ledecky társaságában, sikerült 2 millió dollárt (600 millió forint) keresnie versenydíjakból. Ezt a rendkívüli teljesítményt csak Michael Phelpsnek sikerült túlszárnyalnia, aki hat olimpiai éremmel (amiből öt arany volt) gyarapította éremgyűjteményét Rióban. Ezt követően ő végleg visszavonult, és Tokióban már az NBC szakkommentátoraként dolgozott. Biles ezzel szemben még fontolgatja 2024-es párizsi indulását, aminél Ledecky szándékai egy fokkal határozottabbak. Állítólag ő már szinte meg is kezdte a felkészülését a következő olimpiai ciklusra. Róluk egy dolog biztosan elmondható, nekik anyagilag is bejött a versenysport, hiszen akik ilyen szintre kerülnek a saját sportágukban, azoknak nemcsak az aktív pályafutás során, hanem az után más lehetőségek is gyorsan megnyílnak.

A legtöbb sportoló azonban hiába ér el kiemelkedő eredményeket egy hagyományos olimpiai sportágban, nemhogy milliók nem ütik a markát, hanem még az is kétséges, hogy választott sportágából egyáltalán meg tud-e élni később, beleértve az aktív pályafutást követő edzői, szakkommentátori és egyéb munkákat. Azok, akik egész életüket és minden energiájukat a saját sportágukra fordítják, azt szinte kizárólag a szponzoráló cégeknek, vagy néhány ország esetében a kormánynak köszönhetik. A versenysportra való felkészülés ugyanis a jelentős lemondások mellett hatalmas összegeket emészt fel. Sokan pontosan ezért választják a szinte folyamatos, bentlakásos edzőtáborozást, ahol a költségek jelentős része fizetett.

Az Egyesült Államok sportfinanszírozása azért is egyedülálló, mert náluk az olimpiai és paralimpiai bizottság nem kap forrást a központi költségvetésből. Ahogy a weboldalukról is kiderül, privát forrásokból tartják el magukat, és saját megfogalmazásuk szerint az amerikai emberek támogatása nélkül nem is tudnának működni.

Azonban az állampolgári hozzájárulások mellett a céges támogatások, különösen a United Airlines, a Toyota, a Visa, az Airbnb, a Nike és a Samsung komoly költségvetési hátteret biztosít számukra. Más országokban viszont teljesen más logika alapján történik a sportfinanszírozás. Magyarországon is jelentős az állami szerepvállalás, Szingapúr pedig egyenesen kiemelkedik az olimpiai aranyért fizetett 740 ezer dollárjával, igaz, ezt a 220 millió forintot meghaladó összeget eddig csak egy sportolójuk érdemelte ki a riói játékokon. A Fülöp szigeteken is megéri olimpiai bajnoknak lenni, ott 60 millió forintot fizet egy arany, de a súlyemelésben győztes Hidilyn Diaz állítólag annyira népszerű, hogy emellett számos egyéb donációt és támogatást is megkap. Illetve az ottani életszínvonalhoz tekintélyes a jutalom mértéke. (Itt olvashat arról, hogy az egyes országok hogyan fizetnek.)

2016-ban az amerikai kongresszus megszavazott egy olyan törvényt, aminek értelmében azok az olimpikonok, akik éves jövedelme nem haladja meg az 1 millió dolláros (300 millió forint) határt, adómentesen vehetik fel az olimpiai bizottság által megítélt jutalmukat. A legtöbb sportoló egyébként beleesik ebbe a kategóriába. Sőt, sokan maguk választják, vagy kérik, hogy amatőr státuszban maradjanak, hiszen így tudnak versenyezni az amerikai egyetemi rendszerben, ami egyelőre (bár ez évek óta vita és pereskedések tárgya is) megfosztja őket a fizetett szponzoráció lehetőségétől.

Érezhetően nagy a nyomás az amerikai egyetemi sport (NCAA) rendszerén, a változás szele érződik is, hiszen július elsejétől már engedik az amatőr sportolóknak, hogy profi szerződéseket kössenek. Összességben 460 ezer hallgatót érinthet a módosítás, közülük természetesen kevéls az olimpikon, de röplabdában vagy kosárlabdában azok lehetnek majd. Az Alabama egyetem amerikai futballcsapatának irányítója, a 20 éves Bryce Young már egymillió dollárt szedett össze a szponzoraitól.

Mi most maradjunk az előző két olimpiánál. A magasugró Vashti Cunningham, aki jelentős szponzori szerződést írt alá a Nike-val, egyértelműen a pénz mellett döntött, elengedte egyetemi tanulmányait. Vagy a korábban említett Biles, aki 18 évesen a UCLA diákja lehetett volna, de helyette a profi sportolói életformát választotta. Az úszó Ledecky más stratégiával állt a versenysporthoz. Ő a kiemelkedő Stanford egyetem színeiben úszott, furcsa módon miután már ötszörös olimpiai bajnok volt (15 évesen nyerte az első bajnoki címét) és az egyetemi tanulmányokhoz szükséges amatőr státuszát 2018-ig megtartotta, majd utána aláírt egy 7 millió dolláros (több mint 2 milliárd forint) szerződést a TYR céggel. Caeleb Dressel, a mostani olimpia egyik legnagyobb sztárja, a riói sikerei után szintén amatőrként folytatta egyetemi tanulmányait Floridában, majd 2018-ban, a Speedo szerződés aláírásával vált profivá, és dollármilliomossá.

Egy másik ismert úszó, Missy Franklin, négy aranyat nyert Londonban, 2012-ben, szintén kivárt és inkább maradt még kaliforniai diákstátuszban, és hasonló módon Madison Kocijan, Kyla Ross, vagy a sprintfutó Gabby Thomas is az egyetemi tanulmányok folytatása mellett tette le a voksát. A közvetlen anyagi támogatás elvesztése mellett az egyetemista sportolók ugyanis jelentős sportösztöndíjakat és tandíjmentességet kaptak az egyetemektől és a nagy amerikai sportszövetségek, mint például az atlétika, vagy az úszás, kiemelkedő módon támogatja tehetséges, amatőr státuszban maradt sportolóik felkészülését.

Szemben például azzal az angol BMX versenyzővel, Beth Shrieverrel, akinek Rió után teljesen megszűnt a felkészülési támogatása, mert versenyszáma kiesett az angol versenysportot támogató UK Sport prioritásából. Igaz, az angol kerékpár szövetség részben átvállalta versenyzői támogatását, azonban 2017-ben már annyira lecsökkent a pénze, hogy felkészülése mellett munkát kellett vállalnia. A versenyek, az utazás drága és emiatt vagy a szülők támogatására lehet számítani, vagy ahogy ez konkrétan meg is történt, részmunkaidőben el kellett mennie tanítani. És meg ez sem fedezte azt a 70 ezer dolláros (több mint 20 millió forint) keretet, amit az olimpiai kvalifikációs versenyek költsége jelentett, ezért közösségi pénzgyűjtésbe fogott, ami messze van a kiszámítható anyagi háttértől. Végül összejött a pénz és Beth Shriever a BMX aranyát is elvihette, de azért az elgondolkodtató, hogy bizonyos sportágakban milyen szerény lehetőségek vannak és min kell keresztülmenni a siker érdekében a versenyzőknek. Angliában például a sportfinanszírozó szervezetük 173 millió dollárral (több mint 50 milliárd forint) gazdálkodik, ami elsősorban állami támogatásból és szerencsejáték bevételekből jön össze, de a sportolók jutalmazására ebből egy forintot sem fordítanak. Shriever sem kapott az arany után semmit.

Nem véletlen, hogy ugrásszerűen megnőtt a közösségi finanszírozásra épülő GoFundMe oldalak száma a sportolók körében.

Például az amerikai ranglistát vezető tollaslabdázó Zhang Beiwen is így próbált forrásokhoz jutni, ugyanis sportágának szponzorációs értéke kicsi és csak minimális pénzdíjak vannak a versenyeken. A pandémia alatt a lezárások miatt még inkább elfogytak a bevételi lehetőségek, bezártak az edzőközpontok ezért egy 12 ezer dolláros (3.5 millió forint) fundraising célt tűzött ki maga elé, hogy ki tudja fizetni az utazásokat, edzőtábort, kvalifikációs versenyeket és az olimpiát. Végül ezt a célt 15 ezer dollárral túl is teljesítette, de egy szerencsétlen Achilles-ín sérülés megakadályozta abban, hogy Tokióban dobogóra álljon.

Külön kategória a lovaglás, díjugratás, ahol a királyi leszármazottak mellett egy igazi híresség, a zenész Bruce Springsteen lánya, Jessica egészen az ezüstéremig küzdötte fel magát. Ez a sport a legköltségesebb az összes olimpiai sportág közül, egy átlagember számára szinte megfizethetetlen terheket jelent. Bár a szervezők kifizetik a lovak utaztatását, minden más költség a versenyzőt terheli. A dél afrikai Scott-Legendre el is ismerte, hogy az államilag támogatott költségvetésüket saját zsebből kell kipótolni, ha valaki versenyezni szeretne. A lóval, az állatorvossal, az edzővel kapcsolatos költségeket ő is GoFundMe oldal létrehozásával szervezte meg, hiszen egy kis ország versenyzőjének sokkal kisebb esélye van céges szponzori támogatás megszerzésére. Ezért van az, hogy ebben a sportban a versenyzők vagy a csapatuk tagjai jól fizetett állással vagy vállalkozással a hátuk mögött mernek csak belevágni a felkészülésbe. Az argentin Jose Maria Larocca például nyersanyag kereskedőként dolgozik, így tudja megengedni magának a versenyzéshez szükséges lovak megvásárlását és tartását.

Teljesen más kategória a dzsúdó, ami a lovagláshoz képest szinte semmit sem igényel, a felkészülés költségei ettől még jelentősek. Az ír versenyző Ben Fletcher végig kertészként dogozott a szülei vállalkozásában, az ausztrál skeetlövő Paul Adams pedig fő állásban az egészségügyben dolgozik. A szintén sportlövő kanadai Lynda Kiejko mérnök, munkáltatója az Altalink nevű vállalat, amely Alberta tartomány több mint 80 százalékát látja el villamos energiával. Ő úgy nyilatkozott, hogy sportolói karrierjét kifejezetten segíti a munkája, hiszen egy mérnök elemző és szisztematikus problémamegoldó hozzáállása hasonlít a lövészet megközelítéséhez.

A korcsolyázó Adam Rippon a 2018-as téli olimpián vált ismertté. Ő a szerény felkészülései lehetőségeit a CNBC-n úgy írta le, hogy kétszeres junior világbajnokként is annyira le volt égve, hogy kénytelen volt edzője pincéjében meghúznia magát, miután lakbérre sem volt pénze. Annyira nem volt bevétele, hogy a lízingelt autóját is vissza akarták venni, mert a bank nem látta biztosítva a törlesztések fizetését. Végül az edzője vállalt érte készfizető kezességet, hogy megmaradjon az autó, igaz, később előtte is több, jelentős bevételt hozó csatorna nyílt meg, például a Dancing with the Stars produkció megnyerése.

A téli olimpiákon induló sportolók körében inkább az számít szokatlannak, ha valakinek nincsen más hagyományos munkája. Jó példa erre az amerikai bobcsapat, amely civil foglalkozásukat tekintve két fegyveres őrből és két katonából állt 2018-ban. A szánkóban induló versenyzőjük szintén fegyveres őrként dolgozott, de volt, aki gyógyszerészként, ingatlanosként, vagy éppen vízvezeték szerelőként sportolói felkészülése mellett. Jonathan Cheever, aki snowboardban indult, elmondása szerint 30 ezer dollárt (9 millió forint) költött saját zsebből a világkupa sorozat versenyeire, de őt legalább céges szponzorálás is segítette ebben.

És vannak olyan sportolók, bajnokok is, akik az olimpiai sikerekben őket segítőknek szeretnék kifejezni hálájukat, mint például a Tokióban aranyérmet nyerő Tamyra Mensah-Stock, aki a szabadfogású birkózó arany után járó 37.5 ezer dollárját (11 millió forint) arra költötte, hogy édesanyjának vásárolt belőle egy ételárusító büfékocsit. Bár a mama korábban beérte volna egy nagyobb kerti grillel is a lány ragaszkodott egy komolyabb szerkezethez, ami össze is jött pár év után. Mert az olimpiai aranyra azért sokszor hosszú éveket kell várni.

A szerző, dr. Váczi János az Indiana Egyetemen végzett sportközgazdász, aki az amerikai egyetemi sport kutatója.

(A cikk Natalie Finn, The Truth About How Most Olympic Athletes Make Money című írásának felhasználásával született.)