Évtizedeken át huligánokként kezelték őket, most tőlük várja az olimpia a megváltást

Azt nem tudni pontosan, ki volt az első ember, aki kerekeket szerelt a szörfdeszkájára, de a konszenzus szerint a gördeszkázás az 1940-es, 1950-es évek környékén terjedhetett el. Az inspirációt az adta, hogy Kaliforniában a szörfösök megunták, hogy nagyobb hullámok híján nem tudnak mit csinálni, ezért kereket szereltek a deszkáikra, és az utcákon kezdtek el „járdaszörfözni”, ahogy a kezdetekben hívták. A '60-as évekre jutott el oda több bolt, hogy kifejezetten kerekes szörfdeszkákat kezdtek el gyártani, és 1965-ig kellett arra várni, hogy az első nagy gördeszkaversenyt megtartsák. Akkor még csak két szám volt, a szlalom, illetve a „flatland freestyle”, ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy ki tud izgalmasabb trükköket bemutatni a deszkáján, teljesen sík terepen, mindenféle elemek segítsége nélkül.

Szörfdeszkáról medencébe

Azt túlzás lenne állítani, hogy a gördeszkázás népszerűsége innen meredeken ívelt fölfelé. A ‘60-as évek végére például kicsit háttérbe is szorult a sport, mert a közvélemény veszélyes hobbiként tekintett a deszkázásra, ezért egy időre megcsappant az érdeklődés a gördeszkák körül. Aztán több újítás is megjelent (poliuretán kerekek, felfüggők, kisebb, keskenyebb, juharfa lapokból készült deszkák), és a ’70-es évek közepére annyira népszerű lett újra a deszkázás, hogy már komolyabb pénzdíjjal járó versenyeket is rendeztek több száz indulóval, köztük a legendássá váló Zephyr csapattal, amelynek tagjai között olyan úttörők voltak, mint Tony Alva vagy Stacy Peralta.

Gombamód megszaporodtak a kifejezetten deszkázásra kitalált skate parkok az Egyesült Államokban, de beütött egy másik fontos jelenség is, ami alapjaiban formálta át a gördeszkázást. Az 1976-os hatalmas szárazság Kaliforniában ahhoz vezetett, hogy sok elhagyatott ingatlan jelent meg az államban, velük együtt pedig egy csomó lebetonozott, üres medence. Az új, könnyebben irányítható deszkáknak köszönhetően (ezeket itthon szappanfékes deszkáknak hívták) soha nem látott trükköket találtak ki a deszkások, és jóval veszélyesebbé is vált az úgynevezett „vert”, amikor medencében vagy félcsőben repkednek a deszkások méteres magasságokban. Ehhez az is kellett, hogy 1976-ban Alan Gelfand megcsinálja az első kéz nélküli (vagyis a deszkát fogás nélkül emeli a magasba) ugrást, vagyis az ollie-t, Alva és George Orton pedig az úgynevezett grabeket találta ki, amikor a levegőben az ember különböző pózokban megfogja a deszkáját.

A vert deszkázás térnyerése azonban azzal járt, hogy sokkal drágább lett a skate parkok fenntartása a kötelező biztosítások és az ezzel járó költségek miatt, így rengeteg hely kénytelen volt bezárni. A vertesek elkezdtek maguknak saját rámpákat építeni, miközben a freestyle-osok egészen más úton haladtak tovább. A '80-as évekre így ismét csökkent a gördeszkázás népszerűsége, hiszen megszűnt a legtöbb népszerűbb közösségi skate park Amerikában. Bár ekkoriban megjelentek az első deszkások által alapított márkák, és a vert deszkázásnak is megvolt a maga közönsége, pénz és parkok híján egyre többen választották az utcai gördeszkázást.

Sportolókból huligánok

Az utcai gördeszkázás a skate parkok híján valamennyire kényszerből indult el, emiatt az amerikai közvélemény szemében a medencékben repkedő fenegyerekekből magán- és köztulajdont rongáló huligánok lettek a deszkások. Ők pedig kénytelenek voltak parkolókban, iskolaudvarokon vagy plázákban gyakorolni, ahol a legkönnyebben találtak olyan hasznos térelemeket, mint a lépcsők, korlátok, szegélyek vagy asztalok. Ahogy a ‘70-es években az elhagyatott medencék, úgy a ’80-as évekre a nagyvárosi betondzsungel lett a deszkások állandó lakhelye. Ennek persze nem örültek a közterületek fenntartói, a magánterületek tulajdonosai, ahogy a rendőrök vagy a szimpla járókelők sem.

A deszkásokat így törvénnyel próbálták megállítani, hogy ne ugrálhassanak csak úgy egy irodaépület lépcsőjénél. Egyre több helyen figyelmeztettek táblákkal, hogy tilos a gördeszkázás, illetve úgynevezett skate stoppereket szereltek fel a korlátokra és szegélyekre, hogy akadályozzák őket. A rendőrség gyakran rongálás, vandalizmus vagy magánlaksértés miatt szabott ki bírságot a deszkásokra – ezzel azt sugallva, hogy ez igazából nem sport vagy szabadidős tevékenység, hanem olyan renitens dolog, amit tiltani kell, mert zavarja az embereket. Talán sokan emlékeznek még arra, hogy egy ideig a Hősök tere és az Erzsébet tér, avagy „Erzsi” volt az egyik legnépszerűbb gördeszkás helyszín Budapesten. Előbbiről kitiltották a deszkásokat, az utóbbinál viszont sikerült azt elérni, hogy építsenek nekik egy kisebb skate parkot.

A Hvg 2008-as cikke nagyon jól visszaadja, hogy Magyarországon még a 2000-es évek végén sem tudtak igazán mit kezdeni a deszkásokkal az Erzsébet téren az egykori Gödörnél (ami ma már Akvárium Klub).

„Nem azért vagyunk a Gödörnél, mert provokálni akarjuk a biztonságiakat, hanem, mert nincs hová mennünk. Az egész városban ez az egy utcai tér lenne használható, pálya pedig sehol sincs”

– ezt az akkor 26 éves Bor Máté nyilatkozta a Hvg-nek. Érdekesség, hogy az akkor még V. kerületi polgármesterként dolgozó Rogán Antal volt az, aki siettette a deszkások kitiltását, de azt megígérte, hogy cserébe a tér másik oldalán létrehoznak nekik egy rendes pályát. Ami később meg is valósult.

Ez szintén nem segített a deszkázás általános hazai népszerűségén, abban viszont igen, hogy ez a tevékenység kifejezetten vonzza a számkivetett fiatalokat és azokat, akik a társadalom perifériáján tengődnek. Csak azok nyomták ezerrel a gördeszkázást ebben az időszakban, akik tényleg kemény arcok voltak, és felvették a kesztyűt a hatóságokkal, politikusokkal vagy túlbuzgó biztonsági őrökkel szemben.

Visszatérve Amerikába, a ‘90-es évekre már egyértelműen az utcai deszkázás (street) lett a domináns formája a sportnak, a szappanfékes deszkák pedig szépen átalakultak a ma is ismert szimmetrikus változattá, ami a mai napig a sztenderd a sportágban, legyen szó sima hobbideszkázásról vagy versenyekről. Maga a sport azonban a huliganizmus szinonimája lett, és ha nem is bűnözőként, de egyértelműen renitensekként kezelte a közvélemény a deszkásokat, akik skate parkok híján az utcán gyakoroltak, a helyiek állandó panaszkodása ellenére.

Egészen az ezredfordulóig kellett arra várni, hogy a városi önkormányzatok meglássák, hogy a több millió amerikai gördeszkást érdemes az utcákról a közparkokba terelni, és ismét skate parkokat kezdtek el építeni – immár nem csak Amerikában, hanem világszerte is. Ehhez az is kellett, hogy a '90-es évek végén és az ezredforduló után történjen pár olyan meghatározó esemény, ami örökre megváltoztatta a gördeszkához való hozzáállást, és hatalmasat dobott a népszerűségén.

1999, a gördeszkázás legfontosabb éve

Négy nagyon fontos tényező kellett ahhoz, hogy a gördeszkázás végre elfogadott sport lehessen, és népszerűvé válhasson világszerte

• Az 1999-es X Games (ez kvázi az extrémsportok olimpiája), amelyet már a tévé is közvetített, és ez volt a történelem első sporteseménye, amit online is sugároztak teljes egészében.
• 1999-ben elindult a kifejezetten extrém sportokra szakosodó Extreme Sport Channel tévécsatorna.
• Megjelent a Tony Hawk's Pro Skater videójáték.
• A deszkázás egyik llegnagyobb élő legendája, Tony Hawk megcsinálta a korábban lehetetlennek tűnő 900-as trükköt, méghozzá élő egyenes adásban.

Hiába volt rossz megítélése az utcai gördeszkázásnak, egyszerűen túl nagy popkulturális jelenség lett belőle ahhoz, hogy ignorálni tudja a mainstream média. Az X Games-eseményekre több százezer ember ment el, hogy aztán a '99-es esemény örökre megváltoztasson mindent.

Tony Hawk akkor már abszolút nagyágyúnak számított, és ez volt az első extrém sportos esemény, amit országos tévé élőben közvetített. Hawk tíz éve gyakorolta már az úgynevezett 900-at, vagyis amikor valaki a levegőben két és félszer fordul meg a tengelye körül mielőtt földet érne. Soha senki sem tudta élesben bemutatni ezt a trükköt, és maga Hawk is elrontotta többször. A szabályok ugyan nem engedtek volna neki több próbálkozást, de a szervezők úgy döntöttek, ezt nem veszik figyelembe, és hagyták, hogy Hawk még párszor megpróbálkozzon a kifejezetten veszélyes trükkel. És hiába járt le a közvetítés ideje, az eseményt sugárzó tévécsatorna szerkesztői is úgy döntöttek, hogy érdemes kicsit átírni a műsorfolyamot, és kivárni, hátha Hawk meg tudja csinálni a várva várt trükköt. És mennyire jól döntöttek!

Hawk végül csak összehozta az egészen addig lehetetlennek tűnő trükköt, és a sportoló kitartása, szorgalma és a versenytársaiból kitörő öröm egész Amerikának megmutatta, mekkora munka van ebben a teljesítményben. Azóta minden szakértő azt mondja, hogy ez volt az a pillanat, amely elindította a gördeszkázás csúcskorszakát.

A tévés közvetítés és az Extreme TV elindulása mellett volt egy harmadik dolog, ami segített a sport nemzetközi népszerűsítésében. A gördeszkázás hosszú évtizedek óta mozgatta zenészek és filmesek fantáziáját, elég csak az 1986-os Thrashin' című filmre gondolni Josh Brolinnal, az 1989-es Halálos biztonsággalra Christian Slaterrel, vagy a 2005-ös Dogtown uraira – de akár a Vissza a jövőbe! légdeszkáját is ide lehet sorolni. Kevés sport mondhatja el azt magáról, hogy egy komplett zenei műfajt (skatepunk) is inspirált. A legnagyobbat mégis az 1999-ben megjelent Tony Hawk's Pro Skater videójáték szólt, amelynek számos folytatása megjelent azóta, és hatalmas szerepe volt abban, hogy egészen távoli országokban is kedvet kapjanak a gyerekek a gördeszkázáshoz. Tony Hawk pedig azon kapta magát a 2000-es évekre, hogy a gördeszkázás Michael Jordanjeként hivatkoznak rá. Innentől már laikusoknak is könnyebb volt elmagyarázni, miért annyira fantasztikus sport a gödeszkázás. Bár a deszkázásra kiépült iparág gyökerei egészen a '70-es évekig vezethetők vissza, az igazán nagy pénzek az ezredforduló után ömlöttek a sportba.

Az ezredforduló után megváltozott minden

A ‘80-as, ’90-es években tűntek fel az első profi deszkások, de ezt ne úgy képzeljük el, mint a profi úszókat vagy focistákat. A gördeszkázásban az számít profinak, aki már meg tud élni belőle. Nincsenek sportklubok (legalábbis európai értelemben véve) deszkásoknak, így pénzt kétféleképpen tudtak keresni: pénzdíjas versenyekkel és szponzorációval.

Sokáig nem volt kifejezetten gördeszkázásra kialakított cipőfajta, és ezen változtatott a Vans megjelenése, amelyet úgy terveztek, hogy kényelmes legyen a gördeszka smirglis részén mozogni rajta, ezzel segítve a trükkök végrehajtását is. A Vans neve teljesen összeolvadt a deszkás kultúrával, és ők voltak az elsők, akik szponzorációs szerződést kötöttek egy gördeszkással. Így lett az első hivatalosan is profi gördeszkás a már említett Stacy Peralta. A Vans később is kivette a részét a sportág népszerűsítéséből, skate parkokat épített, több tucat deszkásnak lett a szponzora, és még egy saját rendezvénysorozatot is indítottak Vans Warped Tour néven, amellyel nem csak a gördeszkázást, hanem annak a zenei kultúráját is támogatták, főleg punkzenekarok fellépéseivel, amelyek szervesen kötődtek ehhez a közeghez.

Elég megnézni, hogy milyen hatással volt egy egész generációra a Tony Hawk-játékok zenéje vagy az, hogy az ezredforduló környékén szinte kirobbanthatatlanok voltak azok a poppunk zenekarok az MTV-ből, amelyeknek a klipjeiben rendszeresen felbukkantak deszkások. Gyakran a klipeket is skate parkokban forgatták. Az egész trend valahol ott csúcsosodott ki, amikor Avril Lavine kihozta a Sk8er Boi című számát és annak klipjét, illetve egy tök ismeretlen, egyslágeres zenekar írt egy dalt arról, hogy a mennyország egy nagy félcső, és ezzel a dallal világszerte felkerültek a toplistákra, Angliában egészen a kislemezlista harmadik helyéig jutva 2000-ben.

Sok gördeszkás indított saját ruhamárkákat, a Vans mellett kinőtt még számos, kifejezetten deszkásokra szakosodó cipőmárka (DC, Globe, Etnies, Emerica stb.), és később az Adidas, a Converse vagy a Nike is meglátta a piaci potenciált a sportban. Tony Hawk milliárdos lett (többek között a videójáték-sorozatnak is köszönhetően), és mellette több tucat másik gördeszkás lett huligánból ünnepelt sportoló, akikért sorban állnak a szponzorok, legyen szó ruhacégekről vagy energiaital-márkákról.

Később a közösségi média, azon belül is leginkább a YouTube és az Instagram adott újabb lökést a sportnak, hiszen a deszkások a trükköket általában egymástól tanulták el (vagy sajátokat találtak ki), jobb esetben hozzájuthattak deszkás videókhoz, ami persze annál nehezebb volt, minél messzebb élt valaki Amerikától. A YouTube-nak hála az új generáció minden trükköt szuperlassítva, részletezve, tutorial videókban oktatva tanulhatott meg, és az átlagemberek is elfogadóbbak lettek ahhoz képest, hogy évtizedeken üldözték a hatóságok a gördeszkásokat.

Ellenkulturális forradalom az olimpián

Még innen is nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy a gördeszkázás olimpiai sport lehessen. A gördeszkázással járó attitűd és közösségi felfogás ugyanis szöges ellentéte mindannak, ami ma a profi sport. Ez egyrészről annak a következménye, hogy a társadalom sokáig hülyegyerekekként kezelte a deszkásokat, és csak az elmúlt 20-25 évben kezdtek el állami vagy önkormányzati segítséget kapni legalább annyival, hogy felhúztak nekik itt-ott skate parkokat.

Ez a társadalmi szembenállás, a csináld magad attitűd és a támogatás szinte teljes hiánya gyakorlatilag teljesen szembeállította a gördeszkát mindazzal, amit a sport képvisel. Maga Tony Hawk is ellenkulturális jelenségként beszél általában a deszkázásról, és sokan máig azt vallják, hogy ez valójában nem sport, hanem egy sajátos művészeti ág. Utóbbit alátámasztja az is, hogy komplett zenei műfajokat inspirált a deszkázás, a deszkalapok grafikái önmagukban tudnak műalkotások lenni, a deszkások pedig az évtizedek során kialakították a saját öltözködési stílusukat. Ez ma már begyűrűzött az átlagemberek életébe is, elég megnézni, hogy amíg a '80-as években még csak azok hordtak Vanst, akik gördeszkáztak, most már lassan a postás is kockás Vans-sliponban hordja ki a leveleket. És akkor még a deszkás videókról nem is beszéltünk, amelyek sajátos kombinációi egy videóklipnek, egy dokumentumfilmnek és egy sportvideónak, és még némi szociokommentár is belefér néha. Aki nem hiszi, hogy ez is lehet művészet, az nézze meg a budapesti Rios Crew videóit, és gondolja át a véleményét.

A gördeszkázás világszerte az ellenkultúra szimbóluma lett, a deszkások pedig a tévében éremátvételkor sírdogáló atléták totális ellentétei. Vannak ugyan versenyek – erről kicsit később –, és már a '70-es években kitalálták, hogyan lehet trükkök pontozása alapján eldönteni, ki a legjobb gördeszkás, még ma is nagyon nehéz elképzelni, hogyan fognak festeni és viselkedni ezek a figurák az olimpián.

A gördeszkázásban nincs igazán hierarchia, nincsenek domináns klubok, sőt, igazából teljesen szervezetlen az egész. Ha van is verseny, a deszkások úgy öltöznek és úgy néznek ki, ahogy akarnak, és még a szabályok betartatása is egészen rugalmas tud lenni néha. Ez főleg azért van, mert ez a kevés sportok egyike, ahol nem a másik legyőzése a cél, hanem a folyamatos fejlődés egy közösség részeként. A hangsúly a közösségen van, ugyanis a deszkások bandába verődve tolják az ipart, és az ezzel járó életérzés része néha a sörözés, a dohányzás, a rekreációs drogok használata vagy a kisebb-nagyobb balhék is. Ahogy a közösségépítés is: a korábban említett Erzsébet téren összeverődő deszkások például éveken át figyeltek arra, hogy ne szokjanak a környékre kétes figurák. Én magam is többször tapasztaltam azt, hogy a teljesen különböző karakterekből álló deszkások egy nagy egységgé kovácsolódnak, ha valami baj van vagy egy problémát kell megoldani. Egy alkalommal fiatalon le akartak húzni a pénzemmel a Deák téren (2006–2007 körül járhattunk), egy ismerős deszkás ezt észrevette, hogy aztán pillanatokon belül úgy kergessék el a többi deszkással a környékről a bajkeverőket, hogy azok soha többé ne akarjanak visszajönni.

Ezt az anti-establishment attitűdöt a brit Northumbria Egyetemen készült kutatás is alátámasztja. Még a '90-es években komoly ellenkezés fogadta a profi versenyeket a közösségen belül, sok deszkás arra sem volt hajlandó, hogy számozással különböztessék meg őket, ahogy a többi sportban. Ráadásul a legjobb deszkások általában országos cimborák voltak – sokan ma is azok –, vagyis őszinte rivalizálás vagy vérre menő versenyzés sem tudott kialakulni, helyette mindenki azért szurkolt, hogy a másiknak sikerüljön megcsinálnia egy komplikált trükköt. A gördeszkázásból hiányzik az az alapvető versenyszellem, ami, mondjuk, egy úszót vagy súlylökőt motivál jobb eredményekre. A motiváció ez esetben abban rejlik, hogy mindenki fejlődjön, jobb legyen, és ezzel erősítsék a saját közösségüket, legyen az egy szponzorált deszkás csapat vagy csak pár tinédzser egy régi gyárépületben.

Amíg egy sportolónak példaértékű életet kell élnie, vigyáznia a testére és egészségére, szigorú napi rutint kell kialakítania, a gördeszkások ennek a teljes ellentétét képviselik, ami nem feltétlenül illeszkedik az olimpiai miliőbe.

Nagyobb szükségük van ránk, mint nekünk rájuk

Az idei tokiói olimpián visszatér a baseball és a softball, illetve új sportként bekerült a sportmászás, a szörf és a gördeszkázás is a programba. A YouTube az olimpiai bizottsággal karöltve készített másfél órás dokumentumfilmet arról, hogyan jutott el odáig az utóbbi három sportág, hogy egyáltalán hivatalos olimpiai szám lehessenek.

Ebből kiderül, hogy hosszú évek óta próbálnak bekerülni a programba, de a meglehetősen merev és konzervatív olimpiai bizottság olyan feltételeket szabott, ami totálisan szembemegy a gördeszkázás szervezetlenségével. Az országoknak saját hivatalos sportszövetségeket kellett létrehozniuk, méghozzá minden kontinensen, ami egy ilyen típusú, teljesen decentralizált sportnál elég nehéz. Miután ezeket létrehozták, éveken át lobbiztak, de egyszerűen nem tudtak bekerülni sehogy sem a programba.

Az olimpia viszont nagyon küzd azzal, hogy öregszenek a nézői, a fiatalokat pedig nem igazán lehet bevonzani íjászattal vagy triatlonnal, ők már rég e-sportot néznek a hagyományos helyett. Bár a szervezet hosszú évek óta figyeli a gördeszkázás fejlődését, de csak a milliós követői számmal rendelkező sztárdeszkások láttán jöttek rá arra, hogy kénytelenek lesznek új irányokba nyitni.

Nagyobb szükségük van ránk, mint nekünk rájuk

– ez a hírhedt mondat többször is elhangzott már Tony Hawk szájából (például az olimpiai dokumentumfilmben), és nagyon jól leírja, mennyire megváltoztak a viszonyok. A deszkások nem fognak 180 fokos fordulatot véve egy csomó öreg birkózóhoz meg agyaggalamblövészhez alkalmazkodni, szóval ideje volt az olimpiának közelednie a gördeszkázáshoz. A sportnak ráadásul az az előnye is megvan, hogy a kezdetek óta inkluzív, vagyis kortól, nemtől és származástól függetlenül űzheti bárki. A világ egyik legjobb street gördeszkása például az a Leo Baker, aki magát nembinárisnak vallja, és még a legutóbbi Tony Hawk-játékba is bekerült játszható karakterként.

Ahogy a téli olimpia népszerűségét megdobta a snowboard és Shaun White szereplése, hasonlót várnak a gördeszkázástól is. És erre meg is lesz minden esély, mert ugyan csak két kategóriában indulhatnak versenyzők (street és park, utóbbi a vert és a street keveréke), de cserébe szinte mindenki ott lesz, aki számít.

Összesen 80 deszkás kvalifikálta magát a tornára, 20-20 versenyző indulhat majd férfi és női street, illetve park kategóriákban. Az amerikaiak tradicionálisan nagyon erősek, rajtuk kívül az elithez tartozik még Brazília, Kanada és Japán. Ott lesz az olimpián a gördeszkázás jelenlegi legnagyobb sztárja, Nyjah Huston amerikai színekben, de érdemes lesz figyelni a kanadai Andy Andersonra, aki az egyik legkreatívabb deszkás évek óta vagy a francia Vincent Milou-ra, aki a világ egyik legismertebb 20 fokos lépcsőjén mutatott be egy bluntside-ot. A nagy öregek között is lesz ismerős arc, a 46 (!) éves Rune Glifberg Dánia színeiben indul park kategóriában. Glifberg annyira régi motoros, hogy már az első Tony Hawk-játékban is választható karakter volt 1999-ben. Különösen street kategóriában lesz nagy verseny, ahol a világranglistán első helyezett Huston mellett indul a második és harmadik is, a japán Horigome Jutó és Sirai Szora.

A női kategória talán még ennél is izgalmasabb lesz, mert azt még az amerikai gördeszkaszövetség vezetője is elmondja az olimpiai videóban, hogy egészen a kvalifikációs sorozat elindulásáig nem is tudtak arról, hogy ennyi fiatal és tehetséges lány gördeszkázik. A legnagyobb sztár talán a brazil Leticia Bufoni, aki civilben Neymar nagyon jó barátja, és talán a legismertebb aktív női deszkás. Ez lehet, hogy nem sokáig marad így, ugyanis elindul az a Sky Brown is, aki már most több rekordot tart, pedig mindössze 12 éves.

A félig japán, félig brit Brown minden idők legfiatalabb sportolója, aki olimpián képviseli Nagy-Britanniát, és ő a legfiatalabb Nike-szponzorált sportoló is. Nem mellesleg 2018-ban megnyerte a Dancing with the Stars tévés táncverseny gyerekeknek készült kiírását is. 2019-ben pedig 10 (!) évesen jutott be a brit női gördeszkabajnokság döntőjébe.

A versenyeket augusztus 4-én és 5-én tartják, és a szervezők igyekeztek alkalmazkodni, tehát nem hoztak olyan szabályokat, amelyek idegenek lennének a gördeszkázástól. Ennek értelmében minden versenyző futama alatt egy általa választott dal szól majd, ahogy a profi versenyeken, és kizárólag rajtuk múlik, milyen elemeken milyen trükköket mutatnak be.

A szabályok szerint parkban minden indulónak legalább kétszer, maximum négyszer lesz lehetősége 30–50 másodperc alatt összehozni a legjobb menetét, ami egészen addig tart, amíg el nem esik vagy be nem fejezi a futamát. A futamokat a zsűri pontozza majd gyorsaság, a trükkök nehézsége és eredetisége, az időzítés, a stabilitás és az általános látvány alapján. A legjobb futameredmény alapján derülnek ki a továbbjutók, majd később a győztesek.

A street kategória kicsit eltér ettől, itt mindössze három futamra lesz lehetőség, cserébe 45–60 másodperc egy futamidő, illetve a selejtezőben lesz úgynevezett jam session is, amikor egyszerre két deszkás van a pályán, és összesen két percük van minél több és jobb trükköt összehozni. Az elődöntőben már nem lesz jam session, cserébe a sima 45–60 másodperces futamok mellett lesz egy úgynevezett 2/5/4-es rendszer is. Ez egy kifejezetten olimpiai formátum, és annyi a lényege, hogy az indulónak van kétszer 45 perce minél magasabb pontszámot elérni, majd utána öt lehetősége, hogy megcsinálja a legjobb, legtöbb pontot érő trükkjét. A döntőben pedig már kizárólag ebben a szabályrendszerben versenyeznek a legjobbak.