Tortúra a belépésnél, nyálteszt citrommal, és így sem teljesen biztonságos az olimpia védelmi rendszere – helyszíni riport

„Sokat mesélt nekem az apám egy magyar óriásról, aki ott volt a 64-es olimpián”

– miután kijöttem a reptérről, és odavezettek a médiának fenntartott buszhoz, ezzel a mondattal büszkélkedett nekem egy önkéntes, aki azt is megosztotta velem, hogy az előző tokiói olimpia évében, 1964-ben született.

Valószínűleg a nehézsúlyú birkózóra, Kozma Istvánra gondolt, aki 57 éve nyerte meg az olimpiát a japán fővárosban, és aki a termete és ereje alapján tényleg szumósnak is beillett volna. Az önkéntes a sportágra nem emlékezett, de többször utalt rá, az apjában csodálatot váltott ki a magyar harcos. Arról is beszéltünk, hogy személy szerint ő nagyon várta már az olimpiát, és örül, hogy tud abban segíteni a maga módján, hogy zökkenőmentesen megrendezzék. (A közvélemény-kutatások szerint a japánok fele nem szeretné ezt az olimpiát, Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökének a szállodája előtt páran tüntettek is.)

A busz nem indult el menetrend szerint, ezért elnézést kértek, majd a végállomáson mindenkit egyenként taxiba ültettek, és ha rossz címre hoztak is – öt percet kellett gyalogolni az egyik hotelből a másikba –, érezhetően próbált kedveskedni a szervezőbizottság, no meg a járvány miatt arra figyelni, hogy minél kevesebb időt legyünk összezárva. Amíg sétáltam a sötétben, azt láttam, hogy egy bárban nemcsak kint, hanem bent is maszk nélkül üldögéltek az emberek még este 11-kor is, a boltok többnyire éjjel-nappal nyitva tartanak, nem zártak be. Ázsiában egyébként is szokás a maszk.

Péntekre aztán kiderült, hogy a tömegkezelés az elméletben jobban működik, mint a gyakorlatban. A buszunk ugyanis zsúfolásig megtelt, a folyosóra kihajtható székeken is ültek, azon utaztak a kollégák. Még az elutazás előtt nyomatékosan felszólítottak, kerüljük a tömeget, itt viszont tömegek gyűltek össze, a menetrendet pedig akkor is tartják, ha már egy busz megtelik, akkor sem indul el korábban. Metrón nem szabad utaznunk, de ezt még senki sem látta, hogy ellenőrizték volna.

Még az érkezés előtti emailekben azt tanácsolták, lehetőleg egyszerre menjünk boltba a társunkkal, ne külön-külön, és semmiképp se maradjunk bent 15 percnél többet, szorítsuk minimálisra a helyiekkel az érintkezést. Arról is írtak, hogy ne lepődjünk meg, ha lefényképeznek egy étteremben, és jelentik, hogy ott járt egy olimpiai résztvevő. (Pár napja ez meg is történt, igaz, a vigalmi negyedben jártak az olimpiai résztvevők.)

Az adminisztráció útvesztői

Tavaly március végén, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) az olimpia elhalasztása mellett döntött a koronavírus-járvány miatt, a japánok sokszor hangoztatták, hogy az ország és Tokió készen áll a játékokra, a világ többi része nem. A helyzet azóta annyiban változott, hogy Japánban most messze nem annyira kedvezők a járványügyi adatok, mint tavaly, nagyon későn indult be az oltási program például, és Pfizer-vakcinán kívül mást nem is szereztek be. Nem tudni, hogy ez a mostani már a negyedik hullám vége, vagy az ötödik eleje.

Hogy egy ide érkező be van-e oltva, arra a japánok nem kíváncsiak: a NOB küldött egy három kérdésből álló kérdőívet, amiben ezt tudakolták, de a védettséget nem szabták előfeltételnek az országba való belépéskor.

Ehelyett regisztrálni kellett egy ICON nevű rendszerbe, ide kódszámokat kellett feltölteni, hogy milyen helyszínekre akarunk menni. Innen lehet továbblépni egy OCHA nevű alkalmazásba, ahová a jelszó ugyanaz, nekem mégsem működött. Pedig az elején úgy hangzott a dörgedelem, hogy OCHA nélkül be sem lehet lépni az országba. Nem hiányzó vízumként kell felfogni ezt, de azért baljós előjel, ha nem sikerül belépni a rendszerbe. Miután a fejlesztés nem sikerült a legjobban, a japánok egy másik (kinyomtatott papíros) utat is kínáltak az utolsó pillanatban, ezen a mellékvágányon jöttem végül, és a körülbelül 10 lépcsős beléptetés alatt olyanokat is meg tudtam előzni, akiknek volt hozzáférésük az OCHA-hoz, velem ellentétben.

Nyálminta, citromos plakáttal

Az ellenőrzés legizgalmasabb része akár ez is lehetett volna, hiszen ha befeszülnek, akár azt is mondhatják, ha nem tudtam belépni, akkor az olimpiára sem tudok. Ugyanakkor ez a probléma érintette az ukrán atlétaválogatott néhány tagját, a teljes elefántcsontparti tekvondós válogatottat, a bolgárok közül két sportolót, albán, koszovói, gaboni trikókat is láttam magam körül várakozásban közben, amíg a papírjainkat intézték.

Az igazi izgalom azonban a teszt.

A repülőre sem engedtek fel PCR-teszt nélkül, a japánok azonban nem bízták a véletlenre, mindjárt kettőt is kértek. Az utazás előtti 72 órában kétszer mentem el, és csak az általuk kért formanyomtatványt fogadták el.

Japánban viszont nem PCR-teszt van, hanem saliva, nyálat kell adni, azt vizsgálják, nem is nagyon lehet inni előtte, erre figyelmeztettek is. Ha nem termelődik elég nyál, akkor persze jöhet a nálunk is ismert turkálás az orrba. Fergeteges humort vetettek be, mert citromokat is kiplakáltoltak, hátha az majd megindítja a nyáltermelést. Mindezek ellenére a magyar küldöttség legidősebb tagjának, Kamuti Jenőnek nem volt a mintához elég nyála, ezért őt tesztelték.

„60-ban, amikor az első olimpiámra mentem, nem lett volna gond. 76-ban, amikor ötödször, utoljára vívtam, akkor sem. Most hogy már én vagyok az utazó csapatban a legidősebb, hát érnek váratlan kihívások”

– állapította meg fanyarul a 83 éves Kamuti, a nemzet sportolója.

Ezek után egy kijelzőn jelentek meg a négyjegyű számok: aki rendben van, annak érvényesítik az akkreditációs kártyáját, és mehet ujjlenyomatvételre és ezzel együtt útlevél-vizsgálatra. Akinek nem jelenik meg a száma, valami gondja van.

3628-as volt a számom.

Amikor megjelent már a 3650-es is, akkor azért belém költözött egy kis rossz érzés, mi van, ha valahol pozitív lettem? Az végig a félelmem volt, hogy a repülőn hozzám közel ülő pozitív lesz, mert ebben az esetben a 14 nap karantén nem megkerülhető, hiszen közeli kontaktszemélynek számítok. Most csak három nap karantén az előírt, ami kikerülhető nyomós indokkal, ilyen például a munkavégzés, úgyhogy ezzel éltem is. Már a 3660-asok voltak soron, amikor az én számom még mindig nem került elő. Akkor arra gondoltam, ha bajban leszek, azt kell mondanom, hogy az egész úton aludtam, nem ettem, nem ittam semmit, nem kerültem érintkezésbe senkivel. Egy magyarnak már bejött ez a sztori. De amikor ide eljutottam, megjött a számom – nem lottóztam soha, így nem tudom, milyen örömet okoz akár csak egy hármas is, de megkönnyebbülés volt látni.

Összegányolt olimpia helyett steril olimpia

A nézőkért az utolsó pillanatig küzdöttek a szervezők, csak a jegyekből 8 milliárdos bevételt reméltek ugyanis, úgyhogy próbálták menteni a menthetőt, de ez a tétel végül lenullázódott. Az már tavasszal kiderült, hogy turista nem jöhet be, de mivel egy olimpián a helyi nézők vannak jelentős többségben, ezért a helyieket szerették volna megtartani, és politikailag is nagyon fontosnak tartották, hogy elhozták Japánnak a világ legjobb sportolóit.

Amíg 2016-ban Rióra azt lehetett mondani, hogy egy összegányolt olimpia volt – kevéssel a rajt előtt például összedőlt egy gyalogos felüljáró, nem készültek el fejlesztések, az egésznek volt egy lepukkant jellege –, addig Japánban steril olimpia lesz. Nem lehetnek nézők, noha olimpián kívüli baseballmeccseket, koncerteket, szumóversenyeket nézők előtt tartanak most is, és még a büféket sem kellett minden esetben bezárni.

Egy olimpiának az a különleges fílingje, hogy egy sportoló megnézheti a társa versenyét, ez azonban most kizárt. Mert miután valaki befejezte, 48 órája van, hogy összepakoljon és távozzon a faluból.

Rióban például a már bajnok Szász Emese ott volt a kajakos barátnője, Szabó Gabriella versenyén, erre most nincs esély.

Nem várt kihívást jelent egy csapat utaztatása is, ha például valaki nem úgy szerepelt, ahogy elvárta magától, és kiesett a csoportmeccsek után. 48 óra múltán már ki kell jönniük a faluból, és az országot is, amilyen gyorsan lehet, el kell hagyniuk. Ilyenkor nyilván senki sem marad szívesen, és már másnap menne is, de most egyáltalán nem biztos, hogy lesz légitársaság, amelyiknek lesz gépe, hogy el tudja vinni a csalódottakat. Ha valaki a faluból kicsekkol, nincs visszaút.

Az olimpiai falu lakásait egyébként már 2020 szeptemberétől értékesítették, és nem tudni, hogyan állapodtak meg a vevőkkel, mennyi kártérítést fizettek nekik azért, hogy egy évre még mondjanak le az egyébként meglehetősen jó helyen, a város közvetlen központjában lévő apartmanokról.

A buborék és annak hibái

– Szakad rólad a víz, honnan jössz?
- Hát az uszodából.
- És miért gyalog?
- Mert így egyszerűbb. Tűz a nap, de 25 perc alatt itt vagyok, míg a buszok körbemennek, és majdnem egy óráig tart az út.

A beszélgetést nem a képzelet szülte, hanem megtörtént, nem nehéz kitalálni, hogy két úszóedző társalgott egymással. A buborékrendszernek az lenne a lényege, hogy

az edzők a versenyhelyszín és a szálloda között nem érintkezhetnek senkivel.

(Nem mindegyik edző lakhat a faluban, ezért vannak néhányan szállodában.) Nyilván itt sem állt le szelfizni a párbeszédben említett brit edző a helyiekkel, de nem is foglalkoztatta különösebben, hogy nem az előírt úton ment vissza, ahonnan elindult.

A buborék áttörése nekem sem volt egy nehéz feladat még áprilisban. Japán ugyanis nem épített külön falut a médiának, ahogy annak idején London sem, úgy voltak vele, hogy rengeteg szálloda van, azokból jelölnek ki néhányat, ami csak a médiának lesz fenntartva. Az olimpia alatt ezekben a szállodákban más nem lakhat. Legalábbis ezt hihettük, mert egy kisebb rés a pajzson rögtön keletkezett, amikor áprilisban egy hivatalos médiahotelbe foglaltam a booking.com-on keresztül. Nem keresgéltem hosszan, találomra választottam ki a hoteleket, és már a harmadik kínált egy szobát erre az időszakra. 10 négyzetméteres, dohányzó szoba volt, ez a legaljának számít nyilván Japánban, de mégiscsak bárki megtehette kívülről a foglalást. Végül a szervezőbizottság nem hagyta jóvá ezt a szállást, át kellett mennem egy másik, engedélyezett hotelbe.

A tájfun bezavarhat a szabadtéri sportágaknál

A japánok eredetileg a hőségtől és a tájfunoktól féltek, az itteni napsütéssel párosuló 32–35 fok ugyanis nem a legkellemesebb, pláne, ha egy önkéntes a tűző napon állva tart egy táblát a kezében, hogy vége van az olimpiai útsávnak. Kezdetben a legextrémebb gondolat az volt, hogy majd a boltok hűtik le az utcákat.

A tájfun ettől még a jövő hétre ideér, és ugyan az erősségét még nem lehet pontosan látni, de itt nem szoktak kétségbeesni esni az esőtől és a széltől, általában el sem nevezik, csak számozzák. A szabadtéri sportágaknak viszont nem lesz a legjobb.

De ne menjünk ennyire előre, örüljünk annak, hogy fellobbant az olimpiai láng, elkezdődött az olimpia. A körülmények hetek múltán úgyis másodlagosak lesznek.