Amikor az emberek 90 százaléka ütne, na, akkor én rúgok

Egy háromszobányi fülledt teremben párok püfölik egymást, a földből még alig kilátszó gyerekek, lányok és erőtől duzzadó férfiak küzdenek egymással, néhány lépésre egymástól. Az MTK karateszakosztályának XV. kerületi terme kívülről is családi háznak tűnik, csak az épület előtt száradó bokszkesztyűk és lábvédők árulkodnak arról, hogy ez nem egy szokványos kertes ház. Egy olimpikont nem feltétlenül ilyen körülmények közé képzelnénk, de a június elején olimpiai kvótát kiharcoló Hárspataki Gábornak ez a megszokott közege.

„Nagyon remélem, hogy motiváló, hogy itt edzek közöttük, nem olyan fajta vagyok, akik egy ilyen eredmény után felhúzná az orrát két méter magasra, hogy én már király vagyok. A legkisebbtől a legnagyobbig összevissza dobálom őket, és ha odajönnek, nem áhítattal néznek rám, hanem szeretnek, és megrugdossák a kis combocskámat. Aztán mondják: Gyere, Gábor szenszei, játsszunk együtt. Nekem tetszik ez közvetlenség, ők az én családom az édesanyukám, a barátnőm és Fischer Mihály edzőm mellett, akit a második apukámnak tekintek” – mondja Hárspataki az edzés után.

A most 25 éves karatéka is úgy kezdte, mint azok a gyerekek, akik most olykor rajta lógnak. Azt mondja, mivel hiperaktív volt, anyukája profitálta a legtöbbet abból, hogy a karateedzéseken egy kicsit levezette az energiáit. Mivel a karatét csak 2016-ban jelentették be olimpiai sportágként – az új szabályok szerint a rendezők öt sportágat választhatnak a tradicionális számok mellé – kezdőként nem is álmodozhatott az olimpiáról. Kis lépésekben gondolkodott, először érmet akart szerezni bármilyen versenyen, utána már egy hazai verseny aranyára vágyott, majd a magyar bajnok címre, utána pedig a világversenyeken való részvételre. Ez össze is jött neki, U21-esként Európa- és világbajnok volt, felnőttként Eb-ezüstöt és bronzot is szerzett már küzdelemben (kumitéban). A 2016-os bejelentés után persze már ő is az olimpiára vágyott. Kvalifikációs listáról még nem került be az olimpiai indulók közé, nem is népes a mezőny, egy súlycsoportban csak tízen indulhatnak, így júniusban a párizsi tornán kellett megragadni az esélyt. Ezzel élt is, a selejtezőben öt meccset megnyerve bekerült a négyfős döntőbe, ahol körmérkőzések után a harmadik és így kvótás lett.

„A karatéről sok embernek a Jackie Chan-filmek ugranak be, és a formagyakorlatok, katák. Azért is örülök, hogy kijutottunk az olimpiára és benne leszünk a tévében, mert így végre jobban megismerik az én szakágamat is, és hogy miről szól a karate” – mondja az olimpikon.

Hárspataki számára egyértelmű volt, hogy neki a küzdelem, a kumite lesz az irány, még ha 8-9 évesen még katában volt is sikeresebb.

„Jött egy váltás, és a verekedés lett a szerelmem. Mindig is szerettem verekedni, az edzőteremben és versenyeken is. Iskolában persze sosem, verekedésért sosem kaptam intőt, minden másért viszont igen. Az edzőim is érezték, hogy sokkal jobban megy nekem a küzdelem, az MTK-ba már azért jöttem, hogy ebben erősödjek.”

A karaténak sok stílusa van, Magyarországon is többet kipróbálhatunk, és sokáig éppen ez a sokféleség gátolta, hogy igazi sporttá váljon. Ehhez azt kellett, hogy a Nemzetközi Karate Szövetség (WKF) egységes szabályrendszert alkosson, hogy gyakorlatilag bármelyik stílusból érkező karatéka szerepelhessen versenyeken. Az öt nagy stílus, a vado-rjú (wado-ryu), a gódzsú-rjú (goju-ryu), a sitó-rjú (shito-ryu), a sótókan (shotokan) és a kjokusin (kyokushin) közül az első négyből kerülnek ki jobbára a versenyzők. Hárspataki szerint legkésőbb 14-15 éves korban el kell dönteni, hogy tradicionális vagy sportkaratéval akar-e valaki foglalkozni, lehet a kettőt párhuzamosan is csinálni, de az a versenysport kárára mehet.

Hárspataki önmagát ösztönös küzdőként írja le, és szerinte ebből inkább csak előnye származik.

„Nem a betanult technikákat, szituációkat, taktikai helyzeteket húzom elő, hanem azt, ami spontán reakcióként jön elő. Ha van egy olyan helyzet, amiben az emberek 90 százaléka ütne, na ott én rúgok, és azért ez jobb.

A hajlékonyságomon sokat kell dolgozni, de nagyon erős vagyok, ami főleg a dobásoknál jön jól. Laikusoknak úgy mutatnám be a karatét, hogy három sportág ötvöződik benne, a dzsúdó, a taekwando és a boksz. Vannak egykezes dobástechnikák, taekwando jellegű eleme az egyenes rúgások, amelyek hasba és hátra mehetnek, a köríves rúgások pedig fejre, és van a boksz, egyenes ütések fejre és testre hátsó kézzel, és vannak forgások, zárások, lábsöprés, amiket taktikai elemként használunk. Mi a tiszta felületen elért találatért kapunk pontot. A karate hivatalosan semi-contact (félerejű, kontrollált támadások), de tetszik, hogy a karate kezd karate lenni, és azért például már nem kapsz pontot, mert eléred valaki állát, már el is kell mozdulnia a fejnek.”

Az éppen zajló edzésen ezt nem kell bemutatnia, Hárspataki váltott ellenfelekkel gyakorolja a technikákat, időnként az ellenfelek egy gumiszalaggal össze is vannak kötve, nem lehet a végtelenségig hátrálni. A kis teremben elég nagy a hangzavar, a technikák végén jönnek a kiai kiáltások, amelyek olykor vérszomjas indiánok csatakiáltására hasonlít. A cél csak részben az ellenfél sokkolása, a karatékák ezzel a pontot is jelzik, azt, hogy ha erővel viszik ezt be, az kiütéssel is járt volna.

Tokióban meleg lesz, ezt mindenki tudja, és ha nem is szándékosan, de Hárspatakiék is fülledt teremben készülnek, éppen 28 fok van, csorog róla az izzadság, de azt mondja, pár nappal ezelőtt 37 fokot mértek a teremben, három pólóval készült egy edzésre, és mindből csavarni tudta a vizet.

„Mindennap megöl az edzőm, amióta elkezdtük a közvetlen felkészülést az olimpiára, fizikálisan és mentálisan is nagyon megterhelő, de ezért élünk. Többször mondtam már, hogy ilyen örömmel még sosem töltöttem a barátnőm és a barátaim nélkül a nyarat. A járvány miatt sorra elhalasztott versenyek miatt gyakorlatilag három éve folyamatos felkészülésben vagyunk, de mindig megvannak azok a pontok, amikor újra tudunk töltődni, ezért nem érzem magam fáradtnak. Nekünk jól is jött ez a plusz egy év. Most az állóképességet és a technikát fejlesztjük, a következő két hét a szituációk begyakorlásáé és a kontrollmeccseké lesz. Utána könnyítek, teljes frissességgel megyek majd ki, és szétrúgok mindenkit.”

A magyar karatés azt mondja, hogy a súlycsoportjában mind a tíz ember valamiben fenomenális, neki az első keze és a jó dobásai a fegyvere, de van olyan ellenfele, aki olyan hosszan tud indulni egy technikával, mint ő hárommal. Egymással már olyan sokszor találkoztak, hogy úgy ismerik a másikat, mint a tenyerüket. „Ezzel együtt sokat videózunk is, a nagyon professzionálisan felépített hat felkészülési hetemen csak videóelemzős edzésem is van, mindenkit megnézünk, hogy milyen reakciói és taktikai elemei vannak a különböző helyzetekben.”

A karatés úgy véli, hogy az éremszerzés könnyebb is lehet, mint a kvalifikáció. „Tokióban bármi kijöhet, ott már nincsenek riválisok, mert a legnagyobb rivális te magad vagy. Nem a rivalizálásról fog szólni az olimpia, hanem az első hibáról, azt a másik kihasználja, és nyerni fog.

Az edzőm mindig azt mondja, hogy úgy megyünk ki a versenyre, hogy az érem kezünkben van, a többiek pedig már csak elvehetik tőlünk. Természetesen ezt nem fogjuk engedni.

Mi az első öt helyet célozzuk meg, de akármi fog történni, mi nagyon boldogan fogunk lejönni a tatamiról, mert tudjuk, hogy ebben a 3 év plusz 6 hétben, illetve a küzdelem perceiben mindent megtettünk. Emelt fővel fogunk hazajönni.”

Hárspatakinak és edzőjének jobb alkarját is egy-egy friss tetoválás díszíti, az olimpiára való kijutás után varratták magukra a tokiói játékok logóját. Az első ötlet az volt, hogy a Tokió felirat és az évszám kerül fel, de a karatés inkább a logót választotta. „Mondtam neki, hogy azért akartam így, hogy ha hozok egy érmet, akkor azt még középre tudjuk tetováltatni.”